Csak én vagyok, s a súlytalan
felhők fehér szörnyetege.
Fülemben távoli zaj köröz,
s a velem kötött szövetségben
támad a depresszió üzenete.
Gödréből kibújik a szél,
árnyékod fogja kezem.
Csak hangod kínoz
a távolság ketrecébe zárva,
ez minden, mit adhatsz nekem.
Virágpor hull parázna
bőrömre, a tévedés varázslat.
Túl nagy árat fizetek érted,
s a helypénz egyre nagyobb.
Magamnak emelek barikádot.
Átlépve a távolság sorfalát,
ősöreggé tesznek az évek.
Tested beszennyezi tükröm,
már nincs rám hatásod,
csak ars poeticámban élek.
Hálót vetettem rád,
csali volt haragvó vágyam.
Távoli égen követem lépted.
Már nem írok neked ódát,
nélküled szublimálok az ágyon.
Hozzászólások
Kedves László,
itt most nem kémiai értelemben nevezem meg a szublimációt, hanem a lélek megtisztulását kívánom vele megjeleníteni. A filozófiában eléggé gyakran fordul elő ilyen értelemben.
Éppenséggel azt kívánja megjeleníteni, hogy lelki síkon maradva feloldódik, megtisztul és eljut a kívánt harmóniába.
Úgy tűnik ki panaszos elégiádból, a tulajdonságok a tér minden irányában azonosak. Biztosan látni fogod azonban derűsebben is a helyzetet, amikor a bágyadt szublimáció átmegy harmonikus addícióba.
Gratulálok markáns, szókimondó versedhez.