Egyre már az iszapos,
homályos közegben
posványosan tocsogva,
a bizonytalanul csúszkáló
falak váratlan az
ember fejére nőhetnek,
s be is szippantanak;
alaktalanná lett ígéretek,
örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
az ebihal-populáció
a tenger fenekén vergődve,
mert a repedésekből
előbb-utóbb már előkúszik
egy-egy kísrérleti egércincogás-suttogás,
mint a tartós nyomasztó jelenléte
már egy megtörtént,
visszafordíthatatlan életmódnak.
Fojtogató közelségek
katlanába szorultan
az ember újfent
megégeti önmagát.
Mert a befelé omló falak
közt már mintha egyre
kevésbé lehetne
tartósan várakozni is.
Szikrázó orsóként egy
helyben jár-forog
a Nirvána-káosz
s a tudatos Semmi.
Testetlen káprázatok
patakzó árnyai lebegnek,
mint amorf alakzatok kipárolgásai.
A tartós szégyenérzet
velőtrázó ölelése-szorítása
csupán csak egyetlen
karnyújtásnyira van.
A vonatkozási rendszerek hazugságai,
riadt vergődéseit
egyre nehezebb észrevenni;
hirtelen már a barbár horda
is előbb-utóbb megpihenni látszik.
Mikor távolodik az
ember már önmagától is?!
Mert minden szökevényt,
osztály-idegent előbb-utóbb
eltesznek láb alól.
Létet-horzsoló cápafogsorok
közt az életbenmaradási esély zéró.
A sovány ebek is
marakodnak mócsingos koncaikon.
Puha meztelncsiga-emberek
vándorolnak innen oda,
míg megpróbálnák
a biztos élhetőség lehetségeit,
- igaz, de minek?!
Szolgalelkű kutyahűséggel
kényurakat szolgálni!
Ez a mostani posztmodern
század netovábbja.
Mert megértést - hiába is kérne -,
talán már sehol sem találtat,
hurkot vetettek élőkre is,
s már régóta nem segíthet rágalom,
kapkodás, vagy más egyéb.
Sorakoznak egyre fűrészpor-ízű,
olcsó-ócska nappalok,
amikor muszáj volna
önmagunkat felráncigálni
puha ágyaink békéltető,
jótékony fogságából.
Hozzászólások