SZÉPIRODALOM

mert nincs már csatlakozás
csak a naftalinba tett megszentelt
vágyak felszakadozott szövetei
az álmok boltíves félhomályában
a málnaszínű apró szemafor húny ki
mikor tizennégy kora nyarán
az utolsó elment zöld-sárga vonat
után a hármas kötés szétperz

kerekké simult kavicsok
tükröződnek a múlhatatlan
tavaszi esők örömkönnyei
hullása megannyi csöppjének
végtelenjében megannyi
evangéliumi ékes rom
mosolygó tekinteted
itthagyott szemfedője
rejti mikor egy földönfutó
sors építőköveit mégis
oly tünéken

a járdák galambjárta öreg pora
szegett szárnyú elsuhant
évekre lett írva elmosódott neved
béke ahogy a feneketlen kút mélyére
nézel ki tudja mennyi áldott s
édes hajnalodó pillanat esővize
veszett ott el s bedobott égi
kacatok esési pályája dereng
s

halódó gyöngyvirágok igéző illata
még szív-tengerszint fölött tétován mosolyog
egy feledésbe merülő érzés törött kupola
ahogy már a Styx lidércfényes vizeivel telt
találkozások és elválások rozsdás pinceajtóin át
a lelkek alagsora félhományában mindö