SZÉPIRODALOM

 
‒ Kinyitotta a szemét!

Hallotta a női hangot, és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit, és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hol volt most és miért?

Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek, és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.

Majd rájött, hogy egész teste fájt. Nem elviselhetetlen csak kellemetlen, és amikor mozogni akart, nem tudott.

Miért?

Kétségbeesetten keresgélt emlékei között, mindhiába. Semmi választ nem talált. Olyan vastag köd borította gondolatait, mint ősszel a vidéki utakat.

Egy megfoghatatlan múlt kaotikus képei, arcok, és ismeretlen nevű ismert városok emlékei fárasztották. A feje fájt, és szemeit lehunyva álomtalan álomba merült

‒ Kapcsolja ki a mesterséges légzést!

Néhány nappal később szemei ismét kinyíltak. Orrából és szájából eltűntek a csövek, de változatlanul mozdulatlan volt. A fájdalom is enyhült. A plafon, vagy a mindig kék ég fölötte volt felhők nélkül. Egy nő énekelt halkan egy kellemes dallamot. A zene betakarta és meglepte, hogy értette a szavakat: „Perhaps, Perhaps…”

Emlékei közt azonnal megtalálta az énekesnő nevét: Doris Day.

Az arcra nem emlékezett még lehunyt szemmel sem, csak a névre. És a zene elárasztotta, magához ölelte, mint egy uszodamedence vize. Majd felismerte Dean Martin hangját és a jól ismert sanzont: „When you’re smiling…”

Minden figyelmét a dallamra összpontosította és nem figyelt az orvosokra.

‒ Kevésbé zavarosak a gondolatai, gondolom, hogy jól érzi magát.

‒ A kultúr-múzeum kollekciója valóban hasznos.

‒ Gondolja, hogy a korabeli zene segítségével megtalálja az emlékeit?

‒ Ebben reménykedem – volt az idősebb válasza.

‒ Láthatóan boldog – jegyezte meg az ápolónő, és az orvosok meglepődve nézték.

‒ Akkor szabadítsa ki a fejét, hogy ne csak a mennyezetet nézze.

Az álom ismét elnyomta és néhány órával később újra felébredt, ezeket a régi számokat hallva. Tekintetét változatlanul a mennyezeti látóhatárra szegezte. Fejét el akarta fordítani és most sikerült! Az első mozdulat. Teste többi része változatlanul nem válaszolt akaratának.

Egy ablak nélküli szoba. Lámpát nem látott. A falak és a plafon sugározták a kellemes nappali fényt. Fekvő helyzete nem engedte meg, hogy részletesen megvizsgálja környezetét, de egy óriásinak tűnő személy látványa megnyugtatta. Világos kezes-lábasban, arcát egy maszk takarta, még a szemeit is. Olyan volt, mint egy fantom vagy egy túlvilági lény.

Valamikor nagyon régen egy fényképes újságcikket olvasott földöntúli lényekről. Valószínűleg egy trükkös kép. Most egy valóság volt, amit a múltjában megtalált. Emlékei kifürkészhetetlen mélyéből kihalászott valami kézzelfoghatót, ami fonálként a múltjához vezette.

Lassan közeledett a fantom és föléje hajolt. Az üveg mögött egy nő sötét szemeit és hosszú szempilláit látta. Nem kisértet volt, sem túlvilági lény. Egy nő. Valami láthatatlan kapcsolóhoz nyúlt, és a feje lassan felemelkedett és a világ megnyílt tekintete elött. Nem tudta, hogy légpárnás ágyát szabályozta.

Semmi hatalma nem volt az időn. Nem tudta, hogy szellemének hosszú hetekre volt szüksége, hogy összeszedje gondolatait és emlékeit. Közben fizikailag egyre jobb állapotba került és egyre kevesebb cső kötötte testét.

Majd megtalálta nevét. Wolf Doyle. E perctől kezdve élete színes képei életre keltek. Leperegtek a múlt lényeges eseményei, csak az utolsó hónapok maradtak homályban. Tudta már, hogy súlyos beteg volt, a rák utolsó ciklusában, és az orvosok az ő óhaja szerint mesterséges kómába tették, hogy megszabaduljon az embertelen fájdalomtól.

Felesége mellette volt, homlokát simogatta mielőtt öntudatlanságba merült. Felnőtt gyermekei nem voltak jelen mert nem akarta, hogy ebben az állapotban lássák. Csak az asszony, mert a szerelmébe kapaszkodott.

‒ Hol vagyok?

Ijesztő hangja volt. Mély, morajszerű síri hangot hallott, oly kevéssé harmonikus, mint egy varjú károgása.

‒ Beszél!

A nő hajolt föléje. Már nem rejtette maszk, igy látta arcát és szemeit.

‒ Életre kelt a Los Angelesi Jan Fleming kórházban!

Szemeit lehunyva próbálta megemészteni a választ. Az életre keltés szót értette, de nem volt Jan Fleming kórház Los Angelesben. A várost jól ismerte, mert ott született.

Fejét elfordította, mert lépteket hallott, és két férfit látott.

‒ Az orvosai – magyarázta az ápolónő, és Doyle mosolyát nézte.

‒ Miért életre keltés? – Igen sok kérdésre várt választ.

‒ Mert gyakorlatilag halott volt – válaszolt a fiatalabb orvos. – Pontosabban, megfagyasztva.

‒ Fagyasztás? – Tekintetét érthetetlen félelem homályosította.

‒ Igen, ez egy új technika – magyarázta az idősebb orvos.

Minden fantasztikus volt. Életre keltés, fagyasztás, egy nem létező kórház, semmit nem jelentő szavak. Érezte, hogy megszabadult a láthatatlan béklyóktól és mozogni tudott, igy megkérdezte, hogy felülhet-e?

‒ Természetesen – válaszolt az ápolónő, és a légpárnát szabályozta.

Ülve látta a szobát. A falak, mint a plafon, égkék színű volt, mint az ápolónő és az orvosok öltözete.

Meztelen, sovány karjait és hófehér kezeit nézte. Beteges szín. Az ágyhoz és matrachoz akart nyúlni, de semmit nem talált. Nem kórházi ágyon feküdt, hanem a levegőben, alig egy méterre a világoskék parkett fölött.

‒ Vigyázat, idegsokk! – A fiatal orvos valamit megérintett a falon, és Wolf Doyle látott egy, a parketten, vagy fölötte sikló nagy kockát hangtalanul bejönni. Mozdulni akart, de karjai nem engedelmeskedtek. Egy tűszúrást érzett és eszméletét elveszítette.

Az idősebb orvos és a nővér voltak jelen ébredésekor. Doyle nem nézett maga alá, ahol nem volt ágy, és enni kért, mert éhes volt. Ez volt az első valódi étkezése, fáradtsága és álmossága ellenére feleségét akarta látni.

Orvosa és az ápolónő egymásra néztek.

‒ Gondoltuk, hogy tisztában van azzal, hogy hosszú ideig volt halott. Nagyon hosszú ideig – ismételte az orvos.

Doyle mozdulatlanul hallgatott, mintha visszatartaná lélegzetét, majd hirtelen kérdezte: – Miért?

‒ Mert nagyon beteg volt. Gondolom, hogy ezt nem felejtette el?

‒ Nem. Néhány hét vagy nap maradt számomra.

‒ Így van. A saját kérésére, mivel nem akart szenvedni, orvosai mély kómába süllyesztették.

‒ Erre is emlékezem. – Doyle hangja tisztábban csengett.

‒ Ebben a periódusban fizetett a felesége egy fagyasztásra specializált céget.

‒ Ezt nem értem, miért?

‒ Hogy kivárja azt a pillanatot, amikor az orvostudomány gyógyítani tudja a rákbetegséget.

‒ És ez a nap most elérkezett? – kiáltott fel Doyle izgatottan.

‒ Igen – válaszolta az orvos. – Ma már egészséges.

Egy pillanatnyi tétovázás után Cordas doktor föléje hajolt, hogy sovány keze vékony ujjait szorongatva átadja nyugalmát, mielőtt részletes magyarázatba fogott.

‒ Kedves Doyle barátom – kezdte Cordas, és tekintetével biztatta a lábadozó másik kezét simogató ápolónőt. – Meg kell magyaráznom a helyzetet, de arra kérem, hogy ne szakítson félbe. Rákban haldoklott és önkívülete alatt a felesége félmillió dolláros szerződést kötött száz évig tartó fagyasztásért. Abban az időben logikusan azt képzelték, hogy néhány évtized elegendő lesz megtalálni egyes gyógyíthatatlan betegségek kezelését. Úgy gondolták, hogy felolvasztás után a beteg visszatér az élők közé. Ez volt a maga helyzete. Sajnos, az orvostudomány semmit nem talált, és 98 évre volt szükség, hogy betegségét gyógyítani tudjuk. Most 2104-ben vagyunk. Megérti amit mondok, Doyle? Majd száz év telt el megfagyasztása óta. A felmelegítés részleteiről nem beszélünk. Elég annyit tudni, hogy minden biológiai és technikai ismeretünkre szükség volt, hogy életre keljen, miután kivettük a nitrogénfürdőből. Időközben sajnos a felesége valóban meghalt, a gyerekeik is, de egy idős unokája még életben van.

Hallgatása volt a válasz. Tétova tekintettel nézte őket, mintha nem látna semmit, majd lecsukta szemeit.

‒ Kérem szépen, hagyjanak békén.

Hangja fakó volt és teste dermedt, mozdulatlan, mintha béna lenne. Ezer gondolat cikázott agyában. Ébredés után kétségbeesetten kutatott emlékei között, hogy megtalálja a valóságot: a múltját. Most jobb lenne mindent elfelejteni, megszabadulni a végzetes valóságtól és visszasüllyedni a boldogitó semmibe. Mióta ismerte múltját és a jelent, tudta, hogy nincs jövője.

Valódi élete végtelenül messze volt, több fényév távolságban. Megfoghatatlan. Még egy kutyája sem volt. Blaky, a mérges kis patkányfogó, Bobby, a kis keverék kutyus a fehér állkendőjével és zoknijaival, vagy Bandita a farkaskutya. Sem a felesége, sem a gyerekek, sem barátok, munka vagy tervek. Semmi. Senki nem várta, senki nem ismerte létezését. Semmi nem volt csak a távolság miatt történelemmé változott emlékei.

Minden eltűnt. Nem csak az emberek, de a környezet is. Nem kérdezte, hogy mi történt ez idő alatt, mert tudta jól, hogy az ország, a város, ahol született és élte életét, minden megváltozott. Nem volt szükséges elképzelni ezt a folyamatot. Ez látható volt körülötte, mint a csodás légpárnás ágy és az orvosi eszközök.

Az emlékek. Csak az volt, csak az maradt, csak, ami elmúlt, és ez borzalmas volt! Ez egy valami, ami bennünk marad, de már nem létezik! Megtalálhatatlan! Ébredése óta kereste múltját, most meg szabadulni akart tőle és visszatérni a semmibe.

‒ Mit tettek velem? Mit tett a feleségem?

Utolsó szavait és csukott szemeit regisztrálták, mint minden percet, amit egyedül töltött. Nem tudta, hogy semmi intimitása nem volt, hogy láthatatlan készülékek ellenőrizték agyműködését, és egy szomszéd szobában a fali képernyőn vörös pontok jelezték gondolatai útjait óriásira nagyított agyában.

‒ Ájulás kerülgeti Doylet! Közbe kell lépni!

Cordas doktor egy másik orvossal és az ápolónővel lépett a szobába.

Doyle nem hallotta a kocka hangtalan közeledését, sem az emberek lépteit, de érezte jelenlétüket.

‒ Hagyjon kérem, menni szeretnék.

Nehezen lélegzett és hangja gyenge, de Cordas doktorra szegezett tekintetében energiaerő volt.

‒ Sajnálom Wolf, de ezt nem tehetem.

Orvosi etikáról beszélt, hogy miért akarta minden áron életben tartani, de Doyle közbevágott.
‒ Ne beszéljen morálról nekem! Megfagyasztani egy gyógyíthatatlan beteget egy évszázadon keresztül, nyugton hagyja lelkiismeretét?
‒ A felesége akarta…
 Gondolom, hogy gyorsabb felépülésre gondolt. Miért nem érti meg, hogy most nem vagyok itthon és teljesen idegen vagyok? Semmi kapcsolatom magukkal, az én időmben a Jan Fleming kórház gondolata sem létezett! Hagyjon menni doktor úr! Mennem kell!
Az utolsó szavakat minden erejét összpontosítva kiáltotta, és egy pillanatra felült, majd élettelen ruhadarabként visszaeset párnáira.
Az ápoló kocka nem mozdult, mert szíve nem dobogott. Csak az élőket ápolta.
‒ Valóban elment – suttogta Cordas doktor lezárva Wolf könyörgő szemeit.

                                                                                * * *