SZÉPIRODALOM

   

Hajlott hátú, gyér hajú, puffadt, piros arcú vénember volt Tarajos Ferkó. Mindenki így ismerte Nagyváradon. Naphosszat a kocsmákban ült, két-három hozzá hasonló lecsúszott alak társaságában. Fürgén mozgó, vizenyős kék szemeivel gyanakodva fürkészte a világot, mint aki folyton valamilyen váratlan támadástól tart.

    Beszélték, hogy féltő és előrelátó szülei közgazdásznak taníttatták, ám a főiskola elvégzése után Ferkó mégis a pincéri pályát választotta. Akkor már csak édesanyja élt. Arról, hogy mi késztette erre a furcsa döntésre, sokan és sokféleképp vélekedtek, de biztosat senki sem tudott. Ferkó sem beszélt róla. Nem mintha a pincérkedés szégyellnivaló lett volna, hanem mert Ferkó alapvetően szerény ember volt.

    Egy szó, mint száz: pincér lett, és reggeltől késő estig dudorászva loholt a Szedosz étterem fehér asztalai között. Nem volt nála jobb kedélyű, szellemesebb pincér az egész városban. Aztán kitört a háború, s egy nap Ferkó is megkapta SAS-behívóját. Sosem derült ki, merre, hová sodorta a világégés szele, de amikor 1945-ben visszakerült Váradra, már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Hónapokig semmit nem csinált, csak céltalanul lődörgött. Reggelente nyakába vette a várost, aztán beült az első útjába eső kocsmába. Időnként előhalászta fedeles zsebóráját és megnézte. Pontosan egy óra múlva felállt, elbúcsúzott az asztaltársaságtól, s átment egy másik ivóba, onnan egy harmadikba, majd negyedikbe… Általában éjfél körül ért haza, addigra szinte az összes „késdobálót” végiglátogatta.

    „Vigyázz, testvérem, nehogy vér kerüljön a szeszkeringésedbe!” – heccelte gúnyos fölényességgel ivócimboráit. Mert bizony eleinte egy fél liter rum meg se kottyant neki. Idővel már féldeci is kiütötte. Hogy leplezze részegségét, örökké kerékpárral járt. Nem ült rá, csak tolta maga mellett, ahogyan a bizonytalan járású öregek tolják maguk előtt a járókeretet.

    Otthon rendszerint vacsora várta a konyhaasztalon, de Ferkó rá se nézett. Ruhástól belezuhant rozzant ágyába, s a következő percben már hortyogva aludt. Reggel nagy nehezen felkászálódott, szuszogva meglögybölte az arcát egy kis vízzel, és megint útra kelt...

    Az ötvenes évek közepe táján aztán egyik napról a másikra hirtelen eltűnt. Hónapig senki sem látta. A „hatosban” van elvonókúrán – súgta meg fontoskodva anyámnak Mariska néni, a sarki kenyeresnél.

    Tudni kell, hogy „hatos” névvel a tősgyökeres váradiak évtizedeken át a Kórház utcai elmegyógyintézetet illették. Függetlenül a bajától, aki egyszer oda bekerült, azon élete végéig rajtaragadt a „dilis” jelző.

    Amikor fél év múlva kiengedték, alig lehetett ráismerni Ferkóra. Puffadt vonásai elsimultak, tekintete ismét nyílt, őszinte volt. Dudorászva járt-kelt a városban, s a kocsmákat nagy ívben elkerülte. Hamarosan megint munkába állt, az egykori Emke kávéházzal szomszédos Transilvania étterembe vették fel.

    Évekig semmi baj nem volt vele. Jókedvűen és fáradhatatlanul talpalt naphosszat az asztalok között. Kedélyességét, figyelmességét búsás borravalókkal honorálták a zömmel külföldi vendégek.

    Egyszer azonban újra beütött a baj. Történt, hogy Ferkó cipőt vásárolt magának az egykori „Nagyállami áruházban”. Aztán arcán elégedett mosollyal, hóna alatt a cipős dobozzal beállt a villamosra várakozók közé. Ahogy ott állt észrevett egy különös galambot. Látszólag ugyanolyan volt, mint a többi, koszos, csapzott tollú, ám a fejét koronának is beillő, vérvörös kakastaréj díszítette. A galambok királya – futott át Ferkón a gondolat, s gyorsan megcsípte a karját, hátha csak álmodik. A csípés azonban fájt, a tarajos galamb pedig zavartalanul csipegette tovább a bérházak, templomtornyok párkányain tanyázó „alattvalóival”, a villamosmegálló körül szétszórt búzaszemeket és kenyérmorzsákat. A soha nem látott csoda annyira meglepte Ferkót, hogy elfelejtett felszállni a villamosra. Ezt azonnal el kell meséljem a fiúknak – jutott eszébe, azzal nyakába kapta a lábait és meg se állt a Japporttal szemközti kocsmavendéglőig.

     Nézzétek már, ki van itt! – derültek fel az egykori ivócimborák. Ferkó azonban ügyet sem vetett örömkitörésükre. Rögtön a lényegre tért:

    – Srácok! Ki találkozott már közületek tarajos galambbal? – szegezte nekik a kérdést.

    – Ferikém! Látott ma orvos? – kérdezte gúnyosan a kocsmázók egyike.

    – Komolyan beszélek, srácok. Épp most láttam egyet, a Stern-palota előtt, a villamosmegállóban – igyekezett meggyőző lenni Ferkó.

    – Merő véletlenségből nem aranykorona volt a fején, és jogar a szárnya alatt?… – kontrázott egy borostásképű.

    – De tényleg, nem hülyéskedek – bizonytalanodott el Ferkó. Ám amikor látta, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, odaszólt a mellette elhaladó pincérnek: Hozzon nekem is egy deci kevertet!

    Este megint éjfél körül ért haza. Rá se nézett a konyhaasztalra kikészített vacsorára, ruhástól belezuhant rozzant ágyába, s a következő percben már hortyogva aludt. Másnap fásultan, kedvetlenül talpalt az asztalok között, titokban három feles rumot is legurított.

   Izgatottságát azonban ezúttal az ital sem csillapította. A Főutcán látott tarajos galamb egész héten lázban tartotta. Vasárnap délelőtt már nem bírta tovább, elővette a szekrényből egyetlen öltönyét, nyakkendőt kötött, és felkereste egykori biológia-tanárnőjét.

    – Bocsásson meg a zavarásért, Magdi néni – hebegte zavartan az ajtóban –, csak egyetlen dolgot szeretnék kérdezni…

    – Hallgatom, Ferikém – mosolygott a tanárnő.

    – Szóval, csak azt szeretném tudni, elképzelhető-e valamiféle frigy a galambok és a japántyúkok, -kakasok között? Csak azért kérdezem, mivel a minap a Főutcán láttam egy tarajos galambot…

    Magdi nénit annyira meglepte a kérdés, hogy hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. Néhány pillanatig gyanakodva fürkészte Ferkót, végül összeszedte magát, és határozottságot erőltetve az arcára kivágta:

    – Teljességgel kizárt, Ferikém. Ugyanis a galamboknak és a tyúkoknak eltérő a kromoszómaszámuk.

    – Akkor mivel magyarázható a piros taréj?… – próbált meg érvelni Ferkó. – Majd utánanézek. De már most az a határozott gyanúm, hogy valami huncutság áll a dolog hátterében. Mindenesetre jövő vasárnap jöjjön el újra, ígérem, addig kiderítem az igazságot. Bármi legyen is… – köszönt el egykori diákjától a tanárnő.

    Hétfő délben Ferkót hazaküldte főnöke. Akkorra már hat felest eresztett le a torkán. Kedden tíz órakor kezébe nyomták a munkakönyvét és kikísérték az étteremből.

    Bánatában egész héten egyvégtében ivott. Vasárnap kába volt és gyenge, nagy nehezen mégis összeszedte magát és elbotorkált Magdi nénihez.

    – Mi történt magával, Ferikém? – kerekedett ki az ajtót nyitó tanárnő szeme.

    – Kicsit ünnepeltünk a srácokkal – motyogta restelkedve Ferkó.

    – Azért vigyázzon magára. Jóból is megárt a sok… De képzelje, rájöttem ám a turpisságra – lelkendezett Magdi néni. Mint tudja, Ferikém, a villamosmegállóval szemközt, a Stern-palota földszintjén az egyik cipőipari szövetkezet üzlete van, közvetlenül fölötte a műhely. Kizárólag megrendelésre készítenek lábbeliket. Az évek során a pihent agyú suszterek búzával, kenyérmorzsával magukhoz édesgették a galambokat. Időnként el-elkapnak egyet a gyanútlan madarak közül, fejére piros bőrből készült, csinosan fogazott, kis taréjt ragasztanak, majd szabadon engedik, aztán a műhely ablakából lesik a hatást, s nagyokat röhögnek az ámélkodó embereken.

     Ferkó keserű szájízzel, csalódottan köszönt el egykori tanárnőjétől. Egy világ omlott össze benne. Az elmúlt tíz nap alatt egészen beleélte magát, hogy új madárfajt sikerült felfedeznie, melyet róla neveznek majd el. S ez most egy csapásra összedőlt.

    Telt, múlt az idő, az egykor népszerű pincér, akit akkortájt már Tarajos Ferkónak neveztek ismerősei, egyre jobban kivetkőzött önmagából. Reggelente nyakába vette a várost, aztán beült az első útjába eső kocsmába. Időnként előhalászta fedeles zsebóráját és megnézte. Pontosan egy óra múlva felállt, elbúcsúzott az asztaltársaságtól, s átment egy másik ivóba, onnan egy harmadikba, majd negyedikbe… Általában éjfél körül ért haza, addigra szinte az összes „késdobálót” végiglátogatta.

Egyik éjjel a műút mellett botorkált hazafelé. Addig-addig dülöngélt, mígnem egyszer csak elvágódott, kerékpárját takaróként magára rántotta, és ájulásszerű mély álomba zuhant. Éjfél körül járhatott, amikor az ITIA egyik Kolozsvárra tartó nyergesvontatójának sofőrje az utolsó pillanatban vette észre, az úttestre benyúló lábakkal heverő férfit. Iszonyú mérges lett a sofőr. Megállt, kinyitotta a tréler ajtaját, felnyalábolta Ferkót és bedobta a raktérbe. Utána hajította biciklijét, majd rácsukta az ajtót. A kamion hajnali fél négykor állt meg a Kincses város határában. Ferkó még akkor is hortyogva aludt. A sofőr lábainál fogva kihúzta, és az árokba fektette. Mellérakta kerékpárját, azzal, mint aki jól végezte dolgát, továbbhajtott.

     Ferkó korán reggel elgémberedett végtagokkal ébredt. Felült, körültekintett, de bárhogy is dörzsölte a szemét, nem tudott rájönni, hol van. Nagy keservesen felkászálódott, felállította a biciklijét és elindult találomra az út mentén. Bandukolt kitartóan, mígnem egy buszmegállóhoz ért.

    – Emberek! Megmondanák nekem, hol vagyok? – kérdezte az ácsorgóktól. – Hogyhogy hol?! – hördült fel egy tömzsi férfi –, hát Kolozsvárott… Vagy maga tán azt sem tudja, hol van?…

Ferkó nem válaszolt. Nemhogy szót, egyetlen hangot is képtelen lett volna kipréselni magából, akkora rémület szállta meg.

    Hogy a tüzes francba jutottam ide? – zakatolt benne a kérdés. De bárhogy is erőlködött, egyetlen észszerű magyarázat sem jutott eszébe.

Kétségei csak tovább erősödtek délután, amikor leszállt a váradi állomáson. Mit mondjak anyámnak és mit a srácoknak, ha megkérdik, hol a fenében voltam egy álló napig? – morfondírozott. Házuk előtt aztán hirtelen a homlokára csapott. Megvan a magyarázat! Csakis idegen lények állhatnak a rejtélyes eset hátterében. Hát persze! Ők raboltak el és vittek csészealjukkal Kolozsvárig. Útközben nyilván elvégeztek rajtam egy sor vizsgálatot, talán még egy szemrevaló űrlány is kedveskedett velem, majd dolguk végeztével szépen kiejtettek járművükből és odébbálltak – színezgette a meséjét. Igen. Egészen elfogadhatónak tűnt.

     Másnap az ivócimborák megilletődötten és némán hallgatták Ferkó beszámolóját. Még a legkötekedőbbek sem merték megkérdőjelezni szavai hitelességét. Felsejlettek bennük a rejtélyes idegenekről hallott mendemondák, filmek, tudományos szakfolyóiratok cikkei. Hideg borzongás futott át rajtuk, és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.

     A váradi kocsmákban hónapokig Iszákos Ferkó ufós kalandja volt a téma. Ha betért valamelyik késdobálóba, valósággal versengtek a kegyeiért.

     Egy idő után aztán, mint mindenre, erre is ráuntak az emberek. Többé nem beszéltek róla. Főleg, hogy Ferkó hat hónapra börtönbe került, közveszélyes munkakerülésért. Bent kitanulta a kosárfonást, ezt folytatta szabadulása után is. Ő volt Nagyvárad legképzettebb kosárfonója.

     Közben egyre rosszabb lett a helyzet. A hetvenes évek közepén eltűntek az élelmiszerek a boltok polcairól, bevezették a kvótarendszert. Ferkó látszólag nem törődött a megváltozott körülményekkel. Reggelente fásult közönnyel ült le a teknőben áztatott vesszők mellé, és késő estig szinte szünet nélkül fonta a kosarakat.

    Hetvenhetet írtak a naptárak, amikor öreg hűtőszekrényük „kilehelte” a lelkét.

    – Ferikém, új frizsidert kell vennünk. Szükség lesz a segítségedre – mondta egy reggel édesanyja.

    – Rendben. Akár máris indulhatunk – felelte egykedvűen Ferkó, aki már jóval túl járt az ötvenen.

Három üzletben is megfordultak, mire ráakadtak a megfelelő hűtőszekrényre.

   – Mit szólsz hozzá, Ferikém? Ez jó lesz? – fordult az idős asszony a fiához.

   – Mi a francot kezdjünk ezzel a monstrummal, amikor gyakorlatilag üresek az élelmiszerboltok, semmit se lehet kapni! – csattant fel Ferkó.

   – Csendesebben, fiam! – nézett körül aggódva az anyja. – Meglátod, hamarosan újra jóra fordul a helyzet…

   – Itt, anyám?! Itt soha a büdös életbe nem fordul jobbra semmi. Legalábbis, amíg ezek a szemetek irányítják az országot – tört utat magának az elfojtott keserűség Ferkóból.

   – Csendesebben, gyermekem! Még meghallja valaki… – próbálta újra csitítani fiát az öregasszony.

   – Na és aztán! Hadd hallja! Mit bánom én! – verte tovább a vasat Ferkó.

Épp folytatni akarta, amikor egy jól öltözött férfi lépett hozzá.

  – Ne feltűnősködjön, ne rendezzen jelenetet! Jöjjön utánam! Most! – sziszegte a képébe.

Ferkó némán, sápadtan követte a férfit. Még édesanyjától is elfelejtett elköszönni.

Soha többé nem került elő. A mendemonda szerint már a váradi Securitatén félholtra verték. Úgy vitték át Szamosújvárra, onnan Nagyenyedre. Végül Ramnicu Sarat-on kötött ki. Az italozástól és a sok veréstól legyengült szervezete három hónapig bírta az embertelen körülményeket, a hideget és az éhséget. Tüdőgyulladást, majd tüdőfertőzést kapott. Az utolsó napokban már folyamatosan vért köpött. Sötétvörös vért, amilyen egykor a főutcai galambok taraja volt. A galamboké, melyekről ragadványnevét kapta.

A Ramnicu Sarat-i börtön kertjében temették el.

    Ferkó szomorú végének híre feltehetően a Stern-palota földszinti üzlete fölött működő műhely cipészeihez is eljutott. Legalábbis attól kezdve egyetlen tarajos galamb sem tűnt fel a Főutcán.