OLVASNIVALÓ IRODALOM

– Háromszáz év múlva könnyebb lesz lemenni  antigravitációval.

− Igazad van, de most háromszáz évvel korábban élünk! – Mikor Vertes elégedetlenkedett valamiért, Sam Schuller barátja örömmel mondott ellent. Hosszú évekkel ezelőtt, első találkozásuk óta ez egy játék volt közöttük a Grand Canyonban, mikor a Marsi útra készültek.

Az acélkötelekkel biztosított mozgó erkély lassan merült a mélybe. Vertes, Sam Schuller és John Thomas nézték az okkersárga sziklafalat.

Marsi útjuk előtt egy meglepő értekezleten vettek részt. Évek óta minden technikai és tudományos problémát megvitattak, de most egy ismeretlen, idős ember  ült az igazgató mellet, aki néhány szóval bemutatta. Egy Nobel díjas biológust.

− Önökön van a világ szeme – beszélt lassan a biológus, erős idegen kiejtéssel.

– Több millió évvel ezelőtt az élet már létezett a Marson, és az önök az önök feladata, hogy ennek nyomait megtalálják.  Az önök dicsősége lesz a bizonyíték, hogy az élet létezett, vagy létezik más bolygón, mint a Föld. 

A kilenc napos úton többször beszéltek erről a biológusról.

Tízen voltak. Soha ennyi ember nem indult útnak. Schuller helyettese egy fiatal ázsiai nő volt. 30 éves, kicsi, vékony, egy valódi Tanagra. Rövidre vágott hajával Thu−ha nem volt olyan szép, mint honfitársai, de nagyon kemény jelleme volt. Egyesek szerint elviselhetetlen. Sokan gondolták, hogy fél tucat diplomája volt az ok, de kétségtelenül értékes helyettes volt.

Mikor két héttel később végleg berendezkedtek új világukban, Schuller ötödmagával elindult felkutatni Valles Marinerist, és nyugodtan indult útnak. Távolléte alatt emberei jó kezekben maradtak a fiatal nővel.

A megszokottnál sokkal kisebbnek tűnő nap fénye nehezen  szivárgott át a reggeli ködön. A vörös−sárga égen délnyugat felé nyújtózkodtak a stratus-felhők.

− Szerencsések a kínaiak! A Noctus labyrintusban keresgélnek − jegyezte meg Willy Fisher a sziklafalon várakozva Martin kollégájával. Ők ketten dolgoztak a hatalmas daruval, amivel felfüggesztett kollégáik mentek le a szakadékba.

Tiz éve már, hogy a kínaiak voltak a legveszélyesebb konkurenciájuk. Nem csak sikeresen lemásolták világűrhajójuk terveit, ami nem hasonlított a régi rakétákra, hanem egy hónappal megelőzték őket a bolygón, és a Tharsis boltozaton szisztematikusan keresgéltek a Noctis Labyrintusban.

− Nem vagyok ebben biztos − volt Martin válasza. Láttam Noctisról képeket. Nem olyan mély, mint itt, de nagyon nehéz terep. Szeretném tudni, hogy mit keresnek ott?

Könnyű öltözetük hat órán keresztül biztosított számukra levegőt. A nap lassan kúszott az égen és a reggeli köd már felszívódott. A szakadékban minden árnyék lassan eltűnt az erősödő napfényben.

− Amit mi − volt Fisher válasza.

− Ennyi erőfeszítés, hogy esetleges gilisztákat találjunk!

− A tudomány, öregfiú! A tudomány! − Karján a hőmérőt nézte. Mínusz negyven fok − mormolta. A levegő felmelegszik.

Thu−ha mindíg zavarban volt, mint most, amikor szembe találta magát Bronskyval. A tíz személyre készült étteremben csak ők voltak ketten. Egyedül.

Stravinsky már kora reggel elment a jeeppel az ultraviola távcsövet javítani, amíg Popper és Young valahol másutt a bázison a számítógépes jelentésekkel foglalkoztak.

Thu−ha valóban nagyon kicsi volt Jan Bronsky, dél−afrikai születésű, orosz szülők gyermeke mellett. Bronsky szőke haja búzamezőre emlékeztette. És a szemei! Kékek, mint a Csendes óceán egy nyári napon, és olyan hidegek, mint egy jégcsap. Thu−ha mindíg borzongott, mikor a férfi tekintetét érezte magán.

Mert Bronsky sokszor nézte parancsnokát. Látta és tudta jól, hogy nem nagyon szép, de megmagyarázhatatlan vonzódása a fiatal ázsiai nőhöz mindennél erősebb volt. Olyan problémának tűnt számára, mint egy megoldhatatlan egyenlet. Hogyan közelítsen meg egy fiatal nőt, aki a felettese? Tétovázott, mert nem tudta, meddig mehet el. Ha Thu−ha nem viszonozza érzelmeit, helyzete tarthatatlanná válik.

Ritkán fordult elő, hogy rajtuk kívül senki nem volt az ebédlőben. Mikor torkát köszörülte, Thu−ha meglepődve emelte fel tekintetét.

− Három napja már, hogy Schuller parancsnok elindult embereivel.

− Igen − válaszolta és csészéjét ösztönösen az ajkaihoz emelte. Csak most vette észre, hogy a csésze üres volt és arcát hirtelen pír borította el. A bögrét letette és szótlanul felállt.

Bronsky dermedten és meglepődve nézte, és nem értette, miért ugrott fel és hagyta egyedül az ebédlőben.

                 *                       

Az acélköteleken függő gondola lassan süllyedt a kanyon láthatatlan mélyébe, ahová soha nem sütött a nap.

− Stop! − kiáltott Fisher, és a daru megállt. Az előre kijelölt mélységben vannak!

Lent a gondolában az emberek hallották Fisher hangját, de minden figyelmük ellenére sem látták a végtelenbe nyúló sziklafalon, amit kerestek.

− Semmit nem látunk! − válaszolt Schuller. Indítsák meg a zümmögőt!

Martin néhány percig foglalkozott a zümmögő programjával, majd átadta a központi agynak az irányítást. A hatalmas darus kocsi egyik oldala kinyílt és egy repülő kilövőhelyet láttak. A napfényben csillogott a zümmögő, egy robotrepülő. De nem csodálhatta sokáig, mert eltűnt egy függőlegesen felemelkedő acéllap mögött, ami megakadályozta, hogy a forró gáz kárt tegyen bennük és a járműben. A motor indulását nem hallották, de látták, hogy elrepült.

− Elindult! − Martin hangját hallották a fejhallgatóban a gondolán várakozva.

− Egy nagy kört ír le, mielőtt a kanyonba jön. − Vertes az óráját nézte. Néhány percre van szükség gondolta, hogy a képernyőt felállítsák.

− Itt van már! − és Thomas az ég felé mutatott.

Mint egy hatalmas bogár, a zümmögő láthatóvá vált. Az orsó alakú test csillogott a napfényben. Elrepült felettük, hangtalanul eltávolodva.

− Mikor visszajön, megkapjuk a képeket, ugye? − kérdezte Thomas.

− Igen − volt Schuller válasza és szerette volna az orrát megvakarni.

A zümmögő visszajött, de senki nem nézte, mert a képernyőt figyelték. Látták a kanyon sziklafalát és a gondolán mindhármukat, és egy nyílást kissé távolabb.

Már néhány perce eltűnt a gép, de a kép megmaradt. Schuller a hunyorgó számokat nézte a képernyő felső részén.

− Nem sokat tévedtünk, valóban jó munka volt. 14 méterrel lejjebb és 3 méterrel jobbra.

Nem kellett parancsot adnia, mert a fent maradt két másik ember is látta ezeket a számokat, és miközben összegöngyölték a képernyőt, lassan megmozdult a gondola. Helyet változtatott vízszintesen, miközben lassan a mélybe süllyedt.

Martin a kamerák segítségével vezette őket, mert mindent épp úgy látott, mint a többiek felfüggesztve, lent a szakadékban. Egy párkányhoz közeledtek és megálltak egy nyílás előtt.

− Végállomás − motyogta fogai közt, de a többiek hallották.

− Köszönjük, barátom − felismerte Schuller hangját, de nem válaszolt, mert a képernyőn a nyílást nézte.

− Ez a hasadék a sziklában − mondta Thomas.

− Hozzáteheted, hogy nem nagyon széles − morgolódott Vertes, miközben összeszedte holmijait.

− Kuporogva kell bemenni és bevallom, hogy nem szeretem a barlangokat! − Senki nem ismerte Schuller érzelmeit és ez a néhány szó meglepte őket.

Mielőtt a szűk nyílásba bújt, parancsnokuk ösztönösen egy utolsó pillantást vetett a távoli Nap halvány fényében fürdő kanyonra.

                       *              

Az időjárást figyelő kamerák Deimos és Phobos holdakon voltak. Amíg a Phobos nyugaton felkelt, hogy naponta kétszer átrepüljön a Mars egén, a Deimos keleten kelt és 36 órára volt szüksége, hogy a zenitre érjen.

A két hold előnye az volt, hogy a bolygót közelről és távolról minden irányban láthatták. Itt az időjárás nem volt olyan komplikált, mint a Földön.

Reggel majdnem a zeniten volt Deimos, és hatalmas porfelhőket láttak Amazonisból indulni. Száz kilométeres sebességgel fújt a szél, és a felhő Olympus Mons felé közeledett. Popper tudta jól, hogy Schuller is látja ezeket a képeket, így nem szükséges őket értesíteni. Ez volt Young véleménye is.

− Délután északi a szél, este keleti, és éjjel délről. Az a kérdés, hogy változik vagy sem a sebesség a homokot seperve? − Young kollégáját nézte.

− Gondolom, hogy igazad van. Sajnos nem nagyon ismerjük a bolygó időjárását! Miért fúj a szél gyorsabban, és miért csendesedik el? − Popper nem vette le kételkedő tekintetét a fali térképről, ahol állandóan pislogott egy vörös pont.

− Itt vagyunk mi − és ujjával a vörös pontra mutatott a Sinai Planum közepén.

− Igen messze a porfelhő kiindulási pontjától. Nem hiszem, hogy nyugtalankodni kell Schullerék biztonságáért. − A fali térképen egy kis zöld pont jelezte a csapatot Valles Marinerison.

                           *               

Lehajtott fejjel, görnyedve haladtak, de néhány méter után a szűk alagút kiszélesedett. Schuller lámpája egy hosszú és széles folyosót világított meg, ahol egymás mellett ketten is elfértek. Mellette Vertes kesztyűs ujjával a falat érintette.

− Nézd, mintha selymes lenne! − kiáltott fel.

Thomas mögöttük egy pillanatra visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a bejáraton beszűrődő nappali fényre.

− Láttál már ilyen selymes falat ?

A kérdés nem lepte meg a parancsnokot, mert ő is éppen ezt a kérdést akarta feltenni.

− Soha! − Nem tudott mit mondani, sem magyarázatot találni. Hangja fojtott volt és örült, hogy senki nem hallhatta szíve dobogását.
S most rajta volt a sor, hogy a falat érintse, mintha simogatná. Közelről vizsgálta és valóban nagyon sima volt, még egy porszemet sem látott rajta.

− Meglepő! − mormolta. – Nem természetes simaság, pedig nem tételezhetjük fel, hogy… − A mondatot nem fejezte be, mert abszurditás volt a gondolat.

Thomas is a falat nézte, majd az egyik zsebben talált szerszámmal próbálta karcolni. Néhány sikertelen kísérlet után végleges véleményt alkotott.

− Igazad van. Ezek nem természetes falak!

Egyikük sem válaszolt és Schuller folytatta az utat.

Már messziről látták a földalatti folyosó végét, de egy oldalfali nyílásban egy másik alagútra találtak.

− Folytatjuk? − kérdezte Vertes a falnak támaszkodva.

− Felfedezni jöttünk − volt a parancsnok válasza.

− Gondolom, hogy Vertes a távolságra gondolt − szólt közbe Thomas. – Martin és Fisher nem tudják, hogy mire leltünk, és néhány perce már, hogy semmi kapcsolatunk a külvilággal!

− Folytatjuk mégis − válaszolt Schuller és a másik folyosóba lépett. Néhány lépés utána a falak megvilágosultak. Az alagút kellemes okker fényben fürdött. A két falon megszámlálhatatlan pasztilla világította útjukat.

Nem volt többé szükség saját vakítóan fehér fényű lámpáikra ebben a naplemente illúzióját keltő világításban.

− Nincs több kétely, ami ezt a folyosót illeti. − Vértes hangja halkan zümmögött a hangszórókban.

Végtelennek tűnt a folyosó.

Schuller benyomása az volt, hogy álmodik, annyira valótlannak tűnt minden. Egyedüllétre vágyott, hogy nyugodtan, minden külső befolyástól mentesen tudjon gondolkozni. Egyidőben a kíváncsiság kényszerének engedelmeskedve folytatta útját, és egy eddig ismeretlen félelem töltötte el. Tudta jól, hogy társai is remegtek. Egy normális ember nem tudott mást érezni, ha a megmagyarázhatatlannal találta magát szemben. Kultúrájuk és múltjuk abban a pillanatban megsemmisült, amikor a Valles Marinerisben talált hasadékot átlépték.

Ez a narancssárga fény a sima falakon kicsinyedve az ismeretlen távolban, nem egy hipotézis volt. Elképzelni egy napfényben fürdő irodában egy mikrobás életet a vörös bolygón, valódi spekuláció volt. Baktériumokat kerestek, primitív életformát, gilisztákat, ehelyett az elképzelhetetlent találták.

Félt. A többiek félelmét is érezte, de nem lehetett megállni. A felfedezés e nívóján képtelenség volt visszafordulni. Mindennek a végére kellett járni.

Lassan haladtak. Nyugtalan tekintetükkel a falakat vizsgálták, és a sima, ismeretlen, rugalmas anyaggal borított földet, ahol lépteik zajtalanok voltak.

Schuller a múlt század archeológusaira gondolt, mikor több ezer éves templomokat és piramisokat fedeztek fel. Egyes sírokat semmibe vezető utak védtek. Másokat istenek átka. Ők is egy sírban jártak? És milyen ismeretlen hatalom védte ezt a helyet? Semmire sem talált választ.

− Fél órája már, hogy egyre mélyebbre, a Mars belsejébe megyünk − jegyezte meg Thomas.

− Honnan látod?

− Nézzetek hátra.

Schuller és Vertes megfordultak.

− Igaza van, valóban lemegyünk  − Schuller látta jól, hogy lejjebb voltak, mint útjuk kezdetén.

− Teljesen lényegtelen, hogy le vagy fel megyünk, ez nem változtat semmit. Folytatni kell az utat − és megindult.

− A folyosó újnak tűnik. Eróziónak sincs semmi nyoma, még por sincs. − Vertesen volt a sor, hogy észrevételeit jelezze.

− Mégis az a benyomásom, hogy az alagút és amit látunk, évezredek óta létezik − fejezte be gondolatait Schuller.

 − Így igaz ... − próbált Vertes közbevágni, de meglepődve elhallgatott. A megszámlálhatatlan világító pasztilla hirtelen hunyorogni kezdett.

Mindenre készen megtorpantak.

− Mi ez?  − Thomas újra visszanézett, de nem látott mást, mint a végtelen folyosót és a megbolondult fényeket.

− Ha tudnám a választ − suttogta Schuller. Egy jel talán?

− Mi célból?

− Hogy megálljunk talán. − Schuller előre lépett, és egy láthatatlan falnak ütközött.

−  Az út végre értünk.

− Hogyan? − Most Vertes próbált egy lépést tenni, sikertelenül. Látták a folyosót a végtelenbe nyúlni, de valami láthatatlan fal volt előttük.

− Erőmező?

− Nem lehet tudni, Thomas − válaszolt a parancsnok. – Feltételezhetünk mindent, de semmit nem tudunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek.

− Érthetetlen − mormolta Vertes.

- Valóban mozdulatlanságra vagyunk ítélve. A fülhallgatók érces hangja ellenére érezték hangjában az aggodalmat.

− És ha visszamennénk?  − Thomas megpróbált a folyosóra lépni, és most rajta volt a sor, hogy egy láthatatlan falba ütközzön.

− Igazuk van − ismerte be. Egy fal van mögöttünk is.

− Mint előttünk, ugye? − Schullerben egy gondolat született.

A fények nem pislogtak többé a folyosón, csak körülöttük, egy szögletes, zárt helyiségben.

− Azt hiszem, hogy nem tévedek. Megállítottak bennünket, mert egy felvonóban vagyunk. – Schuller az egyik falhoz támaszkodva nézte a fényben úszó folyosót. Minden kellemesnek tűnt, de hirtelen a fények elaludtak. A folyosó sötétbe borult, csak az ő négyszögletük maradt kivilágítva.

− Mi történt? − Thomas és Vertes ösztönösen elhúzódtak a sötétbe nyíló falaktól.

− Gondolom, hogy lemegyünk − magyarázta Schuller.

Semmit nem éreztek. Minden mozdulatlannak tűnt. Még zaj sem volt. Az volt a benyomásuk az indulás pillanatában, hogy semmi sem mozdult.

− Teljesen különböző technikájuk van − gondolkodott fennhangon Sam Schuller. – Hány éves előnyben vannak? Tízezer év, vagy még több?

− Őszintén szólva, három napos hátrányban szeretnék lenni, amikor még nálunk voltunk. − Időnként Vertesnek jó humora volt.

− Igaza van talán. De most az a probléma, hogy nem tudjuk, mozgásban vagyunk vagy sem? Ezért képtelenség a távolságot kiszámítani. Csak az időt ismerjük, de nem a sebességet.

Thomasnak igaza volt. Semmit nem éreztek, és semmi látható ponttal nem rendelkeztek.

− Feltehetjük, hogy lemenetel helyett vízszintesen mozgunk? − Schuller nem gondolt erre a lehetőségre.

− Tíz perce már, hogy megálltunk. Ha feltesszük, hogy a felvonó a szabadesést használja, akkor jó néhány kilométer mélyben  vagyunk − gondolkodott fennhangon Thomas. – Úgy gondolom, hogy vízszintesen megyünk, mert az alagút, vagy folyosó végtelennek tűnik.

− Nem rossz elképzelés. Várni kell. − Schuller hallgatta óráját, ahogy az időt morzsolta és nem lepte meg, csak alig három órája, hogy elhagyták a külvilágot. Gondolatait a fények szakították félbe. Nem pislogtak többé.

− A szünidőnek vége van − mondta egyikük, és egy láthatatlan falon keresztül egy termet láttak.

Schuller kiment az ajtón és a többiek követték. Nagy és üres helyiségben voltak. Furcsa fény-hieroglifák díszítették a falakat, Mars színébe öltöztetve őket. A talajt ugyanaz a rugalmas anyag borította, mint a folyosót. A terem közepén egy bizonyos ritmusban színt váltó szem függött a levegőben.

Tekintetüket nem tudták levenni róla. Schuller nagy erőfeszítéssel elfordult, hogy karján a levegő analizátort nézze.

− Levegő van itt! − kiáltott fel és tétovázás nélkül lecsavarta feje felett az átlátszó gömböt. Szótlanul utánozták társai, és a földi hegyek kissé megritkult levegőjében találták magukat.

Schuller újból a felettük lebegő szemet nézte, és a ritmikus villanásokat. Csodálkozó tekintete előtt egy magas és törékeny árny testesedett meg a csillogó szem alatt. Egy furcsa embert láttak. Mélyen ülő, karikás szemei voltak és világuktól messze, egy mély hangot hallottak:

− Jó napot kívánok otthonukban!

                        *                                                 

Egy hosszú, rémálmokkal teli éj után, Thu−ha rossz hangulatban volt. Álmai mindig Bronsky körül jártak és szégyellte önmagát erotikus színezetük miatt.

Reggel az ebédlőben találta társait és első pillantása Bronsky hatalmas alakjára esett. E látvány idegesítette. Látására annyira felingerült, hogy üdvözlésükre modortalanul senkinek nem válaszolt. Tekintete még sötétebb lett, mikor Popper az időjárásról beszélt.

Az előre látható időjárás Bronsky egyik feladata volt és neki nem volt kedve az irodába hívni. Négy napja volt már, hogy Schuller parancsnok felfedezőútra indult, és semmi hírük nem volt felőle. Még a felszínen maradt Martinnal és Fisherrel sem volt semmi kapcsolata.

Phobosból érkezett képek egy hatalmas porfelhőt mutattak a két féltekén, és a szél közel 200 kilométer sebeséggel fújta ezt a felhőt. Már eltűnt a Mont Elysium és a Syrtis Majorhoz közeledett. Amazóniából is jött egy másik porfelhő, ami teljesen betakarta Olympus Monst és Tharsis vulkán felé haladt.

A majd’ zeniten lévő Deimos képei mutatták, hogy a narancsszínű por mindent elöntött.

− Gondolja, hogy ideérkezik a vihar ? − Popperhez fordult a nő, mintha Bronsky nem létezne.

− Ma éjjel, valószínűleg − volt Popper válasza. – De nem napnyugta előtt ! Nézze Phobos képeit! Cryse Planitián egy másik vihar közeledik a régi Viking leszállóhely felé.

− Semmi rizikónk nincs! − vágott közbe Bronsky.

− Tudom jól, Bronsky úr ! − nézett rá a nő sötét tekintettel. Semmi rizikónk nincs, de két ember van kint a természetben a gépükön ülve, amíg Schuller parancsnok harmadmagával Valles Marineris belsejében!

− A parancsnok egy hétre való tartalékkal rendelkezik − vágott vissza Bronsky. – Hosszabb ideig akartak maradni − gurult méregbe a férfi.

− Gondolom, hogy igaza van Bronskynak − szólt közbe Popper. – Senki nincs veszélyben.

− A felszínen maradtaknak sem?

− Nagyon súlyos a masinájuk. A gép menedékhelyén több napig biztonságban vannak − magyarázta Bronsky.

− És ha egy hétig tart a vihar? − Képtelenek voltak elfelejteni,  hogy időnként több hétig tart a homokvihar.

− Őszintén szólva nem gondolom, hogy ilyen vihar kezdetét látjuk − Popper meggyőződése nyilvánvaló volt.

− Senki nem tud semmit, és gondolni kell erre a lehetőségre is − volt Thu−ha válasza.

− Mit ajánl? − kérdezte Bronsky.

Megharagudott − gondolta Thu−ha elszomorodva.

− Tartalékra van szükségük.

− Igaza van, ezt akartam proponálni én is. Azonnal indulok.

− Maga nem mehet! − és Thu−ha tekintete elárulta érzelmeit.

− Miért? Ha nem tévedek, a parancsnokon kívül én vagyok a legjobb pilóta.

− A helikojával akar elindulni?

 − Igen. Nincs más lehetőség. Nincs annyi időnk, hogy az utat használjuk. Maximum 12 órával rendelkezünk. Ha mindenki dolgozik, egy óra alatt készen vagyunk. Két órás az út körülbelül. Két−három óra, míg mindent helyre teszünk, s ha nem romlik az idő, minden baj nélkül visszajövök.

– Gyere Popper, sietni kell! Ha megengedi! – és Bronsky a dermedt nőhöz fordult.

− Hogyne, induljanak! – volt a majdnem hallhatatlan válasz.

Bronsky elégedett volt, mert látta, hogy Thu−ha nem akarta, hogy elinduljon. Szerette volna karjaiba venni és megmagyarázni, hogy visszajön. Sajnos erre képtelen volt, mert Popper is jelen volt.

Minden a helikopterben volt és gondolkozni sem volt ideje. Érkezéséről értesítették Fishert és Martint, így tudták, hogy mindent hoz, amire szükségük van az életben maradáshoz, ha a vihar hosszú ideig tart. Martin bekapcsolta a lézerjelzést Deimos felé, ahonnan az állomás megállás nélkül továbbította Mars felé, jelezve az utat Bronsky képernyőjén.

Thu−ha a kezét nyújtotta, mielőtt kiment a géphez és nagyon halkan, hogy senki ne hallja, mondta:

– Visszavárom.

                        *           

− Fúj a szél − Mentoruk a szétszakadt felhőre mutatott az okker színű égen.

− Még nem érezni − nézte Vertes vezetőjüket.

− Higgye el, hogy útban van a szél.

Vezetőjük körül félkörben állva csodálták a vidéket. Csak homályos emlékeik voltak a földalatti teremről, ahol a hatalmas szem csillogott és egy ismeretlen köszöntötte őket. Hogyan érkeztek a nyílt levegőre, egy teljesen különböző planétára? Ez egy misztérium volt. Semmire nem emlékeztek.

Egy hatalmas hegyet láttak a távolban. Sokkal magasabb, mint a Fuji, de hozzá hasonlóan hó takarta csúcsát. A hegytől egy tó vagy tenger választotta őket el.

− Egy tó? − kérdezte Schuller, és tekintete találkozott a Marslakó tekintetével.

− Egy óceán. Arrafelé nyúlik − és karjával egy körmozdulatot írt le.

Körülöttük néhány csenevész fa száradt, borhoz hasonlító, sötét színű levelekkel. Kereplő hangot hallattak a gyenge fuvallatban, és lent egy szűk patak sodorta kavargó vizeit az óceán felé.

− Víz, fák, hó és levegő. Hol vagyunk? − Schuller a földre térdelt, hogy felmarkolja a kavicsokkal kevert port.

− Már régóta nem esik. – A Marslakó lehajolt és felvett egy kavicsot, amit messzire, a vízre dobott. A kavics többször ugrált a víz ráncain.

− Olyan ez, mint nálunk. Fiatal koromban én is ugráltattam a kavicsokat a Temzén − jegyezte meg Thomas.

− Igen, ez így van mindenütt – helyeselt a Marslakó. – Ahová megyünk, mindenütt újraépítjük életformánkat. A többiek bennünket majmolnak, miközben mi alkotunk.

A levegő megmozdult hirtelen. Hajukat simogatta kezdetben, majd fütyülni kezdett, és a levelek mérgesen kerepeltek.

− Megérkezett a szél. – Schuller arcán mint ezernyi tűszúrást érezte a porszemeket.

− Nézzék a napot! − Az égi csillagot felhők ölelték körül.

− Esik majd? – kérdezte Thomas.

− Ki tudja? Talán − volt a válasz.

− Itt nincs egy város a közelben?  − Schuller vendéglátójukhoz fordult, hogy arcát jobban lássa a borongó félhomályban, és valóban kicsinek érezte magát az óriás mellett.

− Néhány falu, távolabb, észak felé, a víztől messze. Föld alatt vannak a városok. Jöjjenek, vissza kell mennünk!

− Közeledik a vihar – Vertes néhány villanást látott a távolban.

− Így van – volt a Marslakó válasza. Esni fog talán, vagy csak homok lesz, szokás szerint.

− A homok ellen küzdenek? − Schuller kitartóan szaladva lihegett a Marslakó mellett.

− Évezredek óta. A folyókat és kanálisokat állandóan tisztítani kell. Sajnos az óceánt nem lehet portalanítani.

− Messze vagyunk még? − Egy ösvényen siettek. Az volt a benyomásuk, hogy egy lejtős vidéken vannak.

− Nem, nem nagyon.

− És ha itt várnánk a vihart? − Schuller az remélte, hogy megállnak majd.

− Túl veszélyes. Az itteni viharokat  nem ismerik. − A Marslakó megállt nyugat felé fordulva. − Nem hallják? 

Egy zaj közeledett. Mintha száz vagy ezer vonat gurulna a síneken. Az volt a benyomásuk, hogy a föld remeg lábaik alatt.

− Milyen zaj! − mondta Thomas.

− Az óceán. A hullámok. Ezt nem lehet elképzelni, látni kell − magyarázta vendéglátó gazdájuk, és megindult.

– Ötven méteres hullámok ostromolják a partot! – Hangja egyre erősebb volt, hogy hallják a zajban, és egyes szavát a szél fújta el.

– Évezredek óta gyűlik a homok az óceánban, így nem olyan mély, mint régen. Ma már nincs út a partokon a hullámok miatt.

Hangja nehezen volt hallható, mert egyre több erővel fújt a szél. A vágtató felhők mögé bújó nap azt a benyomást keltette, hogy nem létezik. Eltűnt a hatalmas, hófedte hegy is. Minden láthatatlanná vált az átláthatatlan függöny mögött. Egy vízcsepp ütötte meg Vertes homlokát.

− Megérkeztünk! – Bennszülött vezetőjük szavait nehezen hallották. Egy törtkarú bozót viaszszerű levelei csillogtak. Itt álltak meg.

– Maradjanak mellettem! – kiáltott a Marslakó. A vízcseppek golyóként  ütötték a szomjas földet, lyukat fúrva benne, amit a szél rögtön elsepert.

Újból a teremben találták magukat a csendben, a villogó szem alatt.

                 *

Jan Bronsky mozdulatlan ült, gépe egyedül repült. Mikor a reaktorok vízszintes helyzetbe kerültek, Bronsky bekapcsolta az automatikus pilótát. Martin és Fisher tartózkodási helyét Deimos jelezte egy lézer fénnyel.

A képernyőn látta a messzi homokfelhőt növekedni, de még volt ideje befejezni misszióját. Nagyon magasan repült. A kaotikus felszínt látta, és a távoli hegyek körvonalai lassan kibontakoztak a láthatáron, amíg alatta  szakadékok, dűnék és a végtelenbe vesző mozdulatlan, halott tájak.

− Bronsky! Tíz perc múlva megérkezel. – hallotta Martin hangját.

Északon egy másik porfelhő gomolygott és nyugtalansággal töltötte el, hogy nyugatról is jött egy vihar. Sietni kellett. A leszállás nem okozott problémát, de amikor elhallgattak a reaktorok, percekig várni kellett a felkavart por leülepedését.

− Várj egy kicsit! – hallotta Fishert a fejhallgatóban.

Volt ideje a visszaútra gondolni, hogy mennyi időbe telik majd, minden kockázat nélkül.

Mikor kiszállt a gépből, Fisher és terepjárója már várták.

− Sietni kell, a porfelhő közeledik – magyarázta Fisher, mikor lezárta a héliko kamráját.

− Schullerékról semmi újság?

− Semmi. Egy hélitrixet küldtünk abba a patkánylyukba, de semmit nem talált.

− Bronsky, te itt maradsz! – hallotta Martint a fejhallgatóban.

− Erről szó sem lehet!

− A parancsnok üzeni, hogy a porvihar közeledik a bázishoz. Parancsolja, hogy velünk maradsz.

Bronsky nem örült, de engedelmeskedni kellett. Nem kockáztathatta az életét és a hélikot. Lehorgonyozta a gépet.

Az ideiglenes bázison mindent  helyre tettek és bementek a kis helyiségbe, ami egyben étterem, gyűlésterem és pihenőhely volt. Egyikük kávéval kínálta.

− Köszönöm. Egy jó kávé mindég örömöt okoz – és néhány korty után Fisherhez fordult.

– Egy helitrixről beszéltél, amit Schuller keresésére küldtetek.

− Megpróbáltuk, de nem találtuk őket. Helyettük mást talált a gép − magyarázta Martin. – Fényt.

− Fényt? Ezt  nem értem.

− Nézd a helitrix küldte képeket ! − Martin egy képernyőhöz ment és bekapcsolta.

Kezdetben semmit nem láttak, majd egy kísérteties zöld fényben egy, a végtelenbe vesző folyosó merült fel. Az alagút végén egy falba ütközött a kép, de merőlegesen egy másik, narancsszínű fényben fürdő folyosó nyílt meg előttük.  A pasztillák sima, párhuzamos falakat világítottak meg.

− Hihetetlen! – mondta a meglepett Bronsky.

− Ezt mondtuk mi is. − és Fisher felállt, hogy egy másik csésze kávét keressen.

− Miért nem jeleztétek ezt a felfedezést?

− Nem akartunk mindenkit felizgatni. Ne felejtsd el, az embereknek semmi nyomát nem találtuk!

− Mikor a helitrix Schuller parancsnok nyomán a lyukba repült, kezdetben koromsötétben volt. Több mint hétszáz méter hosszú alagútban – magyarázta Martin. – A folyosó egy könyökben végződött. Ott kezdődött a narancsszínben fürdő folyosó. Itt repült több kilométert, majd egy fallal találta magát szemben.

− És a három embernek semmi nyoma?

− Eltűntek nyomtalanul.

− Így már érthető, hogy miért nem jelezték – és Bronsky hipnotizálva  nézte a kivilágított alagutat.

– Most hárman vagyunk. Másodmagammal követhetnénk Schuller nyomát.

− Sajnos, ezt nem lehet. A vihar miatt a felfüggesztett teraszt felhúztuk. Amíg így fúj a szél, nem lehet lemenni – legyintett Martin lemondóan.

                           *

− Hol vannak a többiek? – Schuller kérdése agresszív volt és meglepte társait.

− Kire gondol? – kérdezte a házigazda.

− A többi marslakóra, – volt a parancsnok válasza.

− Nincs több. Nagyon régen elmentek már.

− Hová? – kérdezte Thomas.

− Visszamentek oda, ahonnan jöttek. A csillagokba.

− És ön? Mit csinál itt egyedül?

− Én vagyok az Őr – volt a nyugodt válasz.

− Milyen régen mentek el? – folytatta a kérdéseket a parancsnok.

− Oh – tétovázott a válasszal házigazdájuk – hárommillió éve, körülbelül.

Elképedtek a választól.

− Ez hihetetlen! – kiáltott fel Schuller.
Néhány percig egyikük sem szólalt meg, annyira meglepő volt a válasz. Mintha álomból ébredne fel, kiáltott fel Vertes.

− De miért van itt, miért van szükség egy őrre ?

− Az installációkat kell őrizni. Sok minden működik még − volt a magyarázat. − Azt akarják tudni, hogy miért maradtam itt? Mert ezt a hihetetlen utat akartam megtenni!

− Az időben utazni? Schuller leült az egyik, rendelkezésükre álló kockára, mint a többiek. Egyedül a házigazda maradt állva.

− Igen, lehet az időben utazni. A haladás ellenkező irányába. A múltba. A jövőbe nem lehet, az képtelenség. Nem lehet a változások sebességét túlszárnyalni, a múlt és a jövő kapcsolódásának pillanatát, amit jelennek neveznek. A tér és a pillanat szorosan összefüggnek. Az idő nem létezik a tér nélkül, de a tér létezett a pillanat előtt. A valóságban az idő nem más, mint a mozgás, a világegyetem megtestesülése. A kozmosz születése volt a változások születése, az anyagé, amit látunk és az űrt vájó láthatatlan erők. Az idő megpróbálja az űrt meghódítani.

Csak a múltba tudunk utazni. Azt látni, ami megelőzte ezt a pillanatot, amit mi jelennek nevezünk. De képtelenség a nemlétezőbe menni, ami az idő nyila előtt van. Nem lehet vizsgálni, ami még nem született meg. Értik ezt? Ami létezik, vagy létezett, vizsgálható. Ez az idő második paradoxonja.

− Ha képesek a múltba menni, akkor a jövő, a történelem változtatható. Vagyis befolyásolni lehet a lényeges eseményeket – volt a parancsnok logikus következtetése.

− Téved! Azt hittük kezdetben, ha megváltoztatunk valamit, állatot, embert, vírust vagy virágot, akkor megváltozik a jövő. Tévedés volt. Semmi magyarázatot nem találtunk arra, hogy lényegében semmi nem változott. Egy diktátort tüntettünk el és egy másik foglalta el helyét kis idő múltán. Többször megpróbáltuk, sikertelenül. Borzalmas betegségeket tüntettünk el, és talán még borzalmasabbak foglalták el helyüket. Minden helyzetben az élet megjelenik változó, különböző formában. Úgy néz ki, hogy a történelem egy logikus utat követ egy kaotikus helyzetben. Úgy látjuk, hogy az egyensúly mindíg helyreáll. Ezért nem tudtunk soha megvalósítani bizonyos előnyösnek tűnő változásokat a különböző planéták múltjában. Elterjedünk ezeken a fiatal földeken, tudva jól, hogy csíránk nem befolyásolja jövőjüket. Ha csíránk életben marad, és más csírákkal keveredik, ez azt jelenti, hogy jelenlétünk hasznos és törvényszerű. Ha próbálkozásunk nem sikerül, az azt jelenti, hogy semmi helyünk a planéta jövőjében.

− Tehát, amikor úgy fogadott bennünket, hogy: "Isten hozta önöket!", ez azt jelentette, hogy innen származunk? – Schuller hangjában érezhető volt a hitetlenség.

− Igen – volt a válasz. – Utódainkat láttam visszajönni a kiindulási pontra. Erre vártam annyi hosszú év után…

− Mennyi ideig? − vágott közbe Thomas.

− Mondtam már. Körülbelül hárommilliárd évig. Persze elhagytuk ezt a földet, amikor képtelenség volt folytatni az életet. Magunk mögött hagytunk ilyen ellenőrző állomásokat, hogy figyeljük leszármazottaink fejlődését. A kék planétát, ahonnan jönnek. Mielőtt elmentünk, a Földet megtermékenyítettük.

A narancsszínű fény lassan elaludt és a termet az űr sötétje borította, mert egyidőben az óriási szem sem villogott. Elképedt tekintetük előtt egy kis kék folt vált láthatóvá a sötét égen a számtalan hunyorgó csillag között. A kék folt nagyobbodott, és körvonalaiban felismerték a Földet. Felhő borította, és e takaró fölött egy hatalmas űrhajó lebegett.

− A Föld, hárommilliárd évvel ezelőtt… – Schuller hangját hallották a sötétben, majd vendéglátójukat.

− Így van. A föld és egyik űrhajónk. Mikor végleg elmentünk, utolsó missziónk a Föld megtermékenyítése volt. Nézzék!

Aranyszínű porfelhőt hintett az űrhajó. E felhő lassan elvegyült a villámoktól hasított felhőkkel és eltűnt.

− Mi ez? – kérdezte Vertes.

− Mikrokapszulák, magukban hordva génjeinket. Mindent megtettünk, amit tenni kellett, a többi a véletlentől függött. Soha nem lehet előre tudni, hogy milyen földre hullt a mag.

                            *

Öt napja már, hogy porfüggöny takarta a planétát. A marsi holdak Földre küldött képein mindent takaró, átláthatatlan porfelhő volt látható. A miszió vezetői nem tudták aggodalmukat rejteni az újságírók előtt.

A világ minden televíziója régi marsi képeket mutatott. A hírmagyarázó szakemberek életveszélyről beszéltek, ha a porfelhő nem szűnik meg.

A hatodik napon váratlanul megpihent a szél és a nyugalom visszatért.

Young és Popper kimentek felmérni a károkat, miközben Thu-ha Martinnal vette fel a kapcsolatot.

Bázisuk körül egy homokdombot fújt a szél. Távolabb egy újabb homokhegy támaszkodott bázisukra. Súlya veszélyes volt. A kevésbé fontos installációk ellenálltak a viharnak attól eltekintve, hogy néhány kapcsolatot a homok beborított.

Bronsky és Fisher mindent ellenőriztek.  A lerögzített helikopter alumínium takarója ellenállt, de a hatalmas guruló daruról a festék eltűnt. Lemosta a homok.

– Minden rendben? – kérdezte a parancsnok Martin arcát fürkészve a képernyőn. Csalódott volt, mert nem látta Bronskyt.

Martin megnyugtató választ adott, s amikor Thu-ha Bronsky visszaútjáról kérdezősködött, részletesen megmagyarázta a helyzetet.

Mozdulatlanságra ítélve a vihartól, volt idejük analizálni a helyzetet. Egy másik Helixet akartak elküldeni újabb felfedezőútra. Ez alkalommal néhány úgynevezett mikro-bolhát akartak küldeni vele, hogy felfedezzenek minden hasadékot. Majd Bronsky és Fisher akartak a folyosóra menni, s hogy a kapcsolat a külvilággal fennmaradjon, a rádión kívül egy hajszálvékony, elszakíthatatlan fonalat akartak göngyölíteni maguk mögött.

Thu-ha örömtelenül hallgatta Martin magyarázatát. Bronsky azonnali visszatértét kívánta, de nem merte a parancsot kiadni, mert a missziójuk sikerét nem lehetett kockáztatni. Személyes kívánsága és érzelmei másodrangú szerepet játszottak.

A Hélix küldte képek semmi változást nem mutattak a folyosón. Az alagútban még por sem volt. A mikro-bolhák sem találtak nyílást a narancs színű pasztillák világította alagút végén.

– Nincs itt ajtó – jegyezte meg Fisher.                          

– Így van ez, de akkor hol vannak a többiek? Láthatóan nincs más kijárat. Három ember nem tűnhet el nyomtalanul! Ez mindnyájuk véleménye? – kérdezte Bronsky, társait nézve.

– Lemegyünk mégis? – kérdezte Fisher, ismerve a választ.

– Természetesen! – volt Bronsky válasza és Martin parancsot adott a gépeknek, hogy visszatérjenek.

                      *

Kint voltak újból. A vihar után a levegő langyosodott, még szellő sem fújt. A vastag, sötét leveleken még vízcseppek csillogtak. Libasorban követték vezetőjüket.

Senki nem beszélt. Gondolataikba mélyedve mentek, és nem vették észre a tócsákat a kiszáradt földön.

– Semmit nem értek! – Schuller a fejét rázta. Senkihez nem beszélt, de a marslakó hallotta szavait és útját folytatva válaszolt:

– Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – magyarázta  enigmatikusan. Mikor meglátják majd az óceánt, újra beszélgetünk.  Mindjárt ott vagyunk, nem hallják még?

Egy ideje egy távoli zajt hallottak. Kezdetben egy mormogásnak tűnt, mint mikor egy szobába zárt emberek beszélnek. Közeledve a mormogás morajjá erősödött.

– Ez a tenger? – Vértes sietve megelőzte társait és vezetőjük mellé ért.

– Igen! Meglátják majd hullámait. Mikor a szél megmozdítja a víztömeget, csak lassan nyugszik meg. Még néhány perc és ott vagyunk, ne türelmetlenkedjenek!       

Nem volt előttük korlát. Egy szakadék szélén torpantak meg, és a zaj megváltozott. Mintha ezernyi vonat robogna egymást követve síneken. De vonat helyett hullámok voltak. Egymást követték és törtek meg kristályként lábaik alatt a sziklákon.

Előttük volt az Óceán. A part elhajlott észak felé. A távolban fátyolba burkolva egy hatalmas hegy őszülő csúcsa, hóval borítva. Kelet felé a víz a végtelenbe tűnt. Ebből a végtelenségből jöttek a hullámok. Egymás után.

– Látványos? – Vendéglátójuk furcsa mosollyal ajkain nézte őket.

– Hal is van a tengerben? – kérdezte a parancsnok.

– Persze. Egymást ölő szörnyek.

– Tehát nem lehet fürödni, amikor nyugodt a víz?

– Nem. Nem tanácsolom.

– Pedig azt mondta, hogy nem nagyon mély a homok miatt – erősködött Thomas.

– Így van. Azért mégis néhány száz méter. Van elég hely ezeknek a halaknak és sokszor a partokhoz közel kalandoznak.

– És mindez, amit most látunk, nincs többé? Eltűnt?

Vezetőjük Schuller arcát fürkészte.

– Ez valahogy így van. Gyerünk, menjünk vissza oda, ahol  nyugalom van. Ott mindent megmagyarázok majd – és hirtelen sarkon fordult.

Egy utolsó pillantással búcsúztak a hatalmas óceántól. Távolodva a hullámok zaja ismét mormogássá vált. Vezetőjük egy bokor mellett megállt és a bőrszerű leveleket símogatta.

– Ugye, minden érthetetlen? – Tekintetét Schullerre szegezve mosolygott.

– Így van – volt a parancsnok válasza. – Hogyan ismeri a nyelvünket, hogyan lélegzünk itt, ahol nincs levegő, és hogyan sétálhatunk egy több milliárd éve kihalt planétán?

– Igaza van! – volt a válasz. Természetesen semmi nem létezik.

                         *

Fisher és Bronsky indulásra készen álltak. Willy Fishert izgatta az idea, hogy a planéta szívébe mennek, és már a sajkában ült Bronskyra várva. Társát egy váratlan videokonferencia tartotta fel a bázis parancsnokával. Thu-ha hívta az indulás pillanatában.

– Jan! – Életében először szólította keresztnevén és Bronsky akaratlanul elpirult.

– Parancsnok!

– Vigyázzon magára! – volt a fiatal nő válasza, és hirtelen megszakította a kapcsolatot.

E néhány szótól Bronsky szíve repdesett és úgy érezte, hogy az egész világot képes felemelni. A peronon állva adta meg a jelet az indulásra. Lassan tűntek el a Valles Marineris mélyében.

                   *                

– Nézzék, amit szemnek neveznek! Ez Ő!

A kacsingató szem alatt állva házigazdájuk figyelmesen nézte a szemet.

– Mi ez? – kérdezte Schuller.

– Mindenért ő felelős. Ő adja nekünk egy eltűnt valóság képeit. Kérdezték, hogy milyen csodának köszönhető, hogy beszélem nyelvüket? Nem, én nem beszélek. Azt képzelik, hogy hangom hallják, a valóságban csak gondolok, és maguk is gondolnak, és mi megértjük egymást, mintha valóban beszélnénk. Kérdezték, hogy milyen varázslatnak köszönhető, hogy egy örökkévalóság óta halott planétán járunk és levegőt szívunk, és egy óceánt látunk és menekülni kell egy vihar elől. Azt képzelték, hogy sétálnak. A valóságban soha nem hagytuk el ezt a helyiséget. Akarják tudni, hogyan éltem túl több milliárd éven keresztül, érkezésüket várva? Könnyű a válasz. Nem létezek! Nem vagyok olyan valóság, mint Önök. Én csak egy kollektív emlék képe vagyok. Az igaz, hogy én választottam  ezt az emancipációt, mert valóban ismerni akartam leszármazottainkat a Földön. De nem létezek, mint ahogy semmi nem létezik maguk körül a folyosókon és e szobán kívül. Amit szemnek neveznek, dirigál mindent. Ellenőrzi a folyosókat, önökre várva.

– De…  – Schuller mondani akart valamit.

– Nincs több időnk – szakította félbe a marslakó. – Társaik nyugtalanok és magukat keresik. Elérkezett az indulás ideje. Vegyék fel a légzőkészüléket, mielőtt eltűnik a levegő.

Szótlanul engedelmeskedtek, miközben gondolataik egymást kergették.

– Ne féljenek. Semmit nem felejtenek el. Lesz idejük mindent elmondani. Az élményeket, amit láttak és hallottak. De tudniuk kell, hogy ide soha többé nem jöhet vissza senki. A folyosók hosszú ideig zárva lesznek. Kinyitjuk őket újra, mikor valóban képesek lesznek követni bennünket a csillagokhoz vezető úton. Itt az idő, induljanak! Menjenek haza!

A szem alatt állt egyik karját felemelve, utolsó üdvözletként. A szem villogott, csillogott, pokoli ritmusban változtatva színeit, mikor átlépték újból a nyitott ajtó küszöbét.

                      *     

A mikrobolhákat követte a Helix a hosszú folyosón. Ahol az alagút hirtelen véget ért, merőlegesen egy újabb folyosóra bukkant. A végtelenbe tűntek el a narancs színű világító pasztillák. A sima falak, a csendet megtörő motorok duruzsolása idegesítette a két férfit.

A bolhák megelőzve a Helixet, küldték egy változatlanul üres folyosó képét.

– Nézd! – Fisher hosszan nézte a képernyőt. Tisztán látta a fal mellet ülő három alakot.

– Ott vannak, messze a folyosó másik végén!

Azonnal jelezték a bázisnak és az újságot Deimos és Phobos adói elküldték a Föld felé.

                    *

Egy robot orvos ellenőrizte az ájulásba merült Schuller parancsnokot és embereit, ágyaikban várva az indulást vissza a Földre.

A gép analizálta őket, de csak a fejükben talált egy pontot, mintha megszakítás nélkül álmodnának.

– Erre nincs semmi magyarázat, ugye ? – Thu-ha nézte a képeket. Orvosi ismereteik az elsősegély színvonalán voltak.

– Minden érthetetlen. – Bronsky sem talált választ. Nyugtalan türelmetlenséggel várták az ingajárat érkezését a specialistákkal.

– Itt lesznek néhány óra múlva. – Bólintva a fiatal nőt nézte. – Ismétlem, hogy ebben az állapotban találtuk őket a folyosón.

– Tudom. Mi is láttuk a képernyőn volt a válasz. – Miért ismétli ezt?

– Mert valamit nem ismer, ami nem látható a televízión – volt a válasz.

– Mit akar mondani?

– A parancsnok mondott valamit.

– És csak most mondja ezt? – ugrott fel, székét felborítva.

– Nyugodjon meg! Önkívületi állapotban beszélt. Többször ismételt néhány szót, amit nem értettem tisztán a fejhallgatóban.

– Mit mondott?

– Néhány semmitmondó szót. Azt, hogy « mi a marslakók »

– Azt mondta, hogy «mi, a marslakók» – ismételte a nő elgondolkozva.

– Igen. A specialisták a Földön biztosan találnak rá magyarázatot.

– Majd elkíséri őket, és visszajön az új személyzettel. – Thu-ha Bronskyt nézte, és tekintetük   néhány pillanatig összeforrt.

– Értettem! – Bronsky is felállt indulásra készen, és az ajtóban megállt.

– Ha megengedi parancsnok – és hangja remegett egy kicsit, és torkát köszörülte. – Távollétem alatt sokat gondoltam Önre. Visszatértem után megkérdem majd, hogy akar-e a feleségem lenni?

Hirtelen kilépett az ajtón, ami csendesen bezárult mögötte.

                                                           ***