SZÉPIRODALOM

Szeretők búcsúja

Úgy érezték a kinti feszültség, semmi ahhoz képest amit a szívük generált. Az elektromos kisülés végig cikázott a sötét fellegeken, becsapódott a földbe és elhalt. Egy másodperc volt az egész. Tekintetük össze találkozott, egy egy villanásra, a szempilláik lehulltak és a pillantás meghalt a sötét szemhéjak mögött.
Még nem esett, csak gyűltek a felhők, hömpölyögtek a város közepe felé,hogy mindent elsöprő, árvizet zúdítsanak rá. Csak állt az ablakban és figyelt. Szerette az esőt, amely mindet megtisztította. Ez volt az egyedüli dolog, amely feloldozta minden fájdalom és bűn alól.
- Leeresszem a redőnyt? - fordult a szeretője  felé, aki rettegve, húzódott meg az ágyon.
- Nem kell, gyönyörködj csak benne. - jött a tompa válasz.  Tehetetlen sóhajjal vissza fordult az ablakhoz. Most mindennél jobban vágyott az eső cseppek, borzongató érzésére. Az egész ház megremegett, ahogy egy villám a közeli házba csapódott.
- Meghalt. - szaladt ki a száján a félelmetes szó. Meghalt a fény, amely a sötét eget megvilágította, csak egy meddő pillanat kellett neki, semmi több. Meghalt valami a felhőben és csak annyi kellett,hogy össze ütközzön egy másikkal. Az érzés fénycsóvájaként pedig kiszakadt belőle és sisteregve végig égette az égboltot, félelmet
és bizonytalanságot hagyva maga után, pillanatok alatt kihunyt.
A bársony párna, finom nesze, megzavarta egy pillanatra. Várta az ölelő karokat, amelyek néma makacssággal egy párnát szorongatott. Két villogó felhő tartott egymás felé, lángoló szerelemmel.
- Nagy vihar lesz... - fogta meg az ablak szélét, de nem hajtotta be. A felhők megütköztek és egymásba rohanva egyesültek. A közelben csapódott be a villám, bekapcsolva egy kocsinak a riasztóját. - De hamar elmúlik... Nekem mennem kell... - csukta be hirtelen az ablakot.
- Félek a vihartól! - nyúlt felé a kar, de hamar lehanyatlott. Lelkében  ott ült a rettegés, a magány és a szenvedély.
Lehunyta a szemét, ki tuja hányadjára és csak motyogott valamit, amelyből csak a meghalt szót lehetett tisztán érteni, a mennydörgés mellett is. Nem indult el, nem mozdult, csak megroggyant térdekkel, kereste a szavakat, amelyek nem akartak összefüggő mondatokká állni. Szerencsétlenül buktak ki a száján, erőtlenül kapaszkodtak a semmibe, hogy pozdorjává törjenek széjjel.
Az ég felmordult, kétségbe esetten, haragosan és abban a percben az égszakadás megindult. Keservesen hullottak alá az esőcseppek, megállíthatatlanul verték a macskakövet. 
A felhők pedig sírtak tudván,hogy hajnalra, már a könnyeket, a nap sugarai felisszák, hogy holnapra már foszlányokká olvadnak a kék égben, elveszve, darabokra tépve, reménytelenül, bárány felhők képében úsznak tovább, hamis álmokat idézve.