SZÉPIRODALOM

Tyúkadó

Gyerekkoromban olyan jól ment a sorunk, hogy a kenyér, cukor, olaj és liszt kivételével, minden más élelmiszert házhoz hoztak. A tejet, tejfölt, vajat, túrót és tojást eleinte egy borsi illetőségű és Róza névre hallgató, kedves mosolyú, középkorú asszony hordta, heti három alkalommal. Finom volt az a tej, sűrű és vastag a tejföl, sárga és zsíros a vaj, zamatos és illatos a túró, nagyok és barnák a tojások. Nagy bánatunkra nem sokáig élvezhettük finomságait. Borson is beindult a kollektivizálás, a szövetkezet pedig úgy elnyelte Rózáék tehenét, akár a mesebeli kisgömböc a regement katonát.

A borsi menyecskét idősebb román férfi, Gyuri bácsi követte a beszállítók sorában, ő már valamivel messzebbről, Szentandrásról érkezett minden második reggel. Teje, tejföle vékonyabb volt ugyan a Rózáénál, vaja, túrója sem olyan sárga és illatos, tojása is fakóbb, de mindennap pontosan érkezett, és az árai is elfogadhatók voltak.

A harmadik esztendő egyik reggelén aztán üres puttonnyal és gyászos ábrázattal csöngetett be hozzánk. 

– Mi történt, jóember? – meredt rá apám a kapuban.

– Jaj, ne is kérdezze, uram… – csordult ki a könny az öreg szeméből – tegnap éjjel elpusztult Boris. Sejtettem, hogy valami bajság történhetett vele, mert reggeltől kezdve egész nap olyan keservesen bőgött, hogy a szíve szakadt meg annak, aki hallotta. A bőgést estére se hagyta abba, éjjel aztán kimúlt. Hajnalban ott találtam a jászol előtt, teljesen kihűlve és megmeredve. Szóltam az állatorvosnak, elvitték, felvágták és ezt találták benne, húzott elő a zsebéből egy hosszú, görbe és rozsdás szöget. Ez a szög végzett vele. Átszúrta a gyomrát.

– Biztosan annyira éhes volt, hogy kínjában a jászlát rágta, onnan kerülhetett a szög a gyomrába – vélekedett apám.

– Jaj, ne mondjon már ilyet, uram! – csordultak ki újfent a könnyek az öreg szeméből. – Inkább saját számtól vontam meg a falatot, csak neki jusson mindennap friss széna.

Mivel Gyuri bácsinak nem akadt utóda, attól fogva rákényszerültünk a bolti tejre, vajra. Tejfölért a piacra jártunk, de nem akárkitől vásároltunk.

A tojással volt a legegyszerűbb dolgunk. Harmadik szomszédunknak, Szeghalmi Irma néninek annyi tyúkja volt, hogy megszámlálni se tudta. Pedig sokszor elhatározta, számba veszi népes baromfiállományát. Olyankor kukoricát szórt az udvar közepére, a tyúkok mind odafutottak, Irma néni meg számlálni kezdte őket. Általában mire harmincig jutott elfogyott a kukorica, a tyúkok meg szétszéledtek. Másnap kezdhette elölről a számlálást.  Pénzes bácsi egyszer szemtanúja volt egy ilyen hiábavaló próbálkozásnak. Nem is állta meg szó nélkül.

– Lehetne annyi eszed, Irma, hogy estére bezárod az ólajtót. Reggel aztán szépen egyesével kiereszted a tyúkokat, s mindegyik után húzol egy strigulát krétával a tyúkól oldalára. Olyan kurta vonalat, amilyet a kuglipályán húznak a táblára. Miután az utolsót is kieresztetted, megszámlálod a strigulákat, s máris megtudod, hány tyúkod van. Na, így csináljad, s meglátod, eredményes lesz a számlálásod.

– Jól van, no. Éppenséggel így is csinálhatom. Főleg, hogy nekem is pont ez jutott az eszembe az éjjel, mikor a szomjúság kiverte az álmot a szememből – húzta szorosabbra álla alatt a kendőt Irma néni. – Mert nehogy már azt hidd, Elemér, hogy csak a te fejedben terem meg az okosság.

Az öreg Pénzes egy szót se szólt. Szemére húzta a kalapját, legyintett egyet, és becsukta maga után a kaput.

Két nap múlva már a fél utca tudta, hogy Irma néni udvarát hatvankét tyúk és három kakas népesíti be. De csirkéből is van egy tucatnyi. S bár azok még nem tojnak, az értük kapott pénzért szorgalmasan tojó tyúkokat lehet venni a piacon. A csirkék el is fogytak hamar, a strigulák azonban még akkor is a tyúkól oldalán virítottak, mikor egy délután aktatáskás, szemüveges, sovány férfi rángatta meg a kapucsengőt. Olyan akkurátusan cibálta, hogy a kapuoszlop is beleremegett.

– Megyek már! – rikoltotta Irma néni a kert végéből. – Le ne tépje azt a nyomorult csengőt, ha már eddig kitartott.

– Maga Szeghalmi Irma? – nyomult be az aktatáskás a kitárt kapun.

– Én vagyok, és maga kicsoda?

– Strung Ödön a nevem és népi ellenőr vagyok a városi tanácstól. Járom a házakat, összeszámolom a jószágokat.

– Aztán mi haszna származik a számlálgatásból?

– Nekem ugyan semmi, de az államnak annál nagyobb – vigyorgott az aktatáskás.

– Megtudhatnám én is, miben áll az a nagy haszon? – óvatoskodott Irma néni.

– Az új törvény szerint egy-egy háztartásban legfeljebb harminc tyúk tartható. Akinek több van, minden egyes tyúk után köteles havonta két tojás adót fizetni.

– Vajon ki hozta ezt a törvényt? – szaladt ráncba Irma néni homloka.

– Hát a népi hatalom. A nagy nemzetgyűlés.

– Vagy úgy – bólogatott az öregasszony. Többet aztán nem szólt.

– Hány tyúkja is van magának? – nyitotta ki aktatáskáját az ellenőr.

– Pontosan hatvankettő – vágta rá Irma néni.

– Honnét tudja ilyen biztosan? – nézett rá szúrós tekintettel a szemüveges.

– Épp a minap számláltam meg őket.

– Aztán el is higgyem, amit mond?

– Azt hisz, amit akar. A kurta vonalak most is ott vannak a tyúkól oldalán.

– Miféle kurta vonalak? – hökkent meg az ellenőr.

– Számláláskor minden tyúk után strigulát húztam, nehogy elhibázzam.

– Hadd nézzem én is azokat a strigulákat.

– Azokat nézheti, hál’ Istennek nem tojnak tojást.

Jóformán be se fejezte, az aktatáskás már el is indult a tyúkól felé. A krétával húzott kurta vonalak tényleg ott fehérlettek.

– Na, kérem – tolta feljebb szemüvegét az ellenőr –, magának harminckét tyúkkal többje van az engedélyezettnél. Ez azt jelenti, hogy havonta hatvannégy tojást köteles adó gyanánt fizetni az államnak. A tojásokat magam is átvehetem, de a legközelebbi élelmiszerboltban is leadhatja.  Melyiket választja?

– A bolt megfelel – zárta le a beszélgetést Irma néni. – Gondolom, kapok majd igazolást a leadott tojásokról – húzta össze újfent álla alatt a kendőt.

– Természetesen – bólintott az ellenőr. – Most pedig írja alá ezt a jegyzőkönyvet – tartotta az asszony elé az aktatáskája hátoldalára terített papírt.

– Na, Isten legyen magával – csukta be az aktatáskáját. – Ne felejtse, a hónap utolsó napjáig le kell adnia az adót, különben az összes tyúkjától elbúcsúzhat.

– Édes Istenem! Vajon mi jöhet még? – sóhajtott nagyot Irma néni, miközben becsukta a kaput az ellenőr után.

Aztán visszasietett a házba, sebesen átöltözött, és elindult. Meg se állt Julis nővére házáig.

– Békesség e háznak, s minden lakójának! – nyitott be a konyhába, ahol a háziak épp békésen vacsoráztak.

– Ülj le, Irma, s tarts velünk, ha már itt vagy – szólt a sógor az asztalfőről.

– Köszönöm, de az imént vacsoráztam – hárította el a megtiszteltetést Irma néni. – Keresztfiammal, Imrussal kívánnék váltani néhány szót, aztán már megyek is – ült le mégis.

Az Imrus névre hallgató legény akkortájt sofőrként szolgálta a népi hatalmat. Ő ugyan pilótának nevezte magát, de az embereket ez egyáltalán nem zavarta. Megszokták, hogy a fiatalok általában furcsa, oda nem illő kifejezéseket használnak, a jól bejáratott s már ismert szavak helyett.

– Hallgatlak, keresztanyu – vette át a kezdeményezést a szőke legény.

– Mivel is foglalkozol mostanában, Imrus?

– Te is tudod, keresztanyu, pilóta vagyok. Tyúkokat, kakasokat szállítok a városkörnyéki farmokról, a velencei baromfivágóhídra.

– Épp erre van szükségem nekem, fiam – csomózta újra kendőjét az álla alatt Irma néni. – Elmondom, mit eszeltem ki, s meglátod, te is jól jársz.

– Csupa fül vagyok – vigyorgott a legény.

– Szóval – kezdte Irma néni – megbeszéled a rakodókkal, hogy mielőtt ketrecbe rakják a tyúkokat, mindegyik hátsóját kenjék be petróleummal. Attól perceken belül megtojnak. Mielőtt a vágóhídhoz érnél, egy megfelelő helyen megállsz, és kosárba gyűjtöd a tojásokat. Azoknak darabjáért én kereken húsz banit fizetek neked. Na, áll az alku?

– És neked mi a hasznod ebből, keresztanyu. Fehér, papírvékony hajú tojások azok egytől egyig.

– Te ne törődj azzal, fiam. Téged csak a tojások foglalkoztassanak. Azokra ügyelj, nehogy összetörjenek. Gondolj bele! Száz tojásért húsz lej, kétszázért negyven lej üti a markodat. Neked csak a petróleumozáson és a tojások összegyűjtésén járjon az eszed. A többit nyugodtan bízd rám.

–  Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus. – Áll az alku!

Másnap minden úgy történt, ahogy megbeszélték. Munkába menet Imrus vett három liter petróleumot, aztán megvesztegette a rakodókat, azok meg petróleummal bekenték mindegyik tyúk fenekét. Jóformán be se fejezték a rakodást, a tyúkok már el is kezdték a tojást. Annyira belejöttek, hogy akkor se akarták abbahagyni, mikor Velence alatt megállt a tyúkszállító. Imrus szépen összegyűjtötte a tojásokat és kosarastól bedugta a sofőrülés mögé. Este két teli kosarat rakott le Irma néni konyhaasztalára. Fehérek voltak azok a tojások, akár a frissen hullott hó, mely télvíz idején térdig betakarta a bihari dombok gyümölcsfáit, de tele volt velük a két kosár.

– Teremtő Isten! – csapta össze álmélkodva tenyereit Szeghalmi néni. – Ez rengeteg tojás, fiam!

– Háromszor ennyit hozhattam volna, keresztanyu, ha több kosaram van – jegyezte meg némi elbizakodottsággal a legény.

– Isten őrizzen a bajtól! – vetett sebesen keresztet Irma néni. – Még ezt se tudom, hová rakni. Maradjunk annyiban, hogy hetente bőven elég egy kosárnyi tojás. Az neked se okoz különösebb gondot, meg nekem se.

– Rendben, keresztanyu – bólintott Imrus, a pénz átvétele közben. – De ha mégis meggondolnád magad, csak szólj, s én máris hozom az újabb transzportot.

Alig csukta be maga mögött a kaput Imrus, Irma néni hozzáfogott a tojások színezéséhez. Az első hármat hagymahéj-főzetbe rakta, de nem volt elégedett a színükkel. Túlságosan sárgák, állapította meg. Kicsit töprengett, aztán felcsillant a szeme. Előkapott egy jókora fazekat, színültig megtöltötte vízzel és a sparheltre tette. Felszított alatta tüzet, majd három púpos evőkanál grúz teát szórt a vízbe. Hagyta felzubogni, aztán levette a tűzről. Félóra múlva belerakta a sötétbarna lébe az első adag tojást. Tíz perccel később olyan tejeskávé barna tojásokat kanalazott ki a léből, mintha nem is fehér, hanem barna vagy kendermagos tyúk tojta volna őket. Másnap reggel már nyitáskor ott toporgott a sarki élelmiszerbolt előtt.

– Hát téged meg mi hozott ide hajnalok hajnalán? – tekintett rá meglepetten a boltvezető.

– Engem bizony a tyúkadó – kacsintott rá Irma néni.

– Miféle tyúkadót, te? – hökkent meg a boltos.

– Hát, amit a jószág- és baromfiszámláló ellenőr megállapított. Azt mondta harminc tyúk fölött két tojás adót kell fizetnem havonta, minden egyes tyúk után.  A tojásokat neki is odaadhatom, de ide hozzátok is behozhatom és leadhatom.

– Vagy úgy… – sóhajtott nagyot a boltos. – Egyéb se hiányzott az életünkből.

– Na, lássuk akkor azokat a tojásokat. Gyere, Irma rakd ki őket a pultra – rendelkezett a boltvezető.

Irma néni hozzá is fogott nagy óvatossággal.

– Vigyázz, mert papírvékony a héjuk!

– Miféle tojások ezek? – emelgette a tenyerén egyiket-másikat a boltos.

– Mondtam már, hogy adótojások.

– Mintha teaillatuk lenne. Méghozzá grúz tea… – szimatolta a kosár fölé hajolva a boltos.

– Nagyon megromlott a szaglásod mostanság, Jenő – villantotta tekintetét Irma néni a boltosra. – Régebben még különbséget tudtál tenni a tyúkszar szaga és a tea illata között.

– Öregszem, Irma, sajnos egyre aggasztóbban öregszem – tárta szét kezeit a boltvezető. –  De be kell látnom, igazad van. Tényleg a tyúkszar szagát véltem az imént teaillatnak. Máris kiállítom az elismervényt, azzal végeztünk.

– Az jó lesz, Jenő. Még nagyon sok a dolgom.

Attól fogva minden hónap vége felé Szeghalmi Irma néni becsületesen leadta a tyúkadót a sarki boltban. Átvette az elismervényt, aztán ment a dolga után.

Hónapokig nem volt semmi baj, hanem egy ködös novemberi napon megint megrángatta kapucsengőjét az aktatáskás ellenőr.

– Tán megint tyúkot akar számlálni? – tárta ki a kaput Irma néni.

– Sokkal nagyobb baj végett jöttem ezúttal – nyomult be az aktatáskás.

– Miféle bajról beszél? – meredt rá Irma néni.

– Sok a panasz a tojása ellen. A népek szerint hiába szép barna, olyan vékony a héja, akár a cigarettapapír.

– Aztán miért én lennék a hibás ezért? – kapta csípőre kezeit a ház asszonya.

– Mert valami turpisságot követ el a tojásokkal – matatott táskájában a szemüveges férfi. Befejezni azonban már nem tudta, mert Irma néni rászólt.

– Forduljon csak felém, és nézzen a szemembe!

– Mit akar? – meredt rá döbbenten a férfi.

– Ha azt szeretné, hogy édesanyja megérje a karácsonyt, sürgősen hívjon hozzá orvost. Még nem nagy a baj, visszafordítható. Az ágyát pedig, mármint az édesanyjáét, még ma este költöztesse át a szoba szemközti oldalára. Megértette?

– Igenis… De ki… kicsoda maga?... És honnan tud az édesanyámról?...

– Az nem a maga dolga. Egyébként ott van a szemében. Akarja, hogy folytassam? Macskájukat múlt héten ivartalanították, a barátjánál kiszemelt kiskutyát pedig szombaton tervezi hazavinni. Gizi, a nő, akinek udvarol, és akit el akar venni, hónapok óta összejár egy fiatal állatorvossal. Minél előbb szakít vele, annál jobb. Vigyázzon, nem lesz könnyű dolga!

– Kicsoda maga? – kezdett eszmélkedni az aktatáskás. Egyáltalán honnan tud ezekről a dolgokról?

– Mondtam már, hogy ne velem foglalkozzon. Tegye, amit mondtam, s meglátja minden jó lesz.

– Szóval hívjak orvost… és az ágyat tegyem át a másik oldalra…

– Úgy ahogy mondja. Pontosan úgy – bólogatott Irma néni.

– És Gizinek adjam ki az útját…

– Minél előbb! Na, Isten legyen magával – tolta ki a kapun az aktatáskás férfit, aki még akkor sem tért egészen magához.

Két hét múlva újra becsöngetett az ellenőr Szeghalmi Irma nénihez. Ám ezúttal feltűnően kíméletesen bánt a csengővel.

– Mi jót hozott már megint? – tárta ki a kaput a ház asszonya.

– Köszönetet mondani jöttem – vette le a kalapját a férfi. – Úgy történt minden, ahogy mondta. Anyámhoz még aznap orvost hívtam, egy hét alatt meg is gyógyult. Ma már egész nap az udvaron matatott. Gizinek kiadtam az útját. Eleinte toporzékolt, fenyegetőzött, sőt, még nekem is ugrott, hogy kikaparja a szemeimet. De nagyon gyorsan lecsillapodott, mikor kilátásba helyeztem, hogy feljelentem üzletszerű kéjelgésért. Azóta színét se láttam. Csak ezt akartam elmondani, és még egyszer köszönöm a segítségét. Egyúttal megígérem, soha többé nem háborgatom, noha tudom, hogy grúz teával barnítja az állami gazdaság telephelyeiről származó tojásokat. Ismeri a mondást? Jótett helyébe jót várj.

Becsületére legyen mondva, meg is tartotta a szavát. Szeghalmi Irma néni pedig egészen a rendszerváltásig grúz teával barnított tojásokkal fizette a tyúkadót. Valószínűleg ma is azzal fizetné, ha élne. S ha még létezne tyúkadó.