Kopott fény csorog a fákon,
a reggel poharamba kóstol,
s az üresség ízén fanyalogva
arcomba néz a tükör.
Szótlan madár vagyok
feldúlt ágyam völgyébe zárva,
s az álomból kihantolt félelem
megbabonázva kerget megint.
A veszteség térképén ismét
én leszek a domborulat.
Magam alá gyűrt tegnapom
romjain vacog a mozdulat.
Árnyékom lángol a csenden,
s a remény üvegtéglái között
lassan átvilágít a lehetőség.
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Kedves Erzsébet, az a legnagyobb elismerés, ha az élményt valóságát tudtuk valakinek megteremteni. Köszönöm, hogy olvastad.
szeretettel : Márta
Kedves László, köszönöm a gratulációt. A helyzet az, hogy a remény üvegtégláit is karban kell tartani.
Igaz, amit mondasz Évi, csak a lehetőségeket olykor nagyon nehéz észrevenni.
szeretettel, Márta
Én is ebbe kapaszkodtam meg, Kedves Márta! A lehetőség... ami mindig jön, és ami el is megy, ha nem fogjuk kézen.
Szeretettel. Éva
No, igen. Reggel minden rosszabbnak tűnik, de aztán ahogy írod is: "a remény üvegtéglái között lassan átvilágít a lehetőség".
Olyan plasztikusan, találóan fejezed ki a gondolataidat, hogy szinte megéli az olvasó a történéseket.
Gratulálok!
Kedves Márta...
Szíven ütöttek soraid...
"Magam alá gyűrt tegnapom
romjain vacog a mozdulat."
Magány, fájdalom, csend, és véglegesség... ezt éreztem.
Lelki békémet az utolsó versszakban megjelenő remény, a lehetőség felbukkanása billentette helyre.
Nagyon átélhető versed..., magam is éreztem már a szótlan madár kínját..., szemeztem tükörképemmel, és éreztem, hogy elveszett minden, miért érdemes felkelni...
Köszönöm az élményt! Gratulálok szeretettel!