SZÉPIRODALOM

Az elfelejtett palota (Róma)

A Rómában járó látogatók, turisták szinte mindegyike elzarándokol a S. Pietro in Vincoli templomba, hogy megnézze Michelangelo csodálatos remekét, a Mózest. A Via Cavour felől közelítve a templom terét, áthaladnak egy boltíves átjárón, melyet vicolo scellerato-nak (vicus sceleratus) hívnak, azaz elvetemült sikátornak. A név sokat sejtet, ám az ide látogatók vajmi kevés figyelmet szentelnek annak a masszív épületnek, mely alatt a térre jutnak. Az épület valóban alig ragadja meg a tekintetet, jóllehet története, helyesebben lakóinak története – az átjáró neve talán erre utal - igen érdekes, és jellemző a korra, melyben éltek.

A Casa dei Borgia-ról van szó, erről a régi-régi épületről, melynek elődjében Servius Tullius, Róma hatodik királya, a ma is látható serviusi városfalak építtetője, lakott. (Lányának férje, az etruszk Tarquinius Superbus házának kapujában ölte meg őt.)

A jelenleg látható palotának sem volt kevésbé mozgalmas története az 1400-as évek utolsó harmadában. Akkoriban a palota Rodrigo Borgia bíboros alkancellár tulajdonát képezte. A bíborosok, az Egyház hercegei igazi világi nagyurak voltak, birtokokkal, várakkal, palotákkal rendelkeztek, s természetesen ezek fenntartására megfelelő jövedelemmel. Életvitelük elérte, sokszor meghaladta a legtöbb itáliai szuverén színvonalát. A középkorban és a reneszánszban ennek megfelelően világi kedvteléseik voltak, s ez emberi kapcsolataikban is megnyilvánult. Rodrigo Borgiának - s ő korántsem volt valamiféle kivétel – négy gyermeke született egy Vanozza Cattanei nevű hölgytől. A gyermekek, Juan, Cesare, Lucrezia, Joffre, és anyjuk a bíboros palotájában éltek, mint egy család.

A nagyhatalmú bíborost, nem kevés intrika és vesztegetés után, 1492-ben VI. Sándor néven pápává választják, s ekkor – a kor szokásainak megfelelően – a „család” is beköltözik a Vatikánba. Az egyetlen Vanozza, a mama a kivétel, akinek férje van, pápai szolgálatban.

VI. Sándor ezután gondoskodik vérei előbbre jutásáról. Juan, az Egyház főkapitánya, Cesare Valencia bíborosa lesz, Lucreziát pedig várható előnyös házassága révén kívánják felhasználni a pápai politika oltárán.
Eddig akár szokványos reneszánsz történet is lehetne mindez, ha a pápai elképzeléseket az itáliai politika változékonysága, s az emberi nemes és nemtelen tulajdonságok nem kényszerítenék más útra.
A mulatságból hazainduló Juan Borgiát egy sötét este bérgyilkosok támadják meg, s vagy egy tucatnyi késszúrással valósággal kivégzik. Holttestét a Tiberisből halásszák ki. Gyilkosát mindenfelé keresik, de nem találják. Nagyon valószínű, hogy a hadvezéri babérokra vágyó, s bátyjánál magát többre tartó Cesare, vagyis tulajdon öccse ölette meg.

Cesare Borgia leteheti hát a bíborosi kalapot, ő lesz a pápaság főkapitánya, Romagna hercege, s elindul, hogy megteremtse a Borgia-birodalmat. Várakat ostromol, ellenfeleit csalja tőrbe, diplomáciát folytat az itáliai hatalmasságokkal (Macchiavelli róla mintázza az ideális uralkodót A fejedelem című művében). Mindezt okosan és ügyesen, a maga korában elfogadott eszközökkel, és igen eredményesen teszi. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a család bukása után egész Itáliában elterjedtek a róluk szóló elborzasztó, elítélő történetek, melyeknek máig hitelt ad a közvélemény. Pedig csak úgy viselkedtek – hogyan is lehetett volna másként – mint korukban a legtöbb szuverén. Csakhogy ők idegennek számítottak, hiszen spanyolok voltak, és spanyolokkal vették körül magukat. Talán ezt nem tudta megbocsátani a sok gyűlöletet fröcsögő korabeli krónikás.

Közben változik a pápai politika, Lucreziát, aki eddig egy Sforza felesége volt, elválasszák férjétől, mert VI. Sándor a milánói Sforzák helyett a nápolyi királyságban keres támaszt. Ezért hát hozzáadják a királyság egyik hercegéhez.

A politika forgandósága hozza, hogy hamarosan ez az ártalmatlan ifjú, Bisceglie hercege is kényelmetlenné válik, és Cesare egyik kapitánya – miközben egy gyanús, ellene irányuló éjszakai orvtámadás sebeiből lábadozik – megfojtja.

Lucrezia még alig ocsúdik bánatából – Alfonso Biscegliét igen szerette – már készülődhet az újabb dinasztikus házasságra Alfonso d’Este herceggel, Ferrara trónörökösével. A frigyet megkötik, és a hányatott sorsú fiatalasszony, aki nem volt méregkeverő, mint családjának ellenségei terjesztették, haláláig Ferrarában élt, immár viszonylagos békében.

Ez csupán néhány villanás ennek a tehetséges családnak történetéből. Azonban ne feledjük, hogy az Egyház mai felfogás szerint meglehetősen szégyenletesnek minősített pápájának, VI. Sándornak fejében fogant meg a gondolat, melyet később II. Gyula ki is mondott: Ki az idegenekkel Itáliából!

Nos, mindezeket – s talán ennél még jóval többet is - érdemes tudni, ha útban a Mózes felé felnézünk az átjáró homályos torka előtt a bábos-korlátos kis balkonra a palotácska második emeletén. A szóbeszéd Vanozza balkonjának tartja, melynek tervét egy legenda Raffaellónak tulajdonítja. Igen valószínű azonban, hogy a XIII. sz.-i eredetű épület, melyre reneszánsz és XVI. sz.-i részletek rakódtak, még nem hordta a csinos kis balkont, amikor az asszony itt lakott.

Lord Byron egy éjszakai római sétáján járt erre 1817-ben, s mint meséli, megjelenni vélte a balkonon Vanozzát és leányát Lucreziát, kinek egy szőke hajtincsét – vajon honnan szerezhette - emlékként őrizte.

Ha a II. Gyula pápa síremlékéhez készült Mózest meglátogatni indulunk, jusson eszünkbe mindez, amint a Via Cavourról a feljáró lépcsőin lépkedünk.