SZÉPIRODALOM

—Valóban elmentek?

— Öt nap múlva. Két napra van szükség mindent ellemőrizni. 

Soha nem képzelte, hogy az utolsó napok ilyen nehezen telnek majd. Évek óta tudták, hogy egy szép napon menni kell. Volt idejük megszokni a gondolatot. Tiz éve kezdődött a kiképzés. Az asszonnyal elöbb hosszan latolgatták az egyedül álló ajánlatot. Ő beleegyezett, még lelkesedett is, hogy az elsők között választották a férjét az Androméda útra. Kilenced magával lép a történelembe mint Gagarin, az első ember a világürben.

Abban az időben tíz év távolinak tünt. Nehezen volt elképzelhető, hogy az idő rágcsálja az időt, a napok, a hetek és a hónapok múlása az út végére vezetnek. Most az idő elérkezett. Az utolsó napok. Hogy elhitessék önmagukkal hogy sok idő van még hátra, az órákat számolták. A napokat átváltoztatták órákra és öt nap helyett 12O órával rendelkeztek! És a tíz évvel ezelött boldog és büszke felesége könybe borult ilyedt őzike szemekkel nézte.

Ő is ilyedt, szomoru és izgatott volt. Egyszerre minden. Szomoru, mert mindent elhagyott. Ilyedt mert félt. Semmi garancia nem volt arra, hogy életben maradnak. Izgatott, mert egyedülálló kaland várt rájuk. Eddig soha senki nem indult ilyen útra.

— És irni sem tudsz?

Előre félt ettöl a kérdéstöl. Nem akarta, hogy feltegye, erröl nem akart beszélni mert ez volt a legnehezebb, elfogadhatatlan.

— Tudod jól, hogy ez lehetetlen.

— Miért? Tudom jól már beszéltél róla, de nem tudom elhinni!

— A sebesség. Már magyaráztam. Nagyon gyorsan utazunk a távolság miatt. A több mint két és félmillió fényévet húsz évre csökkentettük le. A rádió kapcsolat a sebesség miatt lehetetlen. Gyorsabban távolodunk mint a rádió hullámok. Minden kapcsolat lehetetlen.

—  Soha semmi nem lesz közöttünk suttogta, és vékony ujjai ölelték arcát.

„Soha nem látlak többé mert meghaltál!

— Dehogy is, tévedsz! Úton és életben leszek.

— Nem, halottak vagytok mert semmi kapcsolat nem lesz az élők világával! A valaki vonaton vagy repülőn hosszú időre elutazik, mindég van lehetőség élő szóval beszélni ha szükséges, vagy levelet írni, egy képeslapot küldeni.

Úgy simogatta arcát mintha emlékezetébe akarná vésni bőre érintését.

„Ez a különbség a két indulás, az utazás és a halál között. Valaki eltávozott, de az egyik esetben tudjuk, hogy hol van, hírt kaphatunk tőle, de a halál után semmi hír, nem tudjuk hol van. A kapcsolat végleg megszakadt.

Soha nem gondolta, hogy halottak lesznek egymásnak és nem csak kettőjüknek hanem az egész világnak! És számukra a világ végleg eltűnik. Hogy soha nem látják vissza a földet amit elhagynak még ha az oda-vissza út baj nélkül sikerül.

— Soha nem gondoltunk a következményekre csak a dicsőségre és a kalandra. Nem ezt akartam, nem akartam meghalni számodra...

—...és én számodra, fejezte be a mondatot az asszony. Ha választani tudnék, változtatni az eseményeken, akkor szeretném inkább, hogy megbetegedj, vagy akár én. Miért ne? És ha egyikünk eltünik végleg eltemetve kétségtelen hogy gyászolni fogunk hagyva, hogy az idő gyógyitsa a sebet, és talán majd ujra kezdünk élni megőrizve a drága lény emlékét. Mos pedig öt nap, alig 12O óra multán egymásnak valóban halottak leszünk és egyidőben élünk majd, létezünk, álmodunk a jövőröl tudva jól, hogy egyedül számunkra meghalt a másik.

— Kettős tudatunk lesz...

Szemei kinyiltak. Az álom még valóságnak tünt. A nyitott szarkofág. Tekintete felölelte környezetét. a szürke acél fal a feje fölött és hallotta a láthatatlan nyilásokon átszivárgó levegőt.

Felkelt és a a többi csukott szarkofágot nézte. Társai aludtak még. A fejéhez nyult mintha megnyözni akarná önmagát. Hogy a valóságban van és az álom csak álom volt. Tekintetét a szomszédos szarkofág homályos teteján sziporgázó képernyőre szegezte és látta a számokat.

„Egyéni idő 2O év. Univerzális idő 2.555.OOO év.

A fejét rázta. Minden forgott körülötte mert hihetetlennek tünt. Mindenre emlékezett. Mindent tisztán látott. Az álom volt a valóság. Nagyon régen a feleségével beszélt és 2O évvel ezelött örökre az agyába vésődtek a szavak. HUSZ ÉV! Husz évet gondolt, husz évet öregedett miközben az igazak álmát aludta de a valóságban vissza hátrált az időben, hátrált több mint két millió évet! A Föld megváltozott, a felesége még nem született meg, még az ősöknek az őse sem, homo habilis még nem született meg!

Itt voltak. A központi képernyőn egy ismeretlen galaxia milliárd csillaga csillogott. Valahol a közepén a vakitó fényben rejtőzött a szörnyüséges fekete lyuk, de körulöttük tűfej nagyságu lángoló csillagok sziporkáztak a világür fekete bársonyán. A galaxia szélén tele volt az ég csillagokkal.

Mögötte egymás után kinyíltak a szarkofágok. Társai is életre keltek és hozzá hasonlóan nézték a csodálatos látványt amit rajtuk kivül soha senki nem látott. Andromédát a testvér galaxiát.

A tehetelenségi erő sebessége láthatatlan volt a távolság miatt, mintha mozdulatlanságba dermedtek volna. Megérkeztek. Célhoz értek. És életében elöször feltette a kérdést: és most?

Elérték a célt, egy másik galaxiában voltak és a saját tejútjuk nem volt más mint egy sápadt tejszínü folt valahol a végtelenben. Számukra a saját világjuk meghalt, nem létezett, irreálissá vált. Ők meg halottak voltak a helyszínen maradtaknak.

A program megvalósult, de senki nem tudta még rajtuk kivül. A rádióüzenet csak két és fél millió év mulva érkezik és senki nem érti majd a hírt, mert időközben mindenki eltünt. Az emberiség, a Föld, minden átváltozott, még emlékük is eltünt.

Csak most értette, hogy haszontalanul feláldozták őket. Hogy a csodálatos technikai eredmény, hatványozni a fénysebességet nem elegendő a mindenségben utazni. Ez elegendő a csillagok között eltüntetni a néhány fényév távolságot, de nevetséges a galaxisok között.

Elképzelni, hogy létezett valahol egy ház, szerető asszonyok, szülők, gyermekek, barátok, az élettel teli nyüzsgő világ egy elképzelhetetlen távolságban, és hogy mindez multá vált, nem létezővé, borzalommal töltötte el. Semmit nem lehetett tenni. Még ha rögtön vissza fordulnak ami lehetetlenség volt mert még mozogtak az inerciás sebességgel, üstökössé válva minden emberi tekintet számára, ha volt ember itt. Egy földöntuli lénynek olyanok voltak mint a végtelenbe utazó üstökös. Soha többé nem tudtak visszatérni lépteik nyomán.

Visszafeküdni a szarkofágba és megvárni, hogy a sebesség lelassudjon és meginditani saját hajtómüvüket és visszatérni? Nem, ez képtelenség volt mert nem tudták, hogy mennyi időbe telik a lassulás. Nem volt megoldás. Valóban meghaltak a világ számára és a világ halott volt számukra.

Hősök voltak. Hősökké váltak. A gyerekek tanulmányozzák életük és a hozott áldozat valószinüleg legendává változott. Talán. De az is meglehet, hogy már felejtés borítja őket mert indulásuk csodálatos eseménye, eseménytelenséggé vált az uj események lavinája alatt. Egy énekes házassága, egy filmcsillag válása, egy magát örökkévalónak képzelő félőrult diktátor a felejtés fátylával boritja őket.

Nem volt választás.

Mielött hozzá hasonlóan a többiek is megértik helyzetük, meg kell inditani a motorokat. Szarkofág nélkül valóban azonnal meghalnak ha a sebesség növekszik. Nem lesznek emlékeik. Folytatják útjukat Androméda szörnyüséges közepe felé, hogy örökre eltünjenek a fekete lyukban.

A hosszú álomtól elbárgyult társait nézte mielött megnyomta az inditó gombot.

                                                             x x x