Számon kértél. Számot vetek.
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.
Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne nyugtodat.
Közben a világom rajzolom, meg írom,
s te azt hiszed tán, unatkozom.
Pedig csak magamból könnyezem a sorsot,
mi belémhalt keserves utamon.
Nem vágytam álszent, magasztos szavakra,
özvegységem súlyát cipelem,
nem fordulok többé senkihez panaszra.
Semmi kis létem viselem.
Megtanultam már a megvetés ízét,
a keserű, sárga epesárt,
kegyetlen, irigy szempillantások
között is..., feledni akarom Szodomát.
Hát bűnös lennék, mert én maradtam élve?
Istent okold, ne engemet,
ki a méregtől perzselt hátamra nézve,
lét-képtelenemből kiemelt.
S indított utamra magányban,
félve, hogy elveszek, hogy meghalok,
adott egy esélyt az elhordott múltért,
és vagyok a mának, még itt vagyok.
Sajnálod tán a versek kínját,
hogy találok némi örömöt,
szavakba bújva, befelé nézve,
falaim csendje között?
Visszanézésem már nem riaszt.
A gond-zsákok könnyű pelyhek,
egyedül másabb. Tudd!
Magam cipeltem mindig a terhet.
Megszoktam én, de ki vádol engem,
ki dob rám követ, és forráz nyakon?
Vedd csak egy hetem, vagy egyetlen
árva, árokból szálló szürke napom.
Akkor a pálcát, én adom kezedbe
szaggasd szét vele testemet.
Én, áldozok annak, ki széthajigálta
nekem szánt, gyenge létemet.
(elmondtam, és most könnyezzek)
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.
Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne nyugtodat.
Közben a világom rajzolom, meg írom,
s te azt hiszed tán, unatkozom.
Pedig csak magamból könnyezem a sorsot,
mi belémhalt keserves utamon.
Nem vágytam álszent, magasztos szavakra,
özvegységem súlyát cipelem,
nem fordulok többé senkihez panaszra.
Semmi kis létem viselem.
Megtanultam már a megvetés ízét,
a keserű, sárga epesárt,
kegyetlen, irigy szempillantások
között is..., feledni akarom Szodomát.
Hát bűnös lennék, mert én maradtam élve?
Istent okold, ne engemet,
ki a méregtől perzselt hátamra nézve,
lét-képtelenemből kiemelt.
S indított utamra magányban,
félve, hogy elveszek, hogy meghalok,
adott egy esélyt az elhordott múltért,
és vagyok a mának, még itt vagyok.
Sajnálod tán a versek kínját,
hogy találok némi örömöt,
szavakba bújva, befelé nézve,
falaim csendje között?
Visszanézésem már nem riaszt.
A gond-zsákok könnyű pelyhek,
egyedül másabb. Tudd!
Magam cipeltem mindig a terhet.
Megszoktam én, de ki vádol engem,
ki dob rám követ, és forráz nyakon?
Vedd csak egy hetem, vagy egyetlen
árva, árokból szálló szürke napom.
Akkor a pálcát, én adom kezedbe
szaggasd szét vele testemet.
Én, áldozok annak, ki széthajigálta
nekem szánt, gyenge létemet.
(elmondtam, és most könnyezzek)
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Drága Lótusz, érzem én, hogy nagy titkok cipelője vagy magad is...
Megosztani csak az élményt tudjuk róluk, legyenek szépek, vagy kevésbé azok, vinni nekünk szabad, hiszen mindenkinek van éppen elég...
Ölellek szeretettel: szaffy
Kedves Klára, sokkal könnyebb. Így jó kiadni magunkból a fájdalmat, nem visszacsapni.
Én köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: szaffy
Örülök versednek, mert fájdalmadat kiírtad, és megosztottad. "A gond-zsákok könnyű pelyhek" de cipelni nagyon nehéz, mert hátunk mögé dobni sem könnyű! Ha elmondjuk, újra átéljük, - de ha nem, akkor a lélekbe egyre mélyebb sebb tátong. Köszönöm, és gratulálok!
Köszönöm László:)
Ha hiszed, ha nem, még nem rég fedeztem fel a címkét. Ilyen kis idétlen vagyok.
Mindig annak a nehéz aki marad. Az elmenők már más dimenziókban járnak.
Természetesen, egyszerűen, szemléletesen fogalmazod meg érzéseidet, dilemmáidat.
Gratulálok!
Kérlek, hogy a címkét ne felejtsd el beírni, mert nem fog megjelenni a versed az adott kategóriában.
"Magam cipeltem mindig a terhet."... Magad bizony! Hiába a szándék, hogy segítsek..., terhed a Tiéd, drága Szaffym, kínjával, felelősségével együtt. Drukkolhatok barátodként, mondhatom, hogy tedd le..., pihenj..., és mesélhetek arról, hogy én hogy rokkantam bele a sajátomba. De vinned - egészen a ladikig -, Neked kell. Nem tudom vigasz-e, hogy keresztünk/batyunk mindig akkora, amekkorát elbírunk, mert aki ránk szabta, tisztában volt erőnkkel, karunk/lelkünk erejével.
Szaffym..... tudd, én is könnyeztem Veled.
Ölellek szeretettel, Lótusz.
Ha nem is keresi, de vállalja, kedves Famulus, mert ettől gömbölyű a világ.
Köszönöm drága Krisztin. Azóta eltelt már pár nap, és könnyebb, csak az elme sok olyan dolgot is eltárol amit jobb lenne, ha nem tenne.
Együttérzésedet elfogadva, ölellek szeretettel: Éva