SZÉPIRODALOM

Nem másztunk fel a Bolond Gerőre…

Abban az időben több egymás utáni évben is a Magas Tátrában pihentünk családostól, mintegy 8-10 napot nyaranta. A pihenést persze nem kell szó szerint érteni, hiszen időnk jó részét minden alkalommal a Tátra más-más részeinek bejárásával töltöttük. Abban az évben, melyről most mesélek, a Magisztrális-út keleti vége, Zdiar, Javorina és környéke volt a cél.

Az utolsó napok egyikén, amikor az asszonyoknak már nagyon vásárolhatnékjuk volt, magukra hagytuk őket, és ketten a sógorral kinéztük magunknak a Hlupyt, merthogy arra még nem másztunk fel. Ütött-kopott térképem egyszerű, jelzett utat mutatott, elindultunk hát bázishelyünkről, Poprádról.

Szép napsütéses vasárnap reggel volt, olyan idő, amit az isten is hegyek között töltött volna. Az asszonyokat leraktuk Zdiarban, nézegessék a festett házacskákat, és próbáljanak valahol elfogadható sztrapacskát felkutatni. Hogy miért mondom ezt, annak is története van. A Felvidéken jártunkban jogos igénynek tűnt ugyanis, hogy valahol igazi juhtúrós sztrapacskát együnk. Bejártuk Poprádot a füstös kocsmáktól a többcsillagos szállodák éttermeiig, de sztrapacska sehol. Az egyik előkelő szállodában még meg is sértődtek, a főpincér orrát felhúzva válaszolt tudakozódó kérdésemre: Mi ilyen ételt, kérem, nem tartunk! És rántott szeletet ajánlott. Elpanaszoltuk kudarcunkat szállásunk magyar gondnokának, Mihály bácsinak, aki az egyik közeli tátraalji falucskát ajánlotta, annak autóscsárdájában jó sztrapacskát kaphatunk, mondta. No, nekünk se kellett több. Néhány perces út után már a szép gurál berendezésű csárdában üldögéltünk, a falakon vaddisznók irhája, a csillár népi faragás, a pincérek népviseletben, minden adott hát egy tájjellegű vacsorához. Kedvtelve nézegettük az étlapot, amin legalább négyféle haluska volt sorolva (merthogy a sztrapacska hangzása ellenére is ismeretlen a szlovák fülnek). Úgy gondoltuk, hogy, mint Mackó Muki az ezredéves kiállításra menet a falusi restiben, mi is végigesszük az étlapot. Kezdjük hát kedvencünkkel, a brinzové haluski-val, amit terveink szerint majd „lefolytunk” annak cibulkové változatával. Meg is rendeltük az első kört az asztaltársaságnak, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt.

Kisvártatva vacsoránk meg is jelent, és meg kell hagyni, ránézésre meg lehettünk elégedve. Hanem amint megkóstoltuk … inkább nem részletezem. (Némileg értek a gasztronómiához, gyakran készítek különféle ételeket, vannak specialitásaim is, tehát tudom, miért nem volt jó ez az étel. De ezzel nem akarom szaporítani a szót.) Végül is lógó orral hagytuk ott a fényes csárdát. Elmenőben sógorom még ironikusan megkérdezte tőlem: Ne mutassuk meg nekik, hogyan kell jó sztrapacskát készíteni? Persze a kérdés költői volt.

De térjünk vissza a mi napfényes vasárnap délelőttünkhöz, amikor is a jelzést megtalálva elindultunk a messziről púposodó Hlupy felé. (Kíváncsi lennék miről kapta a Bolond Gerő nevet.) Utunk egy ideig amolyan sétaútnak tűnt, és egy idő után pontosan ellenkező irányba fordult, mint térképünk mutatta. Úgy látszott, visszajutunk az országútra, holott nekünk balkéz felé, a hegyeknek kellene tartanunk. Megálltunk, tanakodtunk, és ekkor beért bennünket egy szlovák társaság. Beszédbe elegyedtünk, mutattuk térképünket, és mondtuk hová szeretnénk eljutni. Elővették ők is a térképet, és akkor láttuk, hogy azon egész máshová vezet ez a jelzés. Régi a térképünk, mondták, a mi utunk már nem létezik, ahová mi akarunk menni, ott most zerge-rezervátum van. Az a jelzés megszűnt. No, szépen vagyunk, gondoltam, a tervünknek befellegzett, és búsan néztem a távolodó turistatársak után. Azután morfondírozni kezdtem, és küzdött bennem a szabályok tisztelője, a tervét végrehajtani akaró emberrel. Merthogy a nemzeti parkban a jelzett útról letérni nem szabad. De mi lenne, ha mégis …? Te, Imre, szóltam, az az út megvan, hiszen egy erdei-hegyi utat nem dózerolnak el, legföljebb nincs jelzés. Azért megpróbálhatnánk … Egyébként meg vasárnap van, minden becsületes TNP (Tatranské Narodny Park) felügyelő otthon ül, és várja az ebédet. Észre sem fogják venni, hogy két mániás magyar hová kószál.

Átkeltünk hát egy kis patakon, és egy erdei kocsiúton bandukoltunk egyre beljebb és feljebb a Hlupy felé. Csend és nyugalom körülöttünk, olyannyira, hogy az ember megszólalni is csak halkan mer. Ilyen szép erdőkben járva mindig kisiskolás korom egyik feledhetetlen könyve, Szürke Bagoly (Grey Owl) A rengeteg zarándokai jut eszembe. Zizeg a tavalyi száraz lomb a lábam alatt, körülöttem vadvirágok bókolnak az út szélén, mókus bámul rám csodálkozva egy fáról, és szinte röstellem emberi bumfordiságomat, amellyel bizonyára zavarom négylábú és szárnyas barátaimat otthonukban. Azután véget ért az erdő, és a kocsiút is, melynek mentén a fákon még láttuk a hajdani jelzés helyét. Egy elhagyott, düledező fakalyiba mellett széles tisztásra jutottunk, amin túl már a gyalogfenyő birodalma húzódik. Hatalmas foltokban terjeszkedik a hegyoldalon, átgázolni rajtuk lehetetlen, megkerülni őket reménytelennek tűnik. De már látjuk a gerincet, és jobbra fenn a Hlupy púpját. Egy darabig a kiszáradt patakmederben próbálunk kőről kőre lépve előre jutni, amíg a kövek omlás sodorta nagy sziklákká nem változnak. Előre jutni már nem tudunk, kétoldalt pedig gyalogfenyő rengeteg.

És ekkor vettük észre a zergéket. A tőlünk mintegy 70-100 méterre emelkedő omladékkúpon, és az a fölött hatalmasodó meredek sziklafal pillérein álldogáltak. Kettes-hármas csoportokban, vagy magányosan (ezek bizonyára bakok lehettek) figyeltek bennünket. Gyorsan lekuporodtunk egy nagy szikla mögé, nehogy elijesszük őket. Távcsövünk ugyan nem volt, de Imre fényképezőgépén teleobjektív és egy japán kétszerező, kiválóan megfelelt távcső helyett. Azután rájöttünk, hogy egyáltalán nem találnak félelmetesnek, nem menekülnek a látványunktól. Ezeket az állatokat télen etetik, jegyezte meg Imre, hozzá vannak szokva az emberhez. Csak ültünk a hirtelen boruló ég alatt, és csendesen beszélgetve néztük a legelésző, heverésző, sziklaperemeken kapaszkodó állatokat. Vagy harmincat számoltunk össze hamarjában. (Hát persze, mit is mondtak a szlovák turisták? Hiszen ez zerge-rezervátum!) Különös - majdnem azt írtam egyedülálló - érzés volt itt üldögélni ennyi állat között. Ilyesmit érezhetnek az afrikai szafarik vendégei az ottani nemzeti parkokban. A Hlupyt csak a távolban láttuk, magasan emelkedett felhőfoszlányokkal az üstökén, és tudtuk, hogy ezen a nyáron már nem is mászhatunk fel rá. Ám nem sajnáltuk a kudarcot, mert ezek a szép és büszke állatok – ráadásul ekkora tömegben – kárpótoltak bennünket. A Bolond Gerőre máig nem mentem fel, de ez az emlék elevenen él bennem azóta is.