SZÉPIRODALOM

    
        A férfi kicsit dühösen huppant bele a fotelbe. A távkapcsoló is mintha csak bosszantani akarná, a tegnap este nézett csatornát hozta be. Valami politikai műsor lehetett, mert az Akiket a Nemzet Nemzett párt képviseletében egy pislogós mitugrász fazon próbált szóhoz jutni, várva hogy a vele szemben ülő idősebb ember befejezze a kiabálós beszédét.  Már kapcsolt volna tovább, de a középen ülő riporternő éppen akkor tette keresztbe a bal lábát a jobbon, és ez odaszegezte a tekintetét. Már nem érdekelte, hogy a Farhátat Mindenkinek párt képviselője mit hablatyol, csak a nő lábait figyelte, mikor vált vissza, és teszi a jobb lábát a balon keresztbe. Meg mert volna esküdni, hogy a műsorvezetőn nincs bugyi. El is felejtette a délutáni veszekedést a szomszéddal, már vidám kíváncsisággal akart a végére járni, kifigyelni, mi is az igazság a nő lábai táján. Úgy gondolta, ha visszafelé számolva a nullához ér, bizonyosságot szerez. Ekkor egy férfi lépett be a beszélgetők közé, vázát tett le középre, benne egy virággal, ami eltakarta a riporternőt úgy fél deréktól lefelé. – Hogy törne le a kezed! – csúszott ki a száján, majd tovább morgolódva csatornát váltott.

         A legjobbkor, mert a nulladik csatornán a már régóta reklámozott film kezdődött: A Kapor család. Kapor úr és fia, a kis Kapor ballagtak az udvaron, az idősebb éppen ott tartott a beszédben, hogy „Elhiheted, nekem is voltak rázós eseteim, még ha a képernyőn nyugodt, intelligens emberként jelentem is meg".

         Látszott, hogy az apa amolyan beavatási szertartást rendez a legifjabb Kapornak. Tudott volt az egész Demokratikus Királyságban, a Kapor név összeforrt a riport szóval, és hogy külön-külön nem is érdemes kiejteni őket.

         – Felnőtté váltál kisfiam – kezdte az apa –, most olyan részleteket láthatsz a családi teljesítményekből, amiket gyerekként meg sem érthettél volna. Most megnézheted a nagyapád első munkáját még ezerkilencszáz-hatvannyolcból – egy riportot –, ami ezen a pályán elindította. Még az akkori kultuszminiszter is megveregette a vállát, és bár elismerte, hogy szakmailag kitűnő munka, de sejtelmesen mosolyogva mégis megjegyezte „Ejnye-bejnye Kaporkám!". Sokáig elemezgették a bennfentesek, mit akart ez jelenteni, de titokként lappang azóta is.

         Hirtelen kivilágosodott a képernyő, majd feltűnt a nagyapa húszéves daliaként, mikrofonnal a kezében. Idősebb úrral ballagtak egy udvaron, ahol mindenféle állat szabadon járkált. Úgy tűnt, mintha valahova a Teremtés utáni első pillanatokba léptek volna vissza.

         – Igaz-e az kedves Mocorka úr, hogy sikerült a kísérletbe bevont állatokkal úgy kommunikálni, hogy ők is az emberi szavakat használják, és nem csak testbeszéddel reagálnak? – hangzott el az első kérdés.

         – Igen, tisztelt fiatal barátom, a Pártunk és Kormányunk által bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus lehetővé tette ebben a csodálatos állatkertben ezt a különös kísérletet.

         – Akkor ez világszenzáció, kedves Mocorka Pittyu bácsi!

         – Ugyan, kérem! Munka, kedves barátom, munka! Sok türelem és munka.

         – Mutassunk be a nézőknek egy-két „tanulót", hadd lássák ők is, mire képes a mai tudomány!

         – Beszélgessél velük ifjú barátom! Az itteniek bármelyikét kérdezheted, mindegyik benne van a programban.

         – Amelyik ott kapaszkodik az ágon, azt is? – mutatott egy fára Kapor újságíró-riporter.

         – Mondom, hogy mindegyiket! – mosolygott az idomár-tanár.

         A nagyapa felkiáltott a fa lombja közt megbújó lajhárhoz. – Nem megy a fejedbe a vér, amikor így lefelé lógsz?

         – Mi van!? – kérdezett vissza az állat. A hang inkább böfögésre hasonlított, mint beszédre, de azért érthető volt.

         – Mit szólsz az Új Gazdasági Mechanizmushoz?

         – Mi van? – kérdezett vissza újra amaz.

         – Szerinted ez az új gazdasági megoldás jobbá teszi az állatok életét?

         – Mit érdekel engem. Eddig is lógtam, ezután is lógok – jött a fura hangú válasz, majd a lajhár átmászott egy lombos ág fölé, hogy ne tudják zaklatni a pihenőidőben.

         – Nem egy intelligens jószág – csapott a fejével a riporter a lomb felé.

         – Amaz nagyobb dumás – mutatott ugyanannak a fának a tetejére Pittyu bácsi.

         – A szarka?

         – Az.

         – Hé, szarka, mi az a fényes a csőrödben? – kiabált fel a riporter.

         – Semmi közöd hozzá.

         – Szerinted jobb lesz-e a helyzeted, hogy a Kormányunk fel akarja pörgetni a gazdaságot?

         – Mit érdekel engem! Eddig is loptam, ezután is lopok – csacsogta a madár, és elszállt a közeli strand felé.

         – Ezek nem akarnak szerepelni, úgy látszik – bámult a madár után a riporter.

         – Ilyen a természetük.

         – És őt is megkérdezhetem, kedves Pittyu bácsi?

         – Csak nem bolondultál meg!? Egy hernyó nem tud beszélni. Hangszálai sincsenek, meg ez nem is tartozok az állatkerthez – méltatlankodott az idősödő ember, majd a botjával rácsapott a fatörzsön araszoló féregre. – A Mandula Güzüt kérdezd meg, neki egészen jó a kiejtése.

         – Az meg ki?

         – Hát az állatkert büszkesége: Güzü, a hím majom.

         – De hülye neve van!

         – A látogatók adták neki. Ez kapta a legtöbb szavazatot, amikor nevet kerestünk neki.

         – Hogy szólítsam meg? Nem mondhatom neki, hogy te majom – nézett Pittyu bácsira nagyapa.

         – Szólíts csak Dr. Mandulának! – kiáltott át hozzájuk röhögve a patakon túlról a majom.

         – Na, ne szórakozzál már velem!

         – Ha nem Dr. Mandulának szólítasz, már mehetsz is, mert egy szót se szólok.

         „Hogy a ménkű csapna a majmába" – dörmögött nagyapa, majd hangosan, talán kicsit túl kedvesen feltette a kérdést. – Elmondanád Dr. Mandula, téged hogy érint a kormányunk Új Gazdasági Mechanizmusa?

         – Neked nem mindegy? – volt a kiábrándító válasz.

         – De hát mégis!  Mostantól kékebb lesz az ég, zöldebb a fű… meg hát mennyivel könnyebb lesz az élet.

         – Na, idefigyeljél faszikám! Nekem eddig is ki volt a seggem, meg ezután is ki lesz, úgyhogy szórakozzál mással! – harsogta a majom, majd belevágta magát a patakba, és rikácsolva csapkodta a vizet.

         A bejátszás véget ért, újra a fűben sétáló két, ifjabb Kapor volt látható.

         – Sosem emlegettétek ezt a munkáját nagyapának – fordult a legifjabb Kapor az apja felé. – Az archívumban sem láttam, pedig megmutattak minden nagyapával kapcsolatos filmet.

         – Tiltólistára került ez a kimondottan jól sikerült riport, azért nem mutatták meg neked – válaszolt az apa. – Még mielőtt bemutatták volna a tévében, az a hülye Mocorka Pittyu összedugta fejét az állataival, és disszidáltak. Az egész kísérleti részleg cakkom-pakk lelépett nyugatra. Egyetlen táviratot küldött az öreg nagyapádnak néhány évvel azután.

         – Direkt a nagyapának üzent? A riportról kérdezte, vagy csak úgy…

         – Neki szólt az üzenet. Csak két pici mondat volt, nagyon is jól emlékszem rá. Valahogy így: „Óriásit kaszálunk a cirkusszal tökösöm! Kár, hogy nem jöttél ki velünk!"

         – A te karrierednek is volt egy meghatározó riportja, vagy úgy lassan belemartad magad a szakmába?

         – Nekem kicsit bonyolultabb volt a kezdésem. Tudod, akkoriban volt a rendszerváltás, és nem tudtam, melyik nagyreményű párt szája íze szerint színezzem a műsort, amit egyik barátommal vezettem akkoriban. Mert tudod, azidőtájt három fajta ember volt a politika élvonalában. Voltak a dühösek, akiket az a másik rendszer kirekesztett, mert túl intelligensek voltak, meg voltak azok, aki elégették a pártkönyvüket, és voltak az óvatosak, akik csak elrejtették azt a könyvecskét, „sose lehet tudni, hátha…" megfontolásból.

         – És te?

         – Én tettem a dolgomat. Nézd csak meg!

         Ugrott a kép, a csendes, füves tájat egy nyüzsgő piac váltotta. Az apa kísértetiesen hasonlított az előbb látott nagyapára. Ballagott az árusok asztalkái előtt, a kamera néha őt vette, de látszott, valami különlegességet vadásznak. Egy rendőri intézkedést vagy egy jó kis veszekedést, ami ilyen helyen pillanatok alatt kialakulhat.

         Ráhibáztak, mert bár a képernyőn nem látszott miért, de egy jó mázsás fiatalember hanyatt kivágódott előttük az asztalok közül. Kapor úr ösztönösen kapott a fiatalember után, ne essen akkorát, amikor hirtelen megjelent egy kicsike öregasszony, és úgy vágta pofon a riportert, hogy a csattanás most, húsz év után is hallatszott.

         – Elnézést, nem magának szántam! – hőkölt egy pillanatra vissza a nénike, majd, mint egy cséphadaró jártak a kezei, csattantak a pofonok a hanyatt fekvő fiún.

         – Anya, ne már! Nem látod, hogy itt vannak tévések? Az egész világ látni fogja milyen agresszív vagy.

         – Szétverem a pofádat, te moslék! – sápítozott a nénike. – Reggel kivetted a két zsák krumpli árát is a fazékból, most meg a borsópénzt emelted el. Viszed a kurvákhoz, engem meg itt esz a fene, majd megfagyok, mégsem merek elmenni egy pohárka pálinkát meginni. Spórolhatok én… – forgolódott az asszonyság, látta, amint egyre többen figyelik őket. Hirtelen felkapta a zöldségek közül a fazekat, amibe a pénzt dobálta, ha vevője volt, és úgy csapta szájon a fiacskáját, hogy az újra elterült a földön. – Csak lássam meg itt a piacon Nyihocskát, ráhúzom én annak a fejére is a kasszát! – kiabálta, majd a fazekat lóbálva visszament az asztal mögé, jelezve, vége a mókának.

          A következő kép már a sörasztalnál mutatta a fiút. Kapor riporter éppen tolta az arca elé a mikrofont.

         – Kicsit kemény volt a kedves mama – próbálta bevezetni a riportot, tudva, hogy az előbbi eseményeket felvette az operatőr.

         – Ugyan már! Arany annak a szíve, megtenne értem bármit.

         – Azért segíthetne neki Jocó úr! Szegény asszony majdnem olyan súlyú zsákot húz most is arrébb, amilyen ő maga.

         – Most szórakozol velem, apafej?! Hogy én tróger legyek! Látod a kezemet? Míg a piacon vagyok, ki nem veszem a zsebből, csak ha a poharat fogom.

         – No, de, most a rendszerváltás nagyszerű lehetőségeit önnek is érdemes lenne kihasználni, kedves Jocó úr.

         – Jól jegyezd meg öreg! Én harminc éves vagyok, és jól megélek így is. Eddig is lógtam, ezután is lógok, oszt punktum.

         – Ez is lehet… – tette volna fel a következő kérdést Kapor úr, de a tolakodó vásárlók közül kibukkant egy jó negyvenes úriember, leguggolt Jocó úr mögé.

         Jocó úr egy szempillantás alatt lekapta a kabátját, ráterítette a férfira, lenyomta a fejét, hogy annak le kellett tennie a kezeit a betonra, aztán ráült, mintha az csak egy szék lenne.

         – Hol az a rohadék? – egy asszonyt majd feldöntve toppant oda a környék talán legsúlyosabb embere.

         A nagy lökdösődéstől a kamera össze-vissza fordulva végigfutott a piacon, majd egy pillanatra mutatta az operatőr szabad kezét, ahogy támaszkodik egy teli paradicsomos ládán. Jocó úr, mintha nem is hallotta volna a kérdést, félig hátra fordulva a kapu felé nézett, ahol egy asszony kártyából jósolt. A nagydarab ember ezt úgy vette, mintha egy pillanattal előbb ott rohant volna ki az a „rohadék".

         Jocó úr alatt megmozdult az ember, hogy akkor vége a menekülésnek, de emez ráripakodott. – Maradj már te hülye, lehet, erre jön vissza!

         Igaza volt, mert már meg is jelent az üldöző, visszafelé törtetett, és mintha ugyanannak beszélne, végig hintette az átkozódását az asztalsoron. – Elkapom őket, és nem érdekel, ha ezer évre leültetnek is, de nyakuk köré tekerem a belüket. Érted, végük! – kiabálta bele egy asszonyság arcába, aki a tenyereiben éppen vagy tíz tojást szorongatott.

         – Ez megteszi veletek, majd meglátod – beszélt a feneke alatt gubbasztó fickónak Jocó úr.

         – Nyugi már! Elment? – hallatszott onnan lentről.

         – Ezt kérdezgesd riporterkém! – hangzott a felszólítás, mikor már mellettük állt az előbb menekülő fickó. – Ez sem most kezdi a szakmát igaz-e Szomjaskám!

         – Mi volt ez, Szomjas úr? Miért volt így kivetkőzve magából ez az ember? – volt az első riporteri kérdés.

         – Ja, hogy a Buldog miért ugrált? Eltűnt neki két raklap almája, ennyi az egész. Miért hagyta ott? Azt hitte, majd a Papula bácsi meg tudja őrizni? Ugyan már! Bár nem is annyira az alma bosszantja, hanem a béka. Pedig azt megtalálja majd, mert begurítottuk az üres ládák alá. Te fizetsz azért, ha beszélek neked? – váltott hirtelen a Szomjasnak nevezett úr, és a riporter szemébe nézett.

         – Itt nem arról van szó kedves Szomjas úr – magyarázta volna Kapor, de amaz, mintha vérig lenne sértve, az arcába üvöltötte.

         – Lóvé egy szál se!? Akkor mit tartasz fel kis hülyém? Azt hiszed, annyi időm van nekem?  – majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.

         – Ki volt ez az ember? Valóban ellopták annak az úrnak az almáját, és a kézi targoncáját? – kérdezte Jocó urat a riporter.

         – Nagy ügy! Meglovasították és slussz.

         – De hát most, a rendszerváltás után már nem kell lopnia. Minden kereskedelmi tevékenység legális.

         – Idefigyelj jóember! Ez a fickó már a bölcsődéből kilopta az összes apróbb játékot. Mikor hazavitték, lehúzták róla a gumibugyit, minden nap kiesett belőle egy két valami kis biszbasz. Mondom, ez fütyül a te rendszerváltásodra. Ez mindig is lopott, és lopni is fog.

         – Ugyan kérem! Elmúltak már azok az idők, amikor az önkény…! – Nem tudta befejezni a mondatot Kapor úr, mert oldalról meglökték, majd egy kéz nyúlt be közte és Jocó úr közt az asztalon lévő fröccsös pohárért.

         – Ezt Szomjas hagyta itt? – kérdezte a kéz gazdája, egy alaposan lerongyolódott ember. – A hülyék pont Buldog cuccát csapták el.

         – Nem! A fröccs a tévéseké, te majom! – rivallt rá Jocó úr, de késő volt, mert akkor Gubanc bácsi már szájához emelte a poharat.

         – Hagyja csak, uram, biztosan szomjas a bácsi! – próbálta szelídíteni a hangulatot a riporter, és fel is tette az első kérdést az öregnek.

         – Az ön vállalkozása talán tönkrement, tisztelt bácsika? Az időjárás viccelte meg? Jégverés? Szárazság? Esetleg családi tragédia?

         – Ugyan már! – válaszolt Jocó úr a kortyolgató öregember helyett. – Sose volt neki vállalkozása. Egyszer bankkölcsönből kínosan felépített egy házat, de az asszony vitte az egészet, csak a törlesztő részleteket hagyta meg. Ha jobban belegondolok, ez a balfék az egész fiatalságát végig dolgozta, mégis mindig ki volt a segge a nadrágból, meg azt hiszem, mindig ki is lesz.

         Lefutott a majd negyedszázada készített film, a rendező visszaváltott az előző helyszínre. A mezőn ballagott a két riporter, egyre közelített rájuk a kamera, majd külön-külön mutatta őket, ahogy ütemesen lépkednek. A legifjabb Kapor egyre gyorsította a járását, látszott, valami cél felé igyekszik, majd az apa arcára fókuszált. Pár pillanattal később az egyre távolodó teljesalakos képén látszott, hogy már egy fotelben ül, és a fia után kiabál.

         – Menj fiam, csinálj te is egy remekművet, hadd ámuljon a szakma! Legyél méltó az őseidhez! – aztán az ujjával letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

         – Megcsinálom! Megcsinálom! – döngték a legifjabb Kapor léptei.

         Az idilli beállítás aláfestő zenéjét lassan paták csattogása váltotta fel, lovak horkanása hallatszott. A háttérből vidáman kiabáló emberek hangjával keveredett egy harmonika hangja. A halványodó zöld tónusú képbe feldíszített lovas kocsi hajtott be, rajta legények énekelték túlfűtött hangon, hogy:

Taposd, taposd angyalom,

freccsenjen a lé,

itt van már az ideje,

lenyalom majd hallé-hallé.

A legifjabb Kapor úgy tűnt fel újra, hogy azt lehetett hinni, azonnal letapossa a nézelődő tömeg, ami a kocsin ülőkkel együtt üvöltötte a nótát.

          Az ünneplőbe öltözött bámészkodókat pásztázta a kamera, majd megállapodott két beszélgető emberen. A riporter néhány lépést tett, majd mosolyogva kérdezte őket. – Uraim, ezen a gyönyörű napon, a szőlő ünnepén… – de nem tudta befejezni, mert egy fürge fiúcska kikapta kezéből a mikrofont, és mint egy kígyó, bújva, cikázva az emberek között futásnak eredt.

         – Az anyád, te kis gané! – hallatszott még a legifjabb Kapor hangja, ahogy a gyerek után vetette magát, és mint egy tajtékzó bika lökte szét a népet, hogy visszaszerezze munkaeszközét. Bújt ő is, kapkodta a fejét, merre tűnt az apróság, amikor megérezte, hogy valaki belemarkol hátul a zakójába, majd a nadrágkorca alá bújik egy tenyér, és ő teljesen kibillen az egyensúlyából. Az idegen úgy lógatta a kezében, mint egy szatyrot, majd mintha az égből szólna, dörgedelmes hangon kérdezte: – Mit akarsz te az én gyerekemtől te mocsok? Az ilyent minálunk ki szokták herélni, aztán kiakasztják szikkadni az első fára – majd a mellette álló nőhöz fordult. – Ezek a pedofilok már úgy elszemtelenednek, hogy még itt is…!

         – De uram, én csak… hé­ hé, a gyerek veri a mikrofonommal a követ – fakadt ki szinte üvöltve a legifjabb Kapor, de nem merte felemelni a kezét a járdáról mert különben belevágta volna az arcát a betonba. – A gyerek…! – kiáltott újra, de szerencséjére megjelent az orra előtt az operatőr barna cipője, – meg még másikak is, amik nem voltak ismerősek.

         – Engedd el Gazsi! – szólt egy erélyes hang. Rá lehetett ismerni az előbbi interjúalanyok egyikére. – Ez a tévétől van!  Valami mikrofont keres vagy mi a fenét. Azt mondja, kiesett a táskájából.

         – Nem a gyereket kergette? – kérdezte szelíd hangon a megszólított, majd elengedte a nadrágkorcot, mire a riporter lehuppant a földre.

         – Még mindig veregeti vele a földet! – nézett felfelé a legifjabb Kapor, de még fel sem állt rendesen, az operatőr kikapta a fiúcska kezéből a mikrofont, és már nyújtotta is oda neki.

         A kocsik nagyon lassan haladtak, mert egy rezesbanda állt be közéjük, és most ők diktálták a menet ritmusát.

         – Köszönöm uram, hogy megmentett ettől a vadállattól! – porolgatta magát a riporter, amikor néhány lépéssel arrébb megálltak.

         – Szerencséd volt kispofám, hogy időben utolértünk, mert ez a Gazsi nem gatyázik! Ez odacsap.

         – Elnézésüket kérem a kis intermezzóért, de ha folytathatnánk az előbbi beszélgetést, megköszönném! – próbált visszatérni Kapor úr a néhány perce megkezdett beszélgetésükhöz. – A nevüket, ha lehet az uraknak?

         – Én Gurugyva Kázmér vagyok – hajolt a kamera felé a megszólított –, ez meg itt a Csüccs Feri, az üzlettársam.

         – Az, az úr is a köreikhez tartozik, aki olyan csúnyán bánt velem az előbb? – tette fel élete első komolyabb kérdését a legifjabb Kapor.

         – Ugyan kérlek! A Gazsi az egy…az egy…

         – Az egy léhűtő – sietett a barátja segítségére Csüccs úr. – Te, ha élne még Kádár apánk, már rég lecsukatta volna közveszélyes munkakerülésért!

         – Úgy van! – tért magához Gurugyva Kázmér. – Ez életében még egy szalmaszálat sem tett arrébb. Ez világ életében lógott… meg azt hiszem, lógni is fog.

         – Egy szót se többet róla! – terelte a beszélgetést a riporter. – Inkább arról beszéljenek az urak, hogy állnak a szőlőskertek? Zsendül-e már a bogyó? Esetleg már volt egy korai szüret is?

         A két riportalany egymásra nézett, látszott, hogy nem értik a kérdést, sőt mintha kétségük támadt volna, hogy a kérdezőnek kilenne mind a négy kereke.

         – Miféle szőlőskert? – kérdezett vissza, Csüccs úr.

         – Hát a szőlőskert! A szüret… Szüreti mulatságon vagyunk, gondolom, ez a legkézenfekvőbb kérdés.

         – Mííí? …hogy nekünk szőlőnk! – hahotáztak az üzlettársak. – Nem hülyültünk meg, hogy egy nyűgöt vegyünk magunkra.

         – Akkor miféle üzletben társak önök, ha szabad kérdeznem?

         – Miben-miben?  Mindenben!

         – Ezt hogy érti az úr?

         – Na, idefigyeljél riporterkém. Ma a pályázatokban van a lóvé. Pályázni-pályázni!

         – És milyen területen?

         – Az mindegy. Remélem, a részleteket nem akarod kiszedni belőlünk! – nevettek.

         – Azért talán… néhány szóval, ha felvázolnák az urak! Ígérem, semmi kompromittáló adatot nem hagyok benne a riportban.

         – Nézd öcsém! Az, hogy visszaosztani, meg kicsi kapcsolati tőke, számodra úgysem mond semmit.

         – Maradjunk abban, hogy számla legyen elég – vágott a barátja szavába, Csüccs Feri. – Az a fontos, hogy le legyen papirosozva minden, és akkor fut a szekér.

         – De hát az lopás uraim! – bukott ki a riporterből.

         – Mindegy minek nevezed pajtikám. Mi eddig is ezt csináltuk, és ezután is ezt csináljuk.

         – Akkor most kit szólítsak meg önök szerint, hogy egy egész évben a szőlőben dolgozó emberrel beszélhessek?

         – Hááát, itt nem nagyon van olyan – tétovázott Gurugyva Kázmér. – Ezek itt ünneplő emberek fiacskám! Vannak itt még külföldiek is, meg az atyaisten tudja mifélék, de hogy egy olyan gürizőst találj… Esetleg, ha kimész a rozoga dűlőbe, a Mazsola Jani bácsit, meg a Csóri Tónit kérdezd, azok most is kint vannak dolgozni.

         – Ők komoly birtokkal rendelkeznek? – örült meg a riporter, hogy végre bemutathatja valakin keresztül ennek a szép hivatásnak a rejtelmeit.

         – Ne röhögtess már! – hahotázott a két férfi. – Azok napszámosok. Még hogy birtok! Azoknak mindig ki volt a fenekük a nadrágból, és dolgozhatnak akár még vasárnap is, akkor is ki lesz, míg élnek.

         A legifjabb Kaporral forgott a világ. Sehogy sem értette ezt a vidéki életet. Lassan bandukolt, távolodva az ünneplőktől, a zene is csak foszlányokban érte utol. Az operatőr nem akarta megzavarni az elmélyülten gondolkodó munkatársát, csak tartotta a kamerát, hátha jók lesznek ezek a képek is valahova.

         Az ifjú riporter még egyszer végig akart nézni a településen, ahonnan most is hallatszott a zene, de a szeme megakad Nyihocska faluszéli intézményén. Hirtelen felvillanyozódott, mert a nagyapa is említette, és az apa is készített már riportot a piroslámpás házban. Igen, ez a nap már annyi keserű perccel verte, megérdemel egy kis kikapcsolódást. Hátranézett, kezével a ház felé mutatott, kérdezve a kollégát, mit szólna egy kis lazításhoz. Annak az arcán csak egy fanyar mosoly suhant át, és a szabad kezével ő is arra intett. A következő pillanat végképp megpecsételte a legifjabb Kapor hangulatát. Pislogott a piros lámpa! Szinte sokkolta a mondat, ami még az apa riportjában hangzott el Nyihocska szájából „Ha túl vannak terhelve a lányok, akkor pislogtatni szoktam a lámpát, hadd tudja a jónép, hogy hosszú a sor".