SZÉPIRODALOM

Egy nyári délutánon kedvtelve hódoltam egyik szenvedélyemnek.

A láthatatlanság leplébe burkolózva figyeltem az embereket egy eldugott padon ülve.

Felpillantva, a park, harsogó zöld fái között kanyargó fehér kavicsos úton megpillantottam egy négyéves forma kisfiút és édesanyját. Kézen fogva, vidáman beszélgetve sétálgattak az árnyékot adó fák alatt.

Még messze jártak tőlem, de tisztán láttam, hogy a fiúcska testét hófehér, ragyogó fény ölelte körbe, akár egy pufók felhő. A gyermeki lélek tisztasága sugárzott róla.

Szerettem ezeket a pillanatokat.

Ezért is kedveltem ezt a világot.

Ahogy közelebb értek, a kisfiú enyhén összerezzent, majd felém fordította arcocskáját és békés mosolyra húzta száját. Szája szegletében nevető gödröcskék jelentek meg. Kék szeme ragyogott, ahogy az enyémbe fúrta tekintetét.

Vidáman visszamosolyogtam rá.

– Anya, anya! – rángatta meg anyukája színes ruháját. – Anya, nézd a nénit! – mutatott irányomba.

– Nincs ott senki George! – a fiatal nő összeráncolta homlokát és értetlenül nézett le fiára. Körülötte a zavarodottság zöld árnyalatai lobbantak fel.

– De igen! Ott van! Hát nem látod?! – elkezdte vonszolni anyját a pad felé, ahol eddig csendben szemléltem a parkban járó embereket.

- Ne csináld ezt George! Nincs ott senki sem! – megfogta fia karját és az ellentétes irányba kezdte el vonszolni.

A kisfiú könnyes szemmel pislogott vissza rám, miközben testemből ezüst és lila fénycsóvák kúsztak elő.

Kárpótolni akartam, ezért felemeltem jobb kezemet és csettintettem egyet.

– Cane, veni ad me! – suttogtam.

Tenyeremen megjelent egy fénylő, kavargó felhőpamacs, ami néhány pillanat alatt kutya formát öltött.

Vidáman csaholva, farok csóválva keringett felettem.

George arcáról eltűntek a könnyek és hangosan felkacagott.

– Mit nevetgélsz? George megijesztesz! Menjünk! – fogta könyörgőre a kisfiú anyja, miközben egyre sietősebb léptekkel távolodtak tőlem.

George nem törődve anyja aggodalmaskodó hangjával, integetésre emelte kezét.

Kacsintottam egyet, felemeltem jobb kezemet, és egy apró spirált rajzoltam az ég felé. A kutyát formázó felhőcske intésemre futva nekilódult a kéklő égbolt felé, majd köddé vált.

Épphogy George és az anyja eltűntek a fák ölelésében, egy fiatal szerelmes pár andalogva bukkant fel az ösvényen.

A barna, hosszú hajú lány pipacs mintás ruhája ütemesen ringatózott csípőjén, ahogy elhaladtak előttem. A fiú sötét haján megcsillant a napfény, kacagása betöltötte a környéket. Szerelmük, egymás iránt érzett szeretetük piros-zöld-sárga színörvénnyel vette őket körül. A boldogságuk tapintható volt számomra.

Fürödtem az általuk keltett intenzív érzelmek hullámzó kavalkádjában.

Aztán minden megváltozott.

A szívem hirtelen összeszorult, sötétség közelítette meg lelkemet.

– Discede, Tenebrae! – ejtettem ki határozottan a sötétséget távoltartó igézetet, ami azonnal, akár egy személyre szabott pajzs, körbeölelt.

Szétnéztem.

És megláttam őt.

Egy fiatal, barna hajú férfit pillantottam meg a fák árnyékából feltűnni.

Fejét lehorgasztva, vállait görnyedten tartva, imbolygó, bizonytalan léptekkel közelített felém.

Megrémisztett.

Nem testének állapota, hanem lelkének sötét világa hökkentett meg.

Vörös-fekete-szürke örvénylő aura lengte körbe.

Harag. Gyász. Szomorúság.

Elkeseredettség és magány különösen hátborzongató elegyét éreztem rajta.

Sok évszázada jártam már a világokat, de ehhez foghatót már rég tapasztaltam.

Néztem elgyötört ábrázatát, ami egykor egy jóképű, csibészes mosolyú férfihoz tartozhatott. Most már csak árnyéka önmagának.

Követni kezdtem.

Negatív kisugárzása, egész lénye úgy vonzott, mint az esti lámpa fénye a molylepkét.

A park sarkán egy sárgára festett, zöld zsindelyes újságosbódé állt. Előtte állványokon napi- és hetilapok sorakoztak katonás rendben. A bódé belsejében egy testes, kopasz férfi álldogált gőzölgő kávéját kavargatva.

– Helló Jake! Rég láttalak! Mi újság? – üdvözölte az általam követett férfit, közben mosolygott saját poénján.

A férfi komor ábrázattal fordult az életvidám árus felé.

– Szia, Mark! Semmi különös – motyogta maga elé. Látszólag minden szót nehezére esett kiejteni.

Az eladó arcáról lehervadt a mosoly.

– Jól vagy barátom? – őszinte aggodalommal nézte a búskomor férfit.

– Persze. Adnál egy autós magazint? – próbált könnyedebb hangot megütni.

– Hogyne – azzal Mark a pult alá nyúlt és elővarázsolta a Luxusautók legújabb számát.

Jake kotorászott a zsebében.

– Hagyd csak! Ez most a cég ajándéka! – mosolygott az árus.

– Köszönöm! Viszlát, legközelebb!

– Aztán gyere gyakrabban! – fejcsóválva kiáltott az eladó a lassú léptekkel távozó Jake után.

A férfi ráfordult a Napoleon sugárútra, ahol a kora esti nyári melegben rengetegen sétáltak. Jake fásultan kerülgette a szembe jövőket. Igyekezett a fal mellé húzódva láthatatlan maradni a többi ember számára.

A főútról letért egy csendesebb utcába. Egyszer csak megállt egy ötemeletes, szürke, málló vakolatú, lift nélküli háztömb előtt.

A legfelső emeletre vezető tekervényes lépcsőn lassan vonszolta magát. Minden egyes lépcsőfok kihívás volt számára.  Mintha egy hatalmas hegycsúcsot kellett volna megmásznia.

Az ötödiken csak az ő lakása volt.

Követtem őt oda is.

Az amerikai konyhás nappaliban ruhák és edények, üres borosüvegek hevertek szanaszét. Romlott étel szaga csapta meg az orromat. Az egyik üveget felemeltem, címkéjén ez állt: Moore Pincészet, Alapítva: 1912. Az ablakok piszkos szürke bevonata útját állta a beszűrődő, lemenő nap fényének.

A férfi ledobta magáról kék pólóját a kanapéra és benyomta a nappali, valaha fehérre meszelt falára szerelt tévé gombját.

Leült, és mélyet sóhajtva a tenyerébe temette arcát.

Miközben a férfi elmerült az önsajnálat sötét, mély tengerének hullámaiban, addig én szétnéztem a lakásban.

Vajon mi történhetett ezzel a férfival? Mi törte meg ennyire?

A hálószoba egyik kopott, diószínű komódján találtam egy fotót.

A tengerparton készült fényképről a nappaliban szenvedő férfi nevetett vissza rám egy vidám mosolyú, hosszú, fekete hajú lány társaságában.

Megfordítottam a keretet.

Hátulján egy évszám volt tollal felfirkálva.

2024.

Egy évvel ezelőtt készült a felvétel.

De hol a lány?

A lakás elhanyagolt állapotát figyelembe véve biztos, hogy nem lakik itt.

Tudni akartam az okot.

A férfi időközben lezuhanyzott, majd alsónadrágban és egy szakadt, megszürkült pólóban bevette magát az ágyába.

Hamarosan álomba szenderült.

A szoba egyik sarkába húzódva vártam.

Jake hirtelen zihálva kapkodta a levegőt, keze görcsösen markolta a lepedőt. Izzadtan vergődött, meggyötört arca mély fájdalomról árulkodott.

– Nem! Ne! – kiáltott fel hangosan.

Hangja kétségbeesetten törte meg a szoba csendjét.

Tenni akartam valamit.

Két tenyeremet összedörzsöltem.

– Veni, custos somniorum! – mormogtam magam elé.

Kezeimből ragyogó, fehér fénycsíkok kúsztak elő és egy pici gömbbé változtak. Két tenyerem között tartva, akár egy gombócót, formázni kezdtem. A fénylő gömb hízni és forogni kezdett. Benne apró fények villantak, akár a viharos égbolton átcikázó villámok.

Közelebb hajoltam és suttogva hívtam az Álmok Őrzőjét.

– Veni, custos somniorum! – ismételtem meg.

A gömb belseje felizzott, a szivárvány összes színe kavargott benne.

Bal tenyeremmel végigsimítottam rajta. Érintésemre a színekből kivált egy ezüstös lila szál, a többi szín visszahúzódott. A két szín egymásba fonódva lüktetett a gömb belsejében.

Óvatosan csettintettem és egy laza kézmozdulattal Jake ágya irányába löktem a gömböt.

A jelenség a férfi feje felett lebegett néhány másodpercig, majd megállapodott az arcán.

Lehunytam a szemem.

És beléptem Jake álmába.