SZÉPIRODALOM ROVAT

Kortárs magyar irodalom online – Versek, novellák és prózák egy helyen.

Üdvözlünk a 4 Dimenzió Online független irodalmi portálon! Oldalunkon több ezer válogatott, kortárs alkotást olvashatsz teljesen ingyen, regisztráció nélkül is. Fedezd fel szerzőink legfrissebb verseit, elgondolkodtató novelláit, humoros, ironikus írásait és publicisztikáit, vagy hallgass bele különleges hangosverseinkbe és verses videóinkba!

Ha te is írsz, csatlakozz alkotói közösségünkhöz: regisztráció után önállóan publikálhatod saját műveidet, és szakmai visszajelzéseket kaphatsz más szerzőktől.

Örülünk a beküldésekhez írott kommentednek, amelyek esszenciálisan tükrözik az interaktivitás lényegét.

A ROVAT ALKATEGÓRIÁI (főkategória alatti lenyíló ablakokban) : VÁLOGATÁSOK , VERSEK, GYEREKVERSEK, NOVELLÁK, PRÓZÁK, INTERJÚK

ALKOTÓ

Távkapcsoló (Az ifjú riporter)

    12741127896?profile=RESIZE_400x
        A férfi kicsit dühösen huppant bele a fotelbe. A távkapcsoló is mintha csak bosszantani akarná, a tegnap este nézett csatornát hozta be. Valami politikai műsor lehetett, mert az Akiket a Nemzet Nemzett párt képviseletében egy pislogós mitugrász fazon próbált szóhoz jutni, várva hogy a vele szemben ülő idősebb ember befejezze a kiabálós beszédét.  Már kapcsolt volna tovább, de a középen ülő riporternő éppen akkor tette keresztbe a bal lábát a jobbon, és ez odaszegezte a tekintetét. Már nem érdekelte, hogy a Farhátat Mindenkinek párt képviselője mit hablatyol, csak a nő lábait figyelte, mikor vált vissza, és teszi a jobb lábát a balon keresztbe. Meg mert volna esküdni, hogy a műsorvezetőn nincs bugyi. El is felejtette a délutáni veszekedést a szomszéddal, már vidám kíváncsisággal akart a végére járni, kifigyelni, mi is az igazság a nő lábai táján. Úgy gondolta, ha visszafelé számolva a nullához ér, bizonyosságot szerez. Ekkor egy férfi lépett be a beszélgetők közé, vázát tett le középre, benne egy virággal, ami eltakarta a riporternőt úgy fél deréktól lefelé. – Hogy törne le a kezed! – csúszott ki a száján, majd tovább morgolódva csatornát váltott.

         A legjobbkor, mert a nulladik csatornán a már régóta reklámozott film kezdődött: A Kapor család. Kapor úr és fia, a kis Kapor ballagtak az udvaron, az idősebb éppen ott tartott a beszédben, hogy „Elhiheted, nekem is voltak rázós eseteim, még ha a képernyőn nyugodt, intelligens emberként jelentem is meg".

         Látszott, hogy az apa amolyan beavatási szertartást rendez a legifjabb Kapornak. Tudott volt az egész Demokratikus Királyságban, a Kapor név összeforrt a riport szóval, és hogy külön-külön nem is érdemes kiejteni őket.

         – Felnőtté váltál kisfiam – kezdte az apa –, most olyan részleteket láthatsz a családi teljesítményekből, amiket gyerekként meg sem érthettél volna. Most megnézheted a nagyapád első munkáját még ezerkilencszáz-hatvannyolcból – egy riportot –, ami ezen a pályán elindította. Még az akkori kultuszminiszter is megveregette a vállát, és bár elismerte, hogy szakmailag kitűnő munka, de sejtelmesen mosolyogva mégis megjegyezte „Ejnye-bejnye Kaporkám!". Sokáig elemezgették a bennfentesek, mit akart ez jelenteni, de titokként lappang azóta is.

         Hirtelen kivilágosodott a képernyő, majd feltűnt a nagyapa húszéves daliaként, mikrofonnal a kezében. Idősebb úrral ballagtak egy udvaron, ahol mindenféle állat szabadon járkált. Úgy tűnt, mintha valahova a Teremtés utáni első pillanatokba léptek volna vissza.

         – Igaz-e az kedves Mocorka úr, hogy sikerült a kísérletbe bevont állatokkal úgy kommunikálni, hogy ők is az emberi szavakat használják, és nem csak testbeszéddel reagálnak? – hangzott el az első kérdés.

         – Igen, tisztelt fiatal barátom, a Pártunk és Kormányunk által bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus lehetővé tette ebben a csodálatos állatkertben ezt a különös kísérletet.

         – Akkor ez világszenzáció, kedves Mocorka Pittyu bácsi!

         – Ugyan, kérem! Munka, kedves barátom, munka! Sok türelem és munka.

         – Mutassunk be a nézőknek egy-két „tanulót", hadd lássák ők is, mire képes a mai tudomány!

         – Beszélgessél velük ifjú barátom! Az itteniek bármelyikét kérdezheted, mindegyik benne van a programban.

         – Amelyik ott kapaszkodik az ágon, azt is? – mutatott egy fára Kapor újságíró-riporter.

         – Mondom, hogy mindegyiket! – mosolygott az idomár-tanár.

         A nagyapa felkiáltott a fa lombja közt megbújó lajhárhoz. – Nem megy a fejedbe a vér, amikor így lefelé lógsz?

         – Mi van!? – kérdezett vissza az állat. A hang inkább böfögésre hasonlított, mint beszédre, de azért érthető volt.

         – Mit szólsz az Új Gazdasági Mechanizmushoz?

         – Mi van? – kérdezett vissza újra amaz.

         – Szerinted ez az új gazdasági megoldás jobbá teszi az állatok életét?

         – Mit érdekel engem. Eddig is lógtam, ezután is lógok – jött a fura hangú válasz, majd a lajhár átmászott egy lombos ág fölé, hogy ne tudják zaklatni a pihenőidőben.

         – Nem egy intelligens jószág – csapott a fejével a riporter a lomb felé.

         – Amaz nagyobb dumás – mutatott ugyanannak a fának a tetejére Pittyu bácsi.

         – A szarka?

         – Az.

         – Hé, szarka, mi az a fényes a csőrödben? – kiabált fel a riporter.

         – Semmi közöd hozzá.

         – Szerinted jobb lesz-e a helyzeted, hogy a Kormányunk fel akarja pörgetni a gazdaságot?

         – Mit érdekel engem! Eddig is loptam, ezután is lopok – csacsogta a madár, és elszállt a közeli strand felé.

         – Ezek nem akarnak szerepelni, úgy látszik – bámult a madár után a riporter.

         – Ilyen a természetük.

         – És őt is megkérdezhetem, kedves Pittyu bácsi?

         – Csak nem bolondultál meg!? Egy hernyó nem tud beszélni. Hangszálai sincsenek, meg ez nem is tartozok az állatkerthez – méltatlankodott az idősödő ember, majd a botjával rácsapott a fatörzsön araszoló féregre. – A Mandula Güzüt kérdezd meg, neki egészen jó a kiejtése.

         – Az meg ki?

         – Hát az állatkert büszkesége: Güzü, a hím majom.

         – De hülye neve van!

         – A látogatók adták neki. Ez kapta a legtöbb szavazatot, amikor nevet kerestünk neki.

         – Hogy szólítsam meg? Nem mondhatom neki, hogy te majom – nézett Pittyu bácsira nagyapa.

         – Szólíts csak Dr. Mandulának! – kiáltott át hozzájuk röhögve a patakon túlról a majom.

         – Na, ne szórakozzál már velem!

         – Ha nem Dr. Mandulának szólítasz, már mehetsz is, mert egy szót se szólok.

         „Hogy a ménkű csapna a majmába" – dörmögött nagyapa, majd hangosan, talán kicsit túl kedvesen feltette a kérdést. – Elmondanád Dr. Mandula, téged hogy érint a kormányunk Új Gazdasági Mechanizmusa?

         – Neked nem mindegy? – volt a kiábrándító válasz.

         – De hát mégis!  Mostantól kékebb lesz az ég, zöldebb a fű… meg hát mennyivel könnyebb lesz az élet.

         – Na, idefigyeljél faszikám! Nekem eddig is ki volt a seggem, meg ezután is ki lesz, úgyhogy szórakozzál mással! – harsogta a majom, majd belevágta magát a patakba, és rikácsolva csapkodta a vizet.

         A bejátszás véget ért, újra a fűben sétáló két, ifjabb Kapor volt látható.

         – Sosem emlegettétek ezt a munkáját nagyapának – fordult a legifjabb Kapor az apja felé. – Az archívumban sem láttam, pedig megmutattak minden nagyapával kapcsolatos filmet.

         – Tiltólistára került ez a kimondottan jól sikerült riport, azért nem mutatták meg neked – válaszolt az apa. – Még mielőtt bemutatták volna a tévében, az a hülye Mocorka Pittyu összedugta fejét az állataival, és disszidáltak. Az egész kísérleti részleg cakkom-pakk lelépett nyugatra. Egyetlen táviratot küldött az öreg nagyapádnak néhány évvel azután.

         – Direkt a nagyapának üzent? A riportról kérdezte, vagy csak úgy…

         – Neki szólt az üzenet. Csak két pici mondat volt, nagyon is jól emlékszem rá. Valahogy így: „Óriásit kaszálunk a cirkusszal tökösöm! Kár, hogy nem jöttél ki velünk!"

         – A te karrierednek is volt egy meghatározó riportja, vagy úgy lassan belemartad magad a szakmába?

         – Nekem kicsit bonyolultabb volt a kezdésem. Tudod, akkoriban volt a rendszerváltás, és nem tudtam, melyik nagyreményű párt szája íze szerint színezzem a műsort, amit egyik barátommal vezettem akkoriban. Mert tudod, azidőtájt három fajta ember volt a politika élvonalában. Voltak a dühösek, akiket az a másik rendszer kirekesztett, mert túl intelligensek voltak, meg voltak azok, aki elégették a pártkönyvüket, és voltak az óvatosak, akik csak elrejtették azt a könyvecskét, „sose lehet tudni, hátha…" megfontolásból.

         – És te?

         – Én tettem a dolgomat. Nézd csak meg!

         Ugrott a kép, a csendes, füves tájat egy nyüzsgő piac váltotta. Az apa kísértetiesen hasonlított az előbb látott nagyapára. Ballagott az árusok asztalkái előtt, a kamera néha őt vette, de látszott, valami különlegességet vadásznak. Egy rendőri intézkedést vagy egy jó kis veszekedést, ami ilyen helyen pillanatok alatt kialakulhat.

         Ráhibáztak, mert bár a képernyőn nem látszott miért, de egy jó mázsás fiatalember hanyatt kivágódott előttük az asztalok közül. Kapor úr ösztönösen kapott a fiatalember után, ne essen akkorát, amikor hirtelen megjelent egy kicsike öregasszony, és úgy vágta pofon a riportert, hogy a csattanás most, húsz év után is hallatszott.

         – Elnézést, nem magának szántam! – hőkölt egy pillanatra vissza a nénike, majd, mint egy cséphadaró jártak a kezei, csattantak a pofonok a hanyatt fekvő fiún.

         – Anya, ne már! Nem látod, hogy itt vannak tévések? Az egész világ látni fogja milyen agresszív vagy.

         – Szétverem a pofádat, te moslék! – sápítozott a nénike. – Reggel kivetted a két zsák krumpli árát is a fazékból, most meg a borsópénzt emelted el. Viszed a kurvákhoz, engem meg itt esz a fene, majd megfagyok, mégsem merek elmenni egy pohárka pálinkát meginni. Spórolhatok én… – forgolódott az asszonyság, látta, amint egyre többen figyelik őket. Hirtelen felkapta a zöldségek közül a fazekat, amibe a pénzt dobálta, ha vevője volt, és úgy csapta szájon a fiacskáját, hogy az újra elterült a földön. – Csak lássam meg itt a piacon Nyihocskát, ráhúzom én annak a fejére is a kasszát! – kiabálta, majd a fazekat lóbálva visszament az asztal mögé, jelezve, vége a mókának.

          A következő kép már a sörasztalnál mutatta a fiút. Kapor riporter éppen tolta az arca elé a mikrofont.

         – Kicsit kemény volt a kedves mama – próbálta bevezetni a riportot, tudva, hogy az előbbi eseményeket felvette az operatőr.

         – Ugyan már! Arany annak a szíve, megtenne értem bármit.

         – Azért segíthetne neki Jocó úr! Szegény asszony majdnem olyan súlyú zsákot húz most is arrébb, amilyen ő maga.

         – Most szórakozol velem, apafej?! Hogy én tróger legyek! Látod a kezemet? Míg a piacon vagyok, ki nem veszem a zsebből, csak ha a poharat fogom.

         – No, de, most a rendszerváltás nagyszerű lehetőségeit önnek is érdemes lenne kihasználni, kedves Jocó úr.

         – Jól jegyezd meg öreg! Én harminc éves vagyok, és jól megélek így is. Eddig is lógtam, ezután is lógok, oszt punktum.

         – Ez is lehet… – tette volna fel a következő kérdést Kapor úr, de a tolakodó vásárlók közül kibukkant egy jó negyvenes úriember, leguggolt Jocó úr mögé.

         Jocó úr egy szempillantás alatt lekapta a kabátját, ráterítette a férfira, lenyomta a fejét, hogy annak le kellett tennie a kezeit a betonra, aztán ráült, mintha az csak egy szék lenne.

         – Hol az a rohadék? – egy asszonyt majd feldöntve toppant oda a környék talán legsúlyosabb embere.

         A nagy lökdösődéstől a kamera össze-vissza fordulva végigfutott a piacon, majd egy pillanatra mutatta az operatőr szabad kezét, ahogy támaszkodik egy teli paradicsomos ládán. Jocó úr, mintha nem is hallotta volna a kérdést, félig hátra fordulva a kapu felé nézett, ahol egy asszony kártyából jósolt. A nagydarab ember ezt úgy vette, mintha egy pillanattal előbb ott rohant volna ki az a „rohadék".

         Jocó úr alatt megmozdult az ember, hogy akkor vége a menekülésnek, de emez ráripakodott. – Maradj már te hülye, lehet, erre jön vissza!

         Igaza volt, mert már meg is jelent az üldöző, visszafelé törtetett, és mintha ugyanannak beszélne, végig hintette az átkozódását az asztalsoron. – Elkapom őket, és nem érdekel, ha ezer évre leültetnek is, de nyakuk köré tekerem a belüket. Érted, végük! – kiabálta bele egy asszonyság arcába, aki a tenyereiben éppen vagy tíz tojást szorongatott.

         – Ez megteszi veletek, majd meglátod – beszélt a feneke alatt gubbasztó fickónak Jocó úr.

         – Nyugi már! Elment? – hallatszott onnan lentről.

         – Ezt kérdezgesd riporterkém! – hangzott a felszólítás, mikor már mellettük állt az előbb menekülő fickó. – Ez sem most kezdi a szakmát igaz-e Szomjaskám!

         – Mi volt ez, Szomjas úr? Miért volt így kivetkőzve magából ez az ember? – volt az első riporteri kérdés.

         – Ja, hogy a Buldog miért ugrált? Eltűnt neki két raklap almája, ennyi az egész. Miért hagyta ott? Azt hitte, majd a Papula bácsi meg tudja őrizni? Ugyan már! Bár nem is annyira az alma bosszantja, hanem a béka. Pedig azt megtalálja majd, mert begurítottuk az üres ládák alá. Te fizetsz azért, ha beszélek neked? – váltott hirtelen a Szomjasnak nevezett úr, és a riporter szemébe nézett.

         – Itt nem arról van szó kedves Szomjas úr – magyarázta volna Kapor, de amaz, mintha vérig lenne sértve, az arcába üvöltötte.

         – Lóvé egy szál se!? Akkor mit tartasz fel kis hülyém? Azt hiszed, annyi időm van nekem?  – majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.

         – Ki volt ez az ember? Valóban ellopták annak az úrnak az almáját, és a kézi targoncáját? – kérdezte Jocó urat a riporter.

         – Nagy ügy! Meglovasították és slussz.

         – De hát most, a rendszerváltás után már nem kell lopnia. Minden kereskedelmi tevékenység legális.

         – Idefigyelj jóember! Ez a fickó már a bölcsődéből kilopta az összes apróbb játékot. Mikor hazavitték, lehúzták róla a gumibugyit, minden nap kiesett belőle egy két valami kis biszbasz. Mondom, ez fütyül a te rendszerváltásodra. Ez mindig is lopott, és lopni is fog.

         – Ugyan kérem! Elmúltak már azok az idők, amikor az önkény…! – Nem tudta befejezni a mondatot Kapor úr, mert oldalról meglökték, majd egy kéz nyúlt be közte és Jocó úr közt az asztalon lévő fröccsös pohárért.

         – Ezt Szomjas hagyta itt? – kérdezte a kéz gazdája, egy alaposan lerongyolódott ember. – A hülyék pont Buldog cuccát csapták el.

         – Nem! A fröccs a tévéseké, te majom! – rivallt rá Jocó úr, de késő volt, mert akkor Gubanc bácsi már szájához emelte a poharat.

         – Hagyja csak, uram, biztosan szomjas a bácsi! – próbálta szelídíteni a hangulatot a riporter, és fel is tette az első kérdést az öregnek.

         – Az ön vállalkozása talán tönkrement, tisztelt bácsika? Az időjárás viccelte meg? Jégverés? Szárazság? Esetleg családi tragédia?

         – Ugyan már! – válaszolt Jocó úr a kortyolgató öregember helyett. – Sose volt neki vállalkozása. Egyszer bankkölcsönből kínosan felépített egy házat, de az asszony vitte az egészet, csak a törlesztő részleteket hagyta meg. Ha jobban belegondolok, ez a balfék az egész fiatalságát végig dolgozta, mégis mindig ki volt a segge a nadrágból, meg azt hiszem, mindig ki is lesz.

         Lefutott a majd negyedszázada készített film, a rendező visszaváltott az előző helyszínre. A mezőn ballagott a két riporter, egyre közelített rájuk a kamera, majd külön-külön mutatta őket, ahogy ütemesen lépkednek. A legifjabb Kapor egyre gyorsította a járását, látszott, valami cél felé igyekszik, majd az apa arcára fókuszált. Pár pillanattal később az egyre távolodó teljesalakos képén látszott, hogy már egy fotelben ül, és a fia után kiabál.

         – Menj fiam, csinálj te is egy remekművet, hadd ámuljon a szakma! Legyél méltó az őseidhez! – aztán az ujjával letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

         – Megcsinálom! Megcsinálom! – döngték a legifjabb Kapor léptei.

         Az idilli beállítás aláfestő zenéjét lassan paták csattogása váltotta fel, lovak horkanása hallatszott. A háttérből vidáman kiabáló emberek hangjával keveredett egy harmonika hangja. A halványodó zöld tónusú képbe feldíszített lovas kocsi hajtott be, rajta legények énekelték túlfűtött hangon, hogy:

 

Taposd, taposd angyalom,

freccsenjen a lé,

itt van már az ideje,

lenyalom majd hallé-hallé.

 

A legifjabb Kapor úgy tűnt fel újra, hogy azt lehetett hinni, azonnal letapossa a nézelődő tömeg, ami a kocsin ülőkkel együtt üvöltötte a nótát.

          Az ünneplőbe öltözött bámészkodókat pásztázta a kamera, majd megállapodott két beszélgető emberen. A riporter néhány lépést tett, majd mosolyogva kérdezte őket. – Uraim, ezen a gyönyörű napon, a szőlő ünnepén… – de nem tudta befejezni, mert egy fürge fiúcska kikapta kezéből a mikrofont, és mint egy kígyó, bújva, cikázva az emberek között futásnak eredt.

         – Az anyád, te kis gané! – hallatszott még a legifjabb Kapor hangja, ahogy a gyerek után vetette magát, és mint egy tajtékzó bika lökte szét a népet, hogy visszaszerezze munkaeszközét. Bújt ő is, kapkodta a fejét, merre tűnt az apróság, amikor megérezte, hogy valaki belemarkol hátul a zakójába, majd a nadrágkorca alá bújik egy tenyér, és ő teljesen kibillen az egyensúlyából. Az idegen úgy lógatta a kezében, mint egy szatyrot, majd mintha az égből szólna, dörgedelmes hangon kérdezte: – Mit akarsz te az én gyerekemtől te mocsok? Az ilyent minálunk ki szokták herélni, aztán kiakasztják szikkadni az első fára – majd a mellette álló nőhöz fordult. – Ezek a pedofilok már úgy elszemtelenednek, hogy még itt is…!

         – De uram, én csak… hé­ hé, a gyerek veri a mikrofonommal a követ – fakadt ki szinte üvöltve a legifjabb Kapor, de nem merte felemelni a kezét a járdáról mert különben belevágta volna az arcát a betonba. – A gyerek…! – kiáltott újra, de szerencséjére megjelent az orra előtt az operatőr barna cipője, – meg még másikak is, amik nem voltak ismerősek.

         – Engedd el Gazsi! – szólt egy erélyes hang. Rá lehetett ismerni az előbbi interjúalanyok egyikére. – Ez a tévétől van!  Valami mikrofont keres vagy mi a fenét. Azt mondja, kiesett a táskájából.

         – Nem a gyereket kergette? – kérdezte szelíd hangon a megszólított, majd elengedte a nadrágkorcot, mire a riporter lehuppant a földre.

         – Még mindig veregeti vele a földet! – nézett felfelé a legifjabb Kapor, de még fel sem állt rendesen, az operatőr kikapta a fiúcska kezéből a mikrofont, és már nyújtotta is oda neki.

         A kocsik nagyon lassan haladtak, mert egy rezesbanda állt be közéjük, és most ők diktálták a menet ritmusát.

         – Köszönöm uram, hogy megmentett ettől a vadállattól! – porolgatta magát a riporter, amikor néhány lépéssel arrébb megálltak.

         – Szerencséd volt kispofám, hogy időben utolértünk, mert ez a Gazsi nem gatyázik! Ez odacsap.

         – Elnézésüket kérem a kis intermezzóért, de ha folytathatnánk az előbbi beszélgetést, megköszönném! – próbált visszatérni Kapor úr a néhány perce megkezdett beszélgetésükhöz. – A nevüket, ha lehet az uraknak?

         – Én Gurugyva Kázmér vagyok – hajolt a kamera felé a megszólított –, ez meg itt a Csüccs Feri, az üzlettársam.

         – Az, az úr is a köreikhez tartozik, aki olyan csúnyán bánt velem az előbb? – tette fel élete első komolyabb kérdését a legifjabb Kapor.

         – Ugyan kérlek! A Gazsi az egy…az egy…

         – Az egy léhűtő – sietett a barátja segítségére Csüccs úr. – Te, ha élne még Kádár apánk, már rég lecsukatta volna közveszélyes munkakerülésért!

         – Úgy van! – tért magához Gurugyva Kázmér. – Ez életében még egy szalmaszálat sem tett arrébb. Ez világ életében lógott… meg azt hiszem, lógni is fog.

         – Egy szót se többet róla! – terelte a beszélgetést a riporter. – Inkább arról beszéljenek az urak, hogy állnak a szőlőskertek? Zsendül-e már a bogyó? Esetleg már volt egy korai szüret is?

         A két riportalany egymásra nézett, látszott, hogy nem értik a kérdést, sőt mintha kétségük támadt volna, hogy a kérdezőnek kilenne mind a négy kereke.

         – Miféle szőlőskert? – kérdezett vissza, Csüccs úr.

         – Hát a szőlőskert! A szüret… Szüreti mulatságon vagyunk, gondolom, ez a legkézenfekvőbb kérdés.

         – Mííí? …hogy nekünk szőlőnk! – hahotáztak az üzlettársak. – Nem hülyültünk meg, hogy egy nyűgöt vegyünk magunkra.

         – Akkor miféle üzletben társak önök, ha szabad kérdeznem?

         – Miben-miben?  Mindenben!

         – Ezt hogy érti az úr?

         – Na, idefigyeljél riporterkém. Ma a pályázatokban van a lóvé. Pályázni-pályázni!

         – És milyen területen?

         – Az mindegy. Remélem, a részleteket nem akarod kiszedni belőlünk! – nevettek.

         – Azért talán… néhány szóval, ha felvázolnák az urak! Ígérem, semmi kompromittáló adatot nem hagyok benne a riportban.

         – Nézd öcsém! Az, hogy visszaosztani, meg kicsi kapcsolati tőke, számodra úgysem mond semmit.

         – Maradjunk abban, hogy számla legyen elég – vágott a barátja szavába, Csüccs Feri. – Az a fontos, hogy le legyen papirosozva minden, és akkor fut a szekér.

         – De hát az lopás uraim! – bukott ki a riporterből.

         – Mindegy minek nevezed pajtikám. Mi eddig is ezt csináltuk, és ezután is ezt csináljuk.

         – Akkor most kit szólítsak meg önök szerint, hogy egy egész évben a szőlőben dolgozó emberrel beszélhessek?

         – Hááát, itt nem nagyon van olyan – tétovázott Gurugyva Kázmér. – Ezek itt ünneplő emberek fiacskám! Vannak itt még külföldiek is, meg az atyaisten tudja mifélék, de hogy egy olyan gürizőst találj… Esetleg, ha kimész a rozoga dűlőbe, a Mazsola Jani bácsit, meg a Csóri Tónit kérdezd, azok most is kint vannak dolgozni.

         – Ők komoly birtokkal rendelkeznek? – örült meg a riporter, hogy végre bemutathatja valakin keresztül ennek a szép hivatásnak a rejtelmeit.

         – Ne röhögtess már! – hahotázott a két férfi. – Azok napszámosok. Még hogy birtok! Azoknak mindig ki volt a fenekük a nadrágból, és dolgozhatnak akár még vasárnap is, akkor is ki lesz, míg élnek.

         A legifjabb Kaporral forgott a világ. Sehogy sem értette ezt a vidéki életet. Lassan bandukolt, távolodva az ünneplőktől, a zene is csak foszlányokban érte utol. Az operatőr nem akarta megzavarni az elmélyülten gondolkodó munkatársát, csak tartotta a kamerát, hátha jók lesznek ezek a képek is valahova.

         Az ifjú riporter még egyszer végig akart nézni a településen, ahonnan most is hallatszott a zene, de a szeme megakad Nyihocska faluszéli intézményén. Hirtelen felvillanyozódott, mert a nagyapa is említette, és az apa is készített már riportot a piroslámpás házban. Igen, ez a nap már annyi keserű perccel verte, megérdemel egy kis kikapcsolódást. Hátranézett, kezével a ház felé mutatott, kérdezve a kollégát, mit szólna egy kis lazításhoz. Annak az arcán csak egy fanyar mosoly suhant át, és a szabad kezével ő is arra intett. A következő pillanat végképp megpecsételte a legifjabb Kapor hangulatát. Pislogott a piros lámpa! Szinte sokkolta a mondat, ami még az apa riportjában hangzott el Nyihocska szájából „Ha túl vannak terhelve a lányok, akkor pislogtatni szoktam a lámpát, hadd tudja a jónép, hogy hosszú a sor".

★
★
★
★
★
Értékelések száma: 3
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Hozzászólások

  • ALKOTÓ
    ★
    ★
    ★
    ★
    ★

    Nagyon érted a csíziót Károly, mintha magad is közéleti szereplő lennél. A vidéki ember leleményeségét, hihetetlen alkalmazkodóképességét remekül tárod az olvasó elé. Én pedig csak hüledezem. Hol vannak már a direkttermő szőlőfajtáktól (Othelló, Elvira, Izabella vagy Noah) elbutult őstermelők, akiknek a szókincse is napról-napra romlott? A támogatott, uniós világban igazán beindult a fejlődés, még talán az élet is meghosszabodott. Természetesen megtanulhattuk a lényeget is (a semmire sem használható ragadjon a bélyeg helyett): "...hogy le legyen papirosozva minden, és akkor fut a szekér."
    Jókedvre derítettél ezen a bágyasztó, meleg reggelen. Kézszorítás és nagy gratula!

    • ALKOTÓ

      Kedves Milán, ezek a történések a történelmi múltig vezetnek. Az a bizonyos új gazdasági mechanizmus szülte a viccet, amiben az a három élettörténetű emberféle él. Nem hagyhattam ki őket. le kellett jegyezenm.

  • MODERÁTOR
    ★
    ★
    ★
    ★
    ★

    No, ez aztán humor a köbön kedves Károly. A "nagymutteron" végleg behaltam. Rokker Zsolti szövegeit nem te írtad véletlenül?
    Bizony így van ez, az idősek ma is tudják, mi a hasznos és építő munka, a fiatal versenyzők viszont már csak a lazítást imádják...
    A Kapor triónak volt/van eredetije, vagy teljesen kitalált figurák?
    Vállveregetés és nagy gratuláció. Ráadásként természetesen: ejnye-bejnye Kovácskám!smile

    • ALKOTÓ

      Kedves Mira, a figurák így rokoni szálakkal összefogva nem léteztek, de külön kölön egészen biztosan. A Zsoltinak még ezután fogok írni, remélem megtetszik neki az az egy-két írásom, amiket még ide szeretnék hozni. Az ejnye bejnye miatt szégyenlem is magamat, de nem hamisíthattam meg ezeknek a nagyszerű fickóknak a majdnem ferde  útjait. (Szerencsére a sors itt keresztbe tett a léhaságnak)

  • FŐSZERKESZTŐ
    ★
    ★
    ★
    ★
    ★

    Ez igen Karcsi, ez a darab siker lenne egy standupos műsorban is.
    Lényegében a cirkusz visszatért? Ugyazok a hangok, ugyanazt csinálják? "Mi eddig is ezt csináltuk, és ezután is ezt csináljuk."
    A pályázatok is igazi kabaré...
    Hihetetlen sokszínű vagy, teli ötletekkel és kiváló a dramaturgiád.
    Gratula + ötös pacsi!

    • ALKOTÓ

      Kedves László, nem tudom, egy standupos műsorban elég lenne-e ez az írás, ezért egy másikkal megtámogatom azonnal, ha megengeded. Sajnos ez a három tipus a nagy igazságot bizonyítja, mármint, hogy vannak akik nem tudnak kilépni önmaguk árnyékából, bár mint megjegyeztem, vannak akik a pályázatokkal már erősen próbálkoznak.

Ezt a választ törölték.

Témák címkék szerint

Havi archívum