Tűnődés. Történt velem valami! Különleges, újszerű, minden eddigitől eltérő, minden eddigi észlelésemtől különböző édes finomság. Nem mintha a korábbiakban bármiféle panaszom lehetett volna, de a mai élményem egyenesen felemelő. Mostanáig csak lebegtem a semmiben, békésen pihengettem, nagyon ritkán éberen, többnyire félálomban, nem törődve a körülöttem levő dolgokkal. Csak nagy ritkán suhant át rajtam, és nagyon enyhén egy kínos érzés, amelynek értelmében senkinek nem vagyok fontos, senki nem figyel rám, mert a létezésemről sem tudnak. Szerencsére a sok szundítástól ez a nyomasztó érzés nem uralkodott el rajtam.
Az ezt megelőző időben volt itt néhány igazán kínos élményem, de nagyon hamar elfelejtettem szerencsére. Az bizony kemény időszak volt, és erősen megviselt.
Többször előfordult, hogy minden megváltozott körülöttem. Ilyenkor kisebb lett számomra a hely, kemény és kényelmetlen. Mintha valamibe beszoritottak volna, s nyomnák ki belőlem a szuszt. Ez nem volt valami felemelő élmény. Most már tudom, hogy az a kényelmetlen tapasztalatok közül való volt. Ezek is azok közé tartoznak, melyekkel meg kell később ismerkednem. Tudom, hogy sok hasonlót át kell élnem a jövőben.
Szerencsére, ami rossz volt, már a múlté. Ez a mostani viszont csodálatos! Finom simogató közegben lubickolok, ha kedvem van, bekapom az ujjamat, vagy kinyújtóztatom a tagjaimat. Ma is ezt tettem néhányszor, s valaki kívülről gyengéden megérintett. Finoman, lágyan, alig észrevehetően. Majd erőteljesebben, határozottabban tapogatott körül. Éreztem, hogy átjár egy érdekes érzés, amely kívülről táplálkozik ugyan, de bennem kél életre. Örömre emlékeztető hangokat hallottam kintről is, amire engem is elkapott az elragadtatottságnak valami különlegesen kellemes érzése. Ettől ismét nagyot nyújtózkodtam.
Most kezdek éledezni. Amikor először megéreztem, hogy létezem, nem voltam elragadtatva a ténytől. Nem éreztem semmit, így nem is tudatosult bennem, hogy vagyok. Egyébként ekkor még a környezetem sem nagyon vett tudomást rólam, ha egyáltalán tudták már, hogy létezem. Később sem történt semmi különös velem, de valahogy eljutott hozzám, megéreztem, hogy tudomásul vették jelenlétemet. Semmi halleluja, semmi elragadtatás, csak elfogadott a kicsike, és kész.
Hogy ezt honnan tudom? Nem tudom, de valahogy, mindenre ráérzek. Régi, elfelejtett emlékekből táplálkozom, és minden érzés átmegy az énemen. Azt is éreztem, és tulajdonképpen sértett is, hogy ez a kis vékonyka nem foglalkozott velem, sőt rám sem figyelt, csak úgy éltünk egymás közegében. Nem sértett engem különösebben a nemtörődömsége, elvégre én választottam őket magamnak, én óhajtottam az övék lenni, de azért csak jól esett volna egy kis örvendezés, egy csipetnyi hozsánna, némi simogatás. De eleinte semmi ilyen nem történt.
Abban az időben törtek rám azok a tompa kiszorító érzések is, amelyek oly sok kényelmetlenséget okoztak. Előfordulhat, hogy éppen a teste tiltakozott az új, szokatlan állapot ellen, s ez ért el hozzám? Az is lehetséges, hogy tőle, pontosabban általa szereztem ezeket a benyomásokat. Meglehet, hogy ő meg miattam kínlódott? Hiszen ez azt jelentené, hogy egymásnak fájtunk! Mindent nem érzek még tisztán. A múltat elfeledem lassan, itt pedig csak érzéseim vannak. Tény, hogy miután megszűntek a sanyargatások, csak éldegéltem észrevétlen, s mert nem éreztem, hogy bárki is törődne velem, megszületett bennem az a fura neheztelés.
Valójában sértett, hogy ez a kis teremtés, aki befogadott, nem nyilvánít semmi érdeklődést irántam. Egyszerűen elviselte, hogy vele vagyok. Persze azt sem tudhatom, hogy egyáltalán felfogta-e, mit jelent az, ami vele történik. Én minden esetre korábban éreztem, hogy összetartozunk, hogy a miénknél nagyobb kötődés nem létezik, és nem is lesz soha, de ekkor ő még nem tudhatta ezt. Mit tehettem? Vártam. Igazából akkoriban én sem voltam biztos magamban, csak éreztem valami vágyódást az öröm, a szeretet, az eggyé válás vágyát.
Ez a nap viszont különleges! Ez az ismeretlen kis anya, akit én választottam, akihez nagyon vonzódom, s tartozni is akarok, ma ráérzett, hogy az övé lettem, és felkiáltott. Hallottam a hangját! Tehát, már elérnek hozzám a hangok. Aha! Ez a fejlődés! Bizonyára később majd a gondolatokat is megértem.
Ebben a karcsú kis hangban, - amely ma eljutott hozzám -, több volt a meglepődés, mint az öröm. Valakinek sorolta az élményeit, amelyet cirógatással kísért, és hallottam egy kellemes, biztonságos, sokat ígérő hangot, amely elöntött jó érzéssel. Megéreztem, hogy amit hallok, az a boldogság, a legnagyobb öröm hangja. Nem sokkal később a simogatását is élvezhettem, azt, hogy fog, hogy tart, és már azt is tudtam, hogy örökké vigyázni fog rám. Megnyugodtam. Kellemes, finom érzés töltött el, amint ráébredtem, hogy jó szülőket választottam magamnak. Most el is alszom mindjárt, mert úgy tűnik, az örömben is el lehet fáradni.
2. Tűnődés. Amióta hallok, naponta érzem, hogy megsimogatnak mind a ketten. Többször is. A karcsú hangocska is, meg a mélyebb, kellemesen duruzsoló is. Szeretetet érzek és örömet. Mindkettő felém árad. Hallom, hogy beszélnek rólam, hogy tervezgetik a közös jövőnket. Ez annyit mond nekem, hogy fogadnak, mi több, szeretettel várnak, és tudják, hogy ezentúl együtt fogunk élni. Pelenkák és ingecskék vásárlását emlegetik, és készülnek, hogy átrendezik a szobát. Minden gondolatuk hozzám száll, mindent értem tesznek, minden az én érdekemben történik. Alaposan felforgattam az életüket!
Most éppen az a gondjuk, hogy a legbiztonságosabb helyre kerüljön a fekhelyem. Úgy akarják elhelyezni, hogy napfényből is megfelelő mennyiséget kapjak, és huzat se érhessen hozzám. Várhatok ennél többet? Elvégre még éppen megmozdultam egy röpke időre. Amikor őket választottam, meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi mindenről kell gondoskodnia egy szülőpárnak. Minden esetre örömmel tölt el, hogy komolyan készülnek a közös életünkre, és ez nemcsak nem gond a számukra, hanem édes teher. Szaporodnak a finom, jó érzéseim.
Nagyon figyelek minden rezdülésre, mert meg kell ismernem a szüleimet közelebbről! Fontos tudnom, hogy biztos lehetek-e bennük, segítenek-e későbbi életcélom megvalósításában. Időközben azt is elfeledtem természetesen, mi az a cél, ami ide irányított, ami miatt határozottan vállaltam, akartam ezt az életet, de ez nem lényeges most, mert úgyis kiderül minden menet közben.
Most, mintha fokozatosan minden ködbe veszne, ami eddig fontos volt. Sajnálom, noha tudtam előre, hogy mire kikerülök innen, teljesen elfeledem mindazt, ami korábbi életeimben történt velem. Valamit azért tudok! Érzem, hogy duruzsolóra azért esett a választásom, mert ismerem a múltját. Tudom, hogy vele olyan dolgok történtek korábban, amelyekért meg kell őt vigasztalni. Akkora bánat, veszteség, és olyan drasztikus élményköteg érte őt régebben, olyan testet, lelket ölő, ami kiheverhetetlen. Valami olyasmi, amelyet már én is érzek magamban.
Most úgy érzem, mintha átadta, átutalta volna belém a megrendítő élmények borzoló, feszítő lenyomatát. Azonosulok vele, miként felmenői tapasztalásaival. Bizsergető, borzongató, kellemetlen dolog, ami létrejön bennem ilyenkor. Mondhatnám, kínzó érzés. Nem lehetséges, hogy ezért élek át neheztelést olyankor, ha nem tapasztalok kellő odafigyelést? Érdekes, őt, mintha éppen ezért még jobban szeretném!
A kis karcsú mostanában tollászkodik. Már érzem, hogy tudatosan várandós. Megfeszül a bőr a hasán, hiszen én szépen növekszem itt benn. Jól nézünk ki! Feszengünk egy bőrben ketten.
Eldicsekszik mindenhol, hogy nagyon mozgékony vagyok, és érzi, hogy hamarosan megérkezem. Az előttem is rejtély lett, mikor kapok jelet a születésre, de annyi bizonyos, hogy egyre szűkebb itt benn. A kényelmetlenség, hogy nem nyújtózhatok kedvemre, mit sem számít, mert tudom, hogy minden nappal jobban szeretnek engem, s nagyon várnak rám.
Aggódnak, hogy egészségesen érkezzem. Milyen érdekes! Olyan kifejezéseket használnak velem kapcsolatban, mintha tudnák, hogy igenis nagyon messziről jövök, hogy a régi múlt, mely köddé vált már számomra is, most hoz össze minket. Ismert előttük, hogy hordozom magamban az összes ismeretlen előd jó és rossz tulajdonságát, mert ez genetika. Erről tudnak. De arról, hogy a múlt s a jelen összefonódik, hogy az ember megismétlődik, nincs tudomásuk. Erre ők nem is gondolhatnak, mert a hely, s a kor, amelyben élnek, más gondolatokat közvetít. Érzem, hogy közeleg a nagy találkozás.
Előfordul, hogy egyszerre ketten simogatnak, és igyekeznek kitalálni, hogy melyik testrészem tapintható éppen. Amikor duruzsoló gyengéden átöleli pocakost, hatalmasra nő a biztonságom, mert tudom, ilyenkor kettőnket szeret, kettőnket ölel egy időben. Ilyenkor alig várom, hogy mielőbb megkapjam a jelet az indulásra, hogy végre láthassam őket.
3. Tűnődés. Természetesen, amikor nem alszom, folyamatosan tűnődöm azon, ami halványan megmaradt az emlékezetemben. Csak nagyon nehéz ám a sűrű gomolyból, - amely eltűnteti az emlékeket -, előhívni, amit már csak halványan érzek csupán. Fogalmam sincs honnan, de biztos vagyok benne, hogy mindkét szülőm őriz magában olyan jellegű keserűségeket, vagy fájdalmakat, amelyek miatt tudatosan választottam őket. Annál is inkább, mert akkor, amikor még volt választási lehetőségem, az is tudott volt előttem, milyen lesz az ő későbbi életsorsuk.
Akkor, amikor még tudtam, mit miért cselekszem, világos volt előttem, hogy egykor mindketten segítségemre lesznek minden dolgomban, s elnézően kezelik majd, ahogyan kialakítom saját életemet. Mert ez is eljön egyszer. Akkor fog kiderülni, mit kell megélnem, mi a feladatom.
Már nagyon szűk nekem itt a hely, és alkalmasint kényelmetlen is, de csodálatos élmény itt lenni, és a valóság az, hogy nem is nagyon vágyom elhagyni ezt a biztonságot nyújtó helyet. Valami azt súgja, hogy ilyen jó dolgom soha nem lesz többé. Roppant kellemes a hőmérséklet, simogató és andalító a víz melyben ringatózom, noha határozottan úgy tűnik, mintha erősen fogyna. Ettől függetlenül mindennel el vagyok látva, és biztonságérzetemet alátámasztja az a szeretet, amely körülölel.
Ketten vagyunk karcsú sikollyal, mert duruzsoló elment valahová, ahol majd együtt élünk később. Lassan ballagunk, mert nehéz lehetek már neki, és gondolom, nyomom is ott lenn nagyon a lágy részeket..
Ma be kell mennünk a kórházba, mert az orvosok ki akarnak kényszeríteni innen. Nincs tovább! Nem örülök neki, de ha kell, hát legyen! Legalább megérzem végre ezt a kis aranyost, aki annyit nyűglődik velem. Hol a gyomra ég, hol aludni nem tud, sőt már megfordulnia is nehéz. Szűk lett kettőnknek ez az egy bőr. Elismerem, meg kell szabadítani őt ettől a tehertől, aki én vagyok.
Állunk a trolin. Ez egy mozgó valami, ami nem csupán ráz, de halad is. Rengeteg az ember. Kapaszkodunk, mert erősen rángatózik alattunk a jármű. Ülőhely nincs, azaz van, de már ülnek rajta. Senki nem kísér minket a családból, mert nem is tudják, milyen nagy napunk lesz ma. Ez a mi titkunk.
4. Tűnődés. Nehéz napunk lesz, úgy érzem. Nem félünk egy cseppet sem, csak várakozunk mindketten. Jó erős injekciókat kaptunk, amitől fájások kezdődtek pocakos derekában, hasában lent, még én is éreztem az erős, ismeretlen szorításokat. Hallottam egy szokatlan hangot, olyat, mint amikor elpattan valami. Ettől minden víz eltűnt, ami körülöttem volt eddig. Így már nem is jó itt nekem! Szűk, száraz és kényelmetlen lett a helyem. Igyekeznék is kifelé, de érzem, hogy ez az injekció el sem indított, mondhatják ezek a morgó hangok, hogy délre megérkezem.
Sajnos, ismét igazam lett. Már nagyon rég kivittek minket a vajúdóba, és mind a ketten kínlódunk, de semmi nem alakul. Annyit hallottam, hogy összezárult a méhszáj. Hát hol vagyok én tulajdonképpen? Egyáltalán mi az, hogy méh? Testrész, vagy rovar? Különben mért lenne szája? Eddig nem érdekelt, mert jó volt nekem itt nagyon, de egyre nehezebben viselem. Ez a hely, ez a méh, ma folyton megkeményedik, olyankor nyom, szorongat, gyötör. Lehet, hogy ez a jel az indulásra, mert már menekülnék innen, de nem lelem az utat kifelé. Csak segítene már valaki! Nem értem mi történik, nem értek már semmit, de nem is érdekel, csak intézzék gyorsan, mert ez már nekem is fáj!
Most itt óbégat fölöttünk ez a fő dörgő, akinek a kezében zörögtek korábban a fémek. Azt harsogja, nem tehet már mást, csak a fogót használhatja. Hát tegye, kérem!!! Használja már azt a fémet gyorsan, és segítsen ki ebből a szoros fojtogató abroncsból! Fogjon meg, és cibáljon ki végre, mert fulladoook!
Nincs több tűnődés. Minden megszűnt körülötte, minden elveszett. Nem maradt emlék, gondolat sem kísértette többé, csak a szabadulás ösztönös vágya lökte előre. A minden újszülöttek célja, akik szabályosan kimenekítik magukat az őket magába ölelő testből, amely hirtelen börtönné alakult át, s koporsójuk lenne, ha nem tesznek magukért valamit.
Teljesen összehúzódott. Ilyet még sohasem tett; mint egy szabaduló művész, ösztönösen felkészült a menekülésre. Vállait összehúzta, két karját testéhez szorította, kezeit keresztbe fektette maga előtt. Két lábával ugyanezt cselekedte. Térde szinte az állát verte, úgy felhúzta, fejét befúrta válla, s térdei közé. Szinte belegöndörödött, míg teste felvette a hengeres formát. Most végre rátalált egy helyre, ahonnan lassan, gördülő mozdulatokkal túrta, erőltette ki magát a világba. A világ, amely kemény, hideg begörbített vasakkal fogta át fejét, most teljes súlyával is rázuhant. Fojtogatta. Amit eddig nem kellett tennie, most kapkodva, védekezve, nyüszítve próbálta beosztani a levegőt, de nem győzte. Meggyötörten érkezve, karjait ég felé lökdösve, lábaival kalimpálva zihált, elkékült szájjal fuldokolva nyelte az ismeretlen közeget, a levegőt. Tanult lélegezni.
Élete első pillanatában kiderült, amit ugyan most nem érzett, hogy vége a finom mélázásoknak, hogy a gondtalan élet korábbi formája megszűnt. Nincs tovább langyos víz, mely eddig gyengéden ölelte, lebegtette. Vége a finom meztelenségnek is, amely eddig természetes közege volt. Most belekényszerítik valami szokatlan, kényelmetlen viseletbe, s ezzel együtt a védettség, a biztonság, végleg elillant. Itt a hideg szigor veszi körül. Megszűnt, eltűnt az a mindent átölelő csoda, ahol egy testben ketten voltak egyek.
Kifosztva, zihálva és kimerülten védtelenül sikoltozik az után, ahol eddig jó volt. De nem ér el hozzá semmi más, csak a félelmetes semmi. Még jobban óbégat. Most valami ismeretlen erő megemeli, más helyre rakja át, s megtörténik a csoda!
Megnyugtató, csendesítő, békét ígérő illat jut el hozzá. Ismert illat, kívánt illat, csodás illat. Tátogó szájával megkeresi, megérzi az édes testen azt a helyet, ahonnan elindul számára a csak neki termelt, finom édes lé. Az élet nedűje. Mámorosan belefúrja magát abba a csodába, melyben ismét egyek lettek. Kezdődik az élet.
Berettyóújfalu. 2008-03-17
