Kertész Éva bejegyzései (35)

Sorrend
ALKOTÓ

A ház

 

 

10999680496?profile=RESIZE_584xEltűnt a ház! Az én házam! Lebontották.

A ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, nincs többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített korszerű épület, és aljasság lenne részemről, ha rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére állt, aki miatt soha senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.

Az én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az én retinámra, ameddig én emlékezem rá.

 

Az, amelyik az enyém volt, igazán szép, és méltóságos épület volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen sorakoztak körülötte. Állt a sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és méltóságosan, és nem akadt másik, amelyik hozzá hasonlóan elegáns lett volna.

 Hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl, hozzáápült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos mezőgazdasági eszközökkel, és a disznóól is, meg mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak, kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.

 

A ház, amelyre emlékszem, magas volt és karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről hunyorított rám fénylő ablakszemeivel, biztatva, hogy igyekezzek, mert ma palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor csak nekem szólt ám, idegenek felé tartózkodó volt, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.

Két gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán, szintén sarkon az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben. Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, mindkét végén egy szürkére festett ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Ez a szürke szín külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes.

 

A szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. Ez után következett a kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, visszatartott kis görcs, a semmire nem való tákolmány, mely egymásra szögezett deszkák, dróthálók nevetséges szövevénye. A kapu, melyet soha nem lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez volt a humor, a béke, és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy megfér egymás közelében a gémes kút, és az orgona virága. De ez a kapu volt a biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból semmi.

Mert teszik tudni, meg kellett ám becsülni ezt a kiskapunak tisztelt valamit ebben a gazdaságban, mert ennek még küszöbe is volt. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok generációinak pata és csülök nyomait őrizte.

 

Ezen ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este, és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk termelt a teste.

És itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.

 

A szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét, a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó összetartozása.

Az udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a tulsó oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, mi lett volna a tiszte. Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte egy színtársulat. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a Hangya-bolt. Patkószegtől koporsóig, falfestéktől ecetig mindent árultak itt. Ez is egyetlen olajozott padlóju helyiség, egy láthatatlan raktárral. A boltos nem lakott itt. Nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.

 

A felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én házam, amelyet most siratok. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok már oda ahol állt, s lennie kéne, de lelkemben, gondolatomban él az emléke.

 

Berettyóújfalu. 2012-02-13

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Egy magzat tűnődései

 

 

Tűnődés. Történt velem valami! Különleges, újszerű, minden eddigitől eltérő, minden eddigi észlelésemtől különböző édes finomság. Nem mintha a korábbiakban bármiféle panaszom lehetett volna, de a mai élményem egyenesen felemelő. Mostanáig csak lebegtem a semmiben, békésen pihengettem, nagyon ritkán éberen, többnyire félálomban, nem törődve a körülöttem levő dolgokkal. Csak nagy ritkán suhant át rajtam, és nagyon enyhén egy kínos érzés, amelynek értelmében senkinek nem vagyok fontos, senki nem figyel rám, mert a létezésemről sem tudnak. Szerencsére a sok szundítástól ez a nyomasztó érzés nem uralkodott el rajtam.

Az ezt megelőző időben volt itt néhány igazán kínos élményem, de nagyon hamar elfelejtettem szerencsére. Az bizony kemény időszak volt, és erősen megviselt.

Többször előfordult, hogy minden megváltozott körülöttem. Ilyenkor kisebb lett számomra a hely, kemény és kényelmetlen. Mintha valamibe beszoritottak volna, s nyomnák ki belőlem a szuszt. Ez nem volt valami felemelő élmény. Most már tudom, hogy az a kényelmetlen tapasztalatok közül való volt. Ezek is azok közé tartoznak, melyekkel meg kell később ismerkednem. Tudom, hogy sok hasonlót át kell élnem a jövőben.

Szerencsére, ami rossz volt, már a múlté. Ez a mostani viszont csodálatos! Finom simogató közegben lubickolok, ha kedvem van, bekapom az ujjamat, vagy kinyújtóztatom a tagjaimat. Ma is ezt tettem néhányszor, s valaki kívülről gyengéden megérintett. Finoman, lágyan, alig észrevehetően. Majd erőteljesebben, határozottabban tapogatott körül. Éreztem, hogy átjár egy érdekes érzés, amely kívülről táplálkozik ugyan, de bennem kél életre. Örömre emlékeztető hangokat hallottam kintről is, amire engem is elkapott az elragadtatottságnak valami különlegesen kellemes érzése. Ettől ismét nagyot nyújtózkodtam.

Most kezdek éledezni. Amikor először megéreztem, hogy létezem, nem voltam elragadtatva a ténytől. Nem éreztem semmit, így nem is tudatosult bennem, hogy vagyok. Egyébként ekkor még a környezetem sem nagyon vett tudomást rólam, ha egyáltalán tudták már, hogy létezem. Később sem történt semmi különös velem, de valahogy eljutott hozzám, megéreztem, hogy tudomásul vették jelenlétemet. Semmi halleluja, semmi elragadtatás, csak elfogadott a kicsike, és kész. 

Hogy ezt honnan tudom? Nem tudom, de valahogy, mindenre ráérzek. Régi, elfelejtett emlékekből táplálkozom, és minden érzés átmegy az énemen. Azt is éreztem, és tulajdonképpen sértett is, hogy ez a kis vékonyka nem foglalkozott velem, sőt rám sem figyelt, csak úgy éltünk egymás közegében. Nem sértett engem különösebben a nemtörődömsége, elvégre én választottam őket magamnak, én óhajtottam az övék lenni, de azért csak jól esett volna egy kis örvendezés, egy csipetnyi hozsánna, némi simogatás. De eleinte semmi ilyen nem történt.

Abban az időben törtek rám azok a tompa kiszorító érzések is, amelyek oly sok kényelmetlenséget okoztak. Előfordulhat, hogy éppen a teste tiltakozott az új, szokatlan állapot ellen, s ez ért el hozzám? Az is lehetséges, hogy tőle, pontosabban általa szereztem ezeket a benyomásokat. Meglehet, hogy ő meg miattam kínlódott? Hiszen ez azt jelentené, hogy egymásnak fájtunk! Mindent nem érzek még tisztán. A múltat elfeledem lassan, itt pedig csak érzéseim vannak. Tény, hogy miután megszűntek a sanyargatások, csak éldegéltem észrevétlen, s mert nem éreztem, hogy bárki is törődne velem, megszületett bennem az a fura neheztelés.

Valójában sértett, hogy ez a kis teremtés, aki befogadott, nem nyilvánít semmi érdeklődést irántam. Egyszerűen elviselte, hogy vele vagyok. Persze azt sem tudhatom, hogy egyáltalán felfogta-e, mit jelent az, ami vele történik. Én minden esetre korábban éreztem, hogy összetartozunk, hogy a miénknél nagyobb kötődés nem létezik, és nem is lesz soha, de ekkor ő még nem tudhatta ezt. Mit tehettem? Vártam. Igazából akkoriban én sem voltam biztos magamban, csak éreztem valami vágyódást az öröm, a szeretet, az eggyé válás vágyát.

 Ez a nap viszont különleges! Ez az ismeretlen kis anya, akit én választottam, akihez nagyon vonzódom, s tartozni is akarok, ma ráérzett, hogy az övé lettem, és felkiáltott. Hallottam a hangját! Tehát, már elérnek hozzám a hangok. Aha! Ez a fejlődés! Bizonyára később majd a gondolatokat is megértem.

Ebben a karcsú kis hangban, - amely ma eljutott hozzám -, több volt a meglepődés, mint az öröm. Valakinek sorolta az élményeit, amelyet cirógatással kísért, és hallottam egy kellemes, biztonságos, sokat ígérő hangot, amely elöntött jó érzéssel. Megéreztem, hogy amit hallok, az a boldogság, a legnagyobb öröm hangja. Nem sokkal később a simogatását is élvezhettem, azt, hogy fog, hogy tart, és már azt is tudtam, hogy örökké vigyázni fog rám. Megnyugodtam. Kellemes, finom érzés töltött el, amint ráébredtem, hogy jó szülőket választottam magamnak. Most el is alszom mindjárt, mert úgy tűnik, az örömben is el lehet fáradni.

 

2. Tűnődés. Amióta hallok, naponta érzem, hogy megsimogatnak mind a ketten. Többször is. A karcsú hangocska is, meg a mélyebb, kellemesen duruzsoló is. Szeretetet érzek és örömet. Mindkettő felém árad. Hallom, hogy beszélnek rólam, hogy tervezgetik a közös jövőnket. Ez annyit mond nekem, hogy fogadnak, mi több, szeretettel várnak, és tudják, hogy ezentúl együtt fogunk élni. Pelenkák és ingecskék vásárlását emlegetik, és készülnek, hogy átrendezik a szobát. Minden gondolatuk hozzám száll, mindent értem tesznek, minden az én érdekemben történik. Alaposan felforgattam az életüket!

 Most éppen az a gondjuk, hogy a legbiztonságosabb helyre kerüljön a fekhelyem. Úgy akarják elhelyezni, hogy napfényből is megfelelő mennyiséget kapjak, és huzat se érhessen hozzám. Várhatok ennél többet? Elvégre még éppen megmozdultam egy röpke időre. Amikor őket választottam, meg sem fordult a fejemben, hogy ennyi mindenről kell gondoskodnia egy szülőpárnak. Minden esetre örömmel tölt el, hogy komolyan készülnek a közös életünkre, és ez nemcsak nem gond a számukra, hanem édes teher. Szaporodnak a finom, jó érzéseim.

Nagyon figyelek minden rezdülésre, mert meg kell ismernem a szüleimet közelebbről! Fontos tudnom, hogy biztos lehetek-e bennük, segítenek-e későbbi életcélom megvalósításában. Időközben azt is elfeledtem természetesen, mi az a cél, ami ide irányított, ami miatt határozottan vállaltam, akartam ezt az életet, de ez nem lényeges most, mert úgyis kiderül minden menet közben.

Most, mintha fokozatosan minden ködbe veszne, ami eddig fontos volt. Sajnálom, noha tudtam előre, hogy mire kikerülök innen, teljesen elfeledem mindazt, ami korábbi életeimben történt velem. Valamit azért tudok! Érzem, hogy duruzsolóra azért esett a választásom, mert ismerem a múltját. Tudom, hogy vele olyan dolgok történtek korábban, amelyekért meg kell őt vigasztalni. Akkora bánat, veszteség, és olyan drasztikus élményköteg érte őt régebben, olyan testet, lelket ölő, ami kiheverhetetlen. Valami olyasmi, amelyet már én is érzek magamban.

Most úgy érzem, mintha átadta, átutalta volna belém a megrendítő élmények borzoló, feszítő lenyomatát. Azonosulok vele, miként felmenői tapasztalásaival. Bizsergető, borzongató, kellemetlen dolog, ami létrejön bennem ilyenkor. Mondhatnám, kínzó érzés. Nem lehetséges, hogy ezért élek át neheztelést olyankor, ha nem tapasztalok kellő odafigyelést? Érdekes, őt, mintha éppen ezért még jobban szeretném!

A kis karcsú mostanában tollászkodik. Már érzem, hogy tudatosan várandós. Megfeszül a bőr a hasán, hiszen én szépen növekszem itt benn. Jól nézünk ki! Feszengünk egy bőrben ketten.

 Eldicsekszik mindenhol, hogy nagyon mozgékony vagyok, és érzi, hogy hamarosan megérkezem. Az előttem is rejtély lett, mikor kapok jelet a születésre, de annyi bizonyos, hogy egyre szűkebb itt benn. A kényelmetlenség, hogy nem nyújtózhatok kedvemre, mit sem számít, mert tudom, hogy minden nappal jobban szeretnek engem, s nagyon várnak rám.

Aggódnak, hogy egészségesen érkezzem. Milyen érdekes! Olyan kifejezéseket használnak velem kapcsolatban, mintha tudnák, hogy igenis nagyon messziről jövök, hogy a régi múlt, mely köddé vált már számomra is, most hoz össze minket. Ismert előttük, hogy hordozom magamban az összes ismeretlen előd jó és rossz tulajdonságát, mert ez genetika. Erről tudnak. De arról, hogy a múlt s a jelen összefonódik, hogy az ember megismétlődik, nincs tudomásuk. Erre ők nem is gondolhatnak, mert a hely, s a kor, amelyben élnek, más gondolatokat közvetít. Érzem, hogy közeleg a nagy találkozás.

Előfordul, hogy egyszerre ketten simogatnak, és igyekeznek kitalálni, hogy melyik testrészem tapintható éppen. Amikor duruzsoló gyengéden átöleli pocakost, hatalmasra nő a biztonságom, mert tudom, ilyenkor kettőnket szeret, kettőnket ölel egy időben. Ilyenkor alig várom, hogy mielőbb megkapjam a jelet az indulásra, hogy végre láthassam őket.

 

3. Tűnődés. Természetesen, amikor nem alszom, folyamatosan tűnődöm azon, ami halványan megmaradt az emlékezetemben. Csak nagyon nehéz ám a sűrű gomolyból, - amely eltűnteti az emlékeket -, előhívni, amit már csak halványan érzek csupán. Fogalmam sincs honnan, de biztos vagyok benne, hogy mindkét szülőm őriz magában olyan jellegű keserűségeket, vagy fájdalmakat, amelyek miatt tudatosan választottam őket. Annál is inkább, mert akkor, amikor még volt választási lehetőségem, az is tudott volt előttem, milyen lesz az ő későbbi életsorsuk.

Akkor, amikor még tudtam, mit miért cselekszem, világos volt előttem, hogy egykor mindketten segítségemre lesznek minden dolgomban, s elnézően kezelik majd, ahogyan kialakítom saját életemet. Mert ez is eljön egyszer. Akkor fog kiderülni, mit kell megélnem, mi a feladatom.

Már nagyon szűk nekem itt a hely, és alkalmasint kényelmetlen is, de csodálatos élmény itt lenni, és a valóság az, hogy nem is nagyon vágyom elhagyni ezt a biztonságot nyújtó helyet. Valami azt súgja, hogy ilyen jó dolgom soha nem lesz többé. Roppant kellemes a hőmérséklet, simogató és andalító a víz melyben ringatózom, noha határozottan úgy tűnik, mintha erősen fogyna. Ettől függetlenül mindennel el vagyok látva, és biztonságérzetemet alátámasztja az a szeretet, amely körülölel.

 Ketten vagyunk karcsú sikollyal, mert duruzsoló elment valahová, ahol majd együtt élünk később. Lassan ballagunk, mert nehéz lehetek már neki, és gondolom, nyomom is ott lenn nagyon a lágy részeket..

Ma be kell mennünk a kórházba, mert az orvosok ki akarnak kényszeríteni innen. Nincs tovább! Nem örülök neki, de ha kell, hát legyen! Legalább megérzem végre ezt a kis aranyost, aki annyit nyűglődik velem. Hol a gyomra ég, hol aludni nem tud, sőt már megfordulnia is nehéz. Szűk lett kettőnknek ez az egy bőr. Elismerem, meg kell szabadítani őt ettől a tehertől, aki én vagyok.

Állunk a trolin. Ez egy mozgó valami, ami nem csupán ráz, de halad is. Rengeteg az ember. Kapaszkodunk, mert erősen rángatózik alattunk a jármű.  Ülőhely nincs, azaz van, de már ülnek rajta. Senki nem kísér minket a családból, mert nem is tudják, milyen nagy napunk lesz ma. Ez a mi titkunk. 

4. Tűnődés. Nehéz napunk lesz, úgy érzem. Nem félünk egy cseppet sem, csak várakozunk mindketten. Jó erős injekciókat kaptunk, amitől fájások kezdődtek pocakos derekában, hasában lent, még én is éreztem az erős, ismeretlen szorításokat. Hallottam egy szokatlan hangot, olyat, mint amikor elpattan valami. Ettől minden víz eltűnt, ami körülöttem volt eddig. Így már nem is jó itt nekem! Szűk, száraz és kényelmetlen lett a helyem. Igyekeznék is kifelé, de érzem, hogy ez az injekció el sem indított, mondhatják ezek a morgó hangok, hogy délre megérkezem.

 Sajnos, ismét igazam lett. Már nagyon rég kivittek minket a vajúdóba, és mind a ketten kínlódunk, de semmi nem alakul. Annyit hallottam, hogy összezárult a méhszáj. Hát hol vagyok én tulajdonképpen?  Egyáltalán mi az, hogy méh? Testrész, vagy rovar? Különben mért lenne szája? Eddig nem érdekelt, mert jó volt nekem itt nagyon, de egyre nehezebben viselem. Ez a hely, ez a méh, ma folyton megkeményedik, olyankor nyom, szorongat, gyötör. Lehet, hogy ez a jel az indulásra, mert már menekülnék innen, de nem lelem az utat kifelé. Csak segítene már valaki! Nem értem mi történik, nem értek már semmit, de nem is érdekel, csak intézzék gyorsan, mert ez már nekem is fáj!

Most itt óbégat fölöttünk ez a fő dörgő, akinek a kezében zörögtek korábban a fémek. Azt harsogja, nem tehet már mást, csak a fogót használhatja. Hát tegye, kérem!!! Használja már azt a fémet gyorsan, és segítsen ki ebből a szoros fojtogató abroncsból! Fogjon meg, és cibáljon ki végre, mert fulladoook!

 

Nincs több tűnődés. Minden megszűnt körülötte, minden elveszett. Nem maradt emlék, gondolat sem kísértette többé, csak a szabadulás ösztönös vágya lökte előre. A minden újszülöttek célja, akik szabályosan kimenekítik magukat az őket magába ölelő testből, amely hirtelen börtönné alakult át, s koporsójuk lenne, ha nem tesznek magukért valamit.

Teljesen összehúzódott. Ilyet még sohasem tett; mint egy szabaduló művész, ösztönösen felkészült a menekülésre. Vállait összehúzta, két karját testéhez szorította, kezeit keresztbe fektette maga előtt. Két lábával ugyanezt cselekedte. Térde szinte az állát verte, úgy felhúzta, fejét befúrta válla, s térdei közé. Szinte belegöndörödött, míg teste felvette a hengeres formát. Most végre rátalált egy helyre, ahonnan lassan, gördülő mozdulatokkal túrta, erőltette ki magát a világba. A világ, amely kemény, hideg begörbített vasakkal fogta át fejét, most teljes súlyával is rázuhant. Fojtogatta. Amit eddig nem kellett tennie, most kapkodva, védekezve, nyüszítve próbálta beosztani a levegőt, de nem győzte. Meggyötörten érkezve, karjait ég felé lökdösve, lábaival kalimpálva zihált, elkékült szájjal fuldokolva nyelte az ismeretlen közeget, a levegőt. Tanult lélegezni.

Élete első pillanatában kiderült, amit ugyan most nem érzett, hogy vége a finom mélázásoknak, hogy a gondtalan élet korábbi formája megszűnt. Nincs tovább langyos víz, mely eddig gyengéden ölelte, lebegtette. Vége a finom meztelenségnek is, amely eddig természetes közege volt. Most belekényszerítik valami szokatlan, kényelmetlen viseletbe, s ezzel együtt a védettség, a biztonság, végleg elillant. Itt a hideg szigor veszi körül. Megszűnt, eltűnt az a mindent átölelő csoda, ahol egy testben ketten voltak egyek.

Kifosztva, zihálva és kimerülten védtelenül sikoltozik az után, ahol eddig jó volt. De nem ér el hozzá semmi más, csak a félelmetes semmi. Még jobban óbégat. Most valami ismeretlen erő megemeli, más helyre rakja át, s megtörténik a csoda!

Megnyugtató, csendesítő, békét ígérő illat jut el hozzá. Ismert illat, kívánt illat, csodás illat. Tátogó szájával megkeresi, megérzi az édes testen azt a helyet, ahonnan elindul számára a csak neki termelt, finom édes lé. Az élet nedűje. Mámorosan belefúrja magát abba a csodába, melyben ismét egyek lettek. Kezdődik az élet.

 

Berettyóújfalu. 2008-03-17

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Értem van az egész világ

 

Minden van! Mindenből sok! És minden eladó! S minden értem történik! Értem, a kisemberért! Végre!

Eladó az egész világ, és ebben a világban én, ÉN, É.N. előléptem!!! Én a kis senki főszereplő lettem. Ezt látná a nagyanyám! Kihúzom magam, egyenes derékkal ülök otthon, és járok a világban - otthontól egészen a CBA-ig. Bizony!

 

Nem győzöm kapkodni a fejem, nem győzöm felfogni, hogy lehettem én ennyire balga eddig? Hogy nem vettem észre már jóval korábban, hogy nem tudatosult bennem, hogy az én kegyeim ekkora fontossággal bírnak? Ó Istenem, lásd, el vagyok alélva a gyönyörtől, hogy itt mindenki nekem akar eladni, hogy itt minden, de minden értem, az én érdekemben történik!

 

Semmit nem kell tenni, csak alaposan oda kell figyelni, és most különleges lehetőségek várnak rám! Ajánlanak nekem nercbundát, irhabundát, nyestet és ezüstrókát! Fél áron! Tetszik érteni? Fél áron! A három milliós nerc most a feléért enyém lehet! Megrendelhetem a kurkumából készült fájdalomcsillapítót, mely bokától vállig gyógyít! De, ha két dobozzal rendelek, adagonként ezer forint kedvezményben részesülhetek! Igen! Ajánlanak nekem készüléket, mely mindenféle zöldségeket aprít, darabol, őröl, kavar, kevés helyen elfér, különösen ha az addig használt szintén legkiválóbb, legpraktikusabb készülékeket, melyeket szintén tőlük vásároltam /volna,/ most mind kihajítom.

 

Vehetek magamnak testépítő eszközöket, amelyekől karcsúbb leszek és izmosabb. Feszes lesz a combom a hasam, és a fenekem is! Egyáltalán olyan vonzó külsővel rendelkezem majd, hogy ihaj! Az eszköz pedig, amelyről szó van, mindenképpen hatékonyabb annál, amelyet két évvel korábban ugyanilyen előnyökkel ajánlottak. Ám, ha ez nem segítene, vagy netalán többre vágyom szépségben, kellemben, nincs elveszve semmi, mert annyi, és annyiféle fogyasztószer kapható, amelyek mellett megtartóztatnom sem kell magam, mert szinte ránézésre is levisz rólam hetente négy-öt kilót!

 

De, ez most nem is érdekes, mert amit felsoroltam, mind eltörpül a legújabb ajánlat mellett! Itt van előttem a szórólapon, hogy ha most rendelek műanyag ajtót, ablakot, ingyen redőnyt szerelnek fel hozzá! Igen! Ingyen és bérmentve!

 

Csak állok, és bámulok a csodás fürdőszoba berendezések láttán, melyeket a jászberényi úton árulnak, s a televízióban reklámoznak. Ki gondolta, hogy ilyen gyönyörűség egyáltalán létezik? Teremtőm! Ha én azt megvenném, ki nem jönnék belőle! Lakni is benne maradnék inkább, hiszen oly szép, oly különleges és méltóságos, hogy a lakószobám sem ér fel vele.

 

Pihentetőnek, altatónak itt kelletik magukat a különleges kialakítású ágybetétek, melyeket a Nasa számára fejlesztettek ki! S ehhez most én is hozzájuthatok! Hozzá a pillekönnyű takarók és párnák, melyek által pihentetőbb az alvás, és minőségibb az ébredés.

 

S, ha még ez sem elégít ki, meghívhatok egy egész színtársulatot, akik mind az én nevettetésemre, szórakoztatásomra rendezkedtek be! Mi több, Sas József is szívesen velük tart, ha kérem.

 

Egek! Mindent megvehetek, mindent elérhetek, minden enyém lehet! Enyém lehet az egész világ! Csupán pénzkérdés az egész.

Hogy kevés a nyugdíj? A fizetés? Netán a munkanélküli támogatás? Ó ezt el is felejtettem, úgy elkábítottak a lehetőségek! Milyen kár!

 

 

Berettyóújfalu. 2012-01-28

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Te is tudod

10843588078?profile=original    Grafika: Gabler Csaba


Te is tudod, én is.

 Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja egy takaros kis izomköteg, melynek neve szív. A lényeg, hogy ez a szerv minden emberben ugyanott helyezkedik el bőrszíntől, testmérettől, földrajzi helytől függetlenül, s teljesen egyforma, ha egészséges. Senkié semmiben nem különbözik a másétól. Ugyanazon a helyen, ugyanoda elhelyezett kamrákkal, pitvarokkal és billentyűkkel ellátva egyenlő ritmusban továbbítja, szállítja éltető folyadékunkat, a vért, minden szervünkhöz.

Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy ott lüktet a bordánk mögött, különösen, ha úgy teszi a dolgát, hogy semmi gondunk vele. Ez a remek kis szerkezet, amellyel életünk során soha nem találkozunk, soha nem látjuk személyesen, (a ma embere már olyan szerencsés, hogy intelligens gépek segítségével képeket kaphat róla) kérés nélkül azonnal működésbe lép, amint magzati létünk függ tőle, és szolgál minket mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér.

 

Elfogadjuk, mert elfogadjuk, hogy miként testünk motorja a szív, lelkünké az érzelem. Mégis mekkora különbség van a kettő között!

Míg a test látható, fogható, tapintható, ugyanúgy a szív is. Mert félelmetes ugyan, de az orvosok már megállítják, mellkasunkat feltárva kezükben tartják, varrják, foltozzák, kijavítják, és újra elindítják. Azaz, használhatóvá teszik. Sőt, esetenként ki is cserélik egy jobb minőségűvel. Igaz, hogy ez utóbbi pepecselések csak néhány évtizede költöztek be az életünkbe, de ezzel stabilizálták is egyben a biztonságunkat, s tenyéren nyújtják felénk megjavított életlehetőségeinket.

De hol található a lélek, az érzelem? Mondhatnánk, hogy a lélek székhelye a szív, az agy, vagy a mellkas, de még egyetlen sebész sem találkozott vele sosem. Sem a szívszakember, sem az agysebész, sem az, aki bármely okból kényszerül feltárni a testet. A lélek tehát láthatatlan, miközben mind tudjuk, hogy létező, hozzánk tartozó jelenség, miként az érzelem. Pedig az orvostudományban már neve is van a vele foglalkozó tudománynak. Nehéz dolguk van a vele foglalkozóknak, mert a lélek természeténél fogva olyan sokszínű, annyira árnyalt, hogy itt derül ki, minden lény egyedisége. Ezért kezelni, gyógyítani lehet, de átalakítani nem.

Most derül ki, hogy látható, tapintható szerveinket lényegesen egyszerűbb definiálni, magyarázni, mint azt, amelyről csak tapasztalásaink vannak.

Komoly tudósok nyilatkozzák, hogy ami nem fogható, tapintható, nem is létezik. Álljunk csak meg! És a matematika? Abból mi látható? A számjegy, ami papírra kerül. Hiszen az egész tudomány következtetések elmélkedések együttese, tehát az elme szüleménye, mely szintén nem tapintható, bár csaknem olyan régi, mint az emberiség. A matematika pedig az elme diadala. Tudomány, mely felhasználandó a csillagászatban, a fizikában, az építészetben, s minden területén a létnek.

Tehát vannak láthatatlan, megfoghatatlan jelenségek az életünkben, amelyek különleges dolgokat képesek velünk tenni, belőlünk kiváltani, ám örökre megfoghatatlanok maradnak. Mert ugyebár itt van az a csodálatos dolog az életünkben, amit úgy nevezünk, érzelem. Ez már a lélek tartományába tartozik. Vagy ő maga a lélek? Életünk első pillanatában visítva, sikoltozva, vergődve veszünk tudomást arról a számunkra kínos környezeti változásról, - miután halálosan kimerülve átverekedjük magunkat egy sötét alagúton -, melynek csaknem rabjai lettünk. De azonnal elcsendesedünk, megnyugszunk, belekábulunk annak a nőnemű lénynek az illatába, érintésébe, akit Illyés Gyula olyan megrendítően aposztrofált: „életünknek első asszonya-ként. Aki egyetlen pillanat alatt nő fel az anyaság misztikumához, s aki haláláig szeret, védelmez és aggódik értünk. Honnan az a biztonság, amelyet magunkkal hozunk, s mely világra jövetelünk első pillanatától érvényes? Miféle jelekből tudjuk, érezzük, hogy itt minket vár az, az egy, s szeret?

Honnan a szeretet, mely anyává avat egy nőt? Honnan ez a láthatatlan, megfoghatatlan valóság, amely néha úgy megkínoz, hogy belerokkansz az elviselésébe, s mely máskor magasba emel? Előfordul, hogy te kínozod meg magad lelkifurdalás, sérelem, veszteség ürügyén, de van, amikor más teszi ezt veled. Meglehet, hogy szerénység rád a jellemző, más esetben a becsvágy, a gőg. A rettegés, vagy a biztonság. Minden pozitív élmény ellentétpárja, s nem szabadulsz tőle, csak az utolsó lélegzetvétellel.

Honnan az emberben a közöny, a szeretetlenség, a gyűlölet, mely szintén láthatatlan, bár sajnos gyakorta felismerhető, mely tragikus ellentéte a szeretetnek? Ennek a számtalan érzésnek az ölelésében/szorításában éljük le életünket, melynek esetleges szereplői vagy szemlélői vagyunk, s ha szerencsénk is van, nem szenvedjük meg nagyon.

Ütjük egymást, rúgjuk egymást, s gyalázzuk is helyenként. Öleljük egymást a feltörő, és mások által észrevétlenül irányított érzelmeink következtében. Akik rúgnak, többnyire összekapaszkodnak, egy alomba valónak tekintik magukat, s vallják, hogy összefogásban az erő. Megérzik egymást az egyívásúak. Akiket rúgnak, szintén összekapaszkodva próbálnak védekezni, de sohasem tudod, mikor lép át az egyén a másik csoportba, és mikor lesz a másik csoportból egyik. Ki lesz az első a marakodásban, és ki üt vissza. Elkezdődik ez az érzelemjáték az óvodában, s félő, hogy sosem lesz vége. Mert mindent az érzelem irányít, de minden érzelmet igába hajt valaki, s ha képes akaratát átvinni a másikra, manipulálja is általa. Az érzelmek hatalmas tárházából egy hajt embereket egymás karjába, ismerteti meg a világ legcsodálatosabb érzésével, a szerelemmel. Ez az érzelem tesz boldoggá, féltékennyé, zsarnokká vagy boldog kiszolgáltatottá.

Optimális esetben az okos szeretettel irányított nevelés a legkiválóbb érzéseket váltja ki a gyermekből, bár, fájdalom, arra is van ellenpélda. Amikor közönyös, érzéketlen, ellenálló, sőt durva, kegyetlen érzelmek törnek elő olyanokból, akiknek a nevelése nem indokolja ezt. Bennük tehát az érzelem negatív előjellel rakott fészket. Ennek következménye a szülőkben a döbbenet, a szégyen, a legkegyetlenebb fájdalom, melyet minden megmozdulásával gyakorta tervszerűen idéz elő a deviancia.

A lélek. Hát, igen, a lélek sokféle. Ez a valami, melynek nincs meghatározható helye a testben, nem érinthető, tapintható, nagyszerű és elrettentő teremtményekben nyilvánul meg. Szívet, szemet gyönyörködtető testben lehet hasonlóan szép, meleg, szinte emelkedett lélek, mások érdekében tevékenykedő, áldozatkész, és önzetlen. Az is megtörténhet, hogy hasonlóan szemet gyönyörködtető testben tragikusan durva ösztönök uralkodnak, rémisztőek, ártó szándékúak.

Vannak közöttünk Teréz anya lelkűek, és Jézus lelkűek. Vannak, akiknek lételeme a segítés, akik magukra vállalnák a világ bűneit, s letörölnének minden könnyet. Az ellenkezőjére is rengeteg példát találhatna a hátratekintő, de az előre nézők sem érezhetik magukat teljes biztonságban.

Az ember, akit megajándékozott a sorsa ezzel a különleges és láthatatlan valamivel, amelynek lélek a neve, felsorolhatatlanul sok bűnt követett el az emberiség története folyamán önmaga, az egyes ember, s az emberiség ellen, változatlanul viszi tovább az individum jellegzetességeit. Ez a sorsa. Ezzel született. Erre született.

Mégis áll a világ. S állni is fog, mert örökké tartó. Amiért megmenekült Ninive a pusztulástól, hiába átkozódott Jónás. Mert még a kevés jóság is menti a menthetőt. S, mert napjainkban egyre inkább lehet érezni, hogy a mindenkori átlag tiszta szemmel, nyílt lélekkel tekint egymásra, s összeadja azt a szeretet mennyiséget, mely fenntartja az egyensúlyt örökké.

 

2006-10-23

2006-11-08

2006-11-15

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

 

12265124496?profile=RESIZE_584x
Mostanában alig fordul elő, hogy kisütne a nap, pedig attól rögtön boldognak érzi magát az ember. Hát, ma nem lesz sok örömünk! Ma éppen sötét, esőre hajló, nyirkos idő vesz körül bennünket. Elvileg már a télben járnánk, de ez, amit ma tapasztalunk, inkább az ősz leggusztustalanabb megnyilvánulása. Vágtatunk a karácsonyi ajándékok után, miközben a karácsonynak leghalványabb jele sincs a levegőben. Mégis érzékelhető valahol az emberek hangulatában. Mindenki nyomul megkeresni a legalkalmasabbat, a legmeglepőbbet, a leginkább örömszerzőt. Ettől olyan más a világ bennem, benned….napsugár nélkül is.

Nézem első éves egyetemista unokámat, mint hajt a vizsgáira, mint akarja saját igájába fogni a jövőt. A jövőt, amely fékezhetetlen, és véletlenszerű. Úgy lehet szerencsés, mint bőszítő, de alig-alig függ tőlünk. Ezért van az, hogy a jövő csak a jelenben szép. A fiú eddig csupán sejtette, ma már tudja, hogy létezik tét. Szerencsére azt még nem érzi, hogy ennek egykor ára lesz. Ettől élhető az élet, hogy mindent a maga idejében tud meg a mindenkori ember.

A jelenleg legkisebb dédunokámon figyeltem meg, miként sajátítja el az élethez való legjobb viszonyt anélkül, hogy tudatában lenne bárminek. Hiszen ha valaki, ő is, mint minden újszülött, a nulláról indul. Jóval később, ha már érzékelni kezdi egy-egy pici szegmensét a világnak, meg lesz róla győződve, hogy vele kezdődött a lét, s előtte volt a semmi. S azt a hiányzó űrt, ami neki természetesen nem hiányzik, mi fogjuk szép lassan megtölteni tartalommal.

Amikor elhagyja anyja testét, azt a meleg, jól fűtött biztonságot, egyetlen reflexet hoz magával az embergyerek, az a szopáshoz, a táplálkozáshoz, mondhatni a túléléshez kapcsolódik. Ám, amikor megkapja, szájában érzi azt az eddig nem tapasztalt, áhított finomságot, úgy fúrja bele magát az ölelésbe, az illatba, melyet ez az egyetlen nő küldhet felé, hogy máris két éltető reflexszel rendelkezik. Egyik a tej íze, másik az anyja illata.

Később már akkor is mocorog - örömét jelezve -, ha érzi közeledni az illatot. S amikor már a fejre állt világból elkülönül az arc, az egyetlen arc, mely számára jelentőséggel bír, s a hang, az a simogató, megnyugtató, duruzsoló valami, beleköltözik a boldogság. S mindaddig egyenletesen boldog, amíg a környezet megnyugtató közelsége az ő biztonságáról gondoskodik.

Az unokám elküldte a Mikuláskor készült felvételeket. Most arról nem szólnék, hogy kinek az arcáról olvasom le a legnagyobb boldogságot. Mert ugye, az egyértelmű, hogy az unokáméról. Természetes, hiszen sikerült akkora örömet, meglepetést, sikongató boldogságot elővarázsolnia lelke puttonyából, amellyel két kicsijét elrepíthette az elragadtatás küszöbére. De látom a meghökkent, szinte megszeppent örömet a négy éves nagylány Abigél pofiján. Ez bizony annyit jelent az én olvasatomban, hogy bánatomra, apró életében már jelen van a sejtés, már gyanít valamit abból, ami még nem megfogalmazható, ami köznyelven annyit jelent; nem minden fenékig tejfel. S örömmel nyugtázom a magától értetődő kielégültséget a hatalmas üres férficipőt vonszoló kicsin, akinek még minden öröm természetes, sőt az egész világ egy hatalmas öröm, amely tulajdonképpen érte létezik, s ha mégis elakad valahol, akkor majd ő tesz róla. Majd ő tudatosan kisírja magának.

        

Azt mondják, minden kornak megvan a maga szépsége. Szerintem azok mondják ezt, akik nagyon fiatalok. Bár azok még nem tesznek filozofikus kijelentéseket. Gyanítom, hogy nem is az életkorra gondolt, aki ezt a megállapítást tette. Hiszen ez már a lejtmenet, az összes tüneteivel. De ki törődik derékfájással, ízületek kopásával, szóval olyan élményekkel, amelyek az öregség címkéi, ha utolér az élmény szeretet és gondoskodás formájában, ha látom utódaim örömét, amelyeknek részese lehetek.

 

Berettyóújfalu. 2011. december 12.

 

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Lét előtti vívódások

 

Ha azt kérdeznék tőlem, hogy érzem magam most, nem tudom, mit válaszolhatnék. Hogy lehet az, aki nincs? Hiszen nem is vagyok! Nem is létezem! Test nélküli érzések, és gondolatok egyvelege a létem. Ezen belül főleg kellemes és kevésbé kellemes érzések azok, amelyek elérnek hozzám valahonnan, melyeket nem tudom, mi közvetít.

Behelyeztek egy üvegcsébe, amiről megtudtam, hogy a neve fiola, aztán egyre hidegebb lett körülöttem minden. Cseppet sem zavart, mert ezt nem éreztem. Természetes, hogy nem érint a jó, sem a rossz, mely testhez kötődik, lévén, hogy nincs testem. Ez a lét még olyan jellegtelen, olyan alig-alig lét, hogy semmi nem érint meg, ami anyagtól származik, kizárólag az érzés. Az, ami vagyok, egy elképzelhető, majdani élet.

 

Már a fiola előtt, amikor még gondolat sem voltam, eldöntöttem, hogy élek azzal a lehetőséggel, mely szerint ismét a földi életet választom. Hogy, hogyan jutott el hozzám ez a lehetőség, nem tudom. Valahol megérintett. És élni akarok vele! A vágyakkal, célokkal, örömökkel, s a hozzá tartozó keserűségekkel. Simogató, enyhet adó, andalító szeretetet óhajtok érezni, és ADNI! Biztonságot még akkor is, ha ezekhez szorosan társul a testi - lelki fájdalom.

Aki ezeket megtapasztalta valaha, önmagában az érzés élményéért vágyik ismét átélni azokat. Ha még külön feladata is van, márpedig mindenkinek van, már csak a szüleire kell rátalálnia. Óhajtom, és meg akarom élni mindazt, amit az emberi létnek az, az oldala vetít felém, amit egyedül és kizárólag én élhetek meg, pontosan abban a formában, ahogyan a döntésem pillanatában elfogadtam. Így lesz emberi.

 

Egyébként különleges élményeim voltak, mielőtt döntöttem volna. Sohasem tapasztalt sóvárgó érzések keltek bennem életre. Annyira vágytam valami után, hogy valósággal epekedtem. Korábbról nem emlékszem hasonlókra. Bizonyos vagyok benne, hogy valakinek, vagy valakiknek az érzései transzfertálódtak bennem. Megrendültem, ahogyan elértek engem, érzéseket, vágyakat keltettek életre bennem, pontosabban, átéltem mások vágyait.

Közben saját érzéseim is születtek. Szánalom fogott el, és egyre nőtt bennem a segíteni akarás vágya. Tudni véltem, hogy egyetlen módon tudok segíteni; Ha vállalom a feladatot. Miközben vívódtam, különös dolgokat észleltem, éreztem, már-már láttam, pedig erre talán nincs is módom. Ugyanakkor olyan intenzív volt az érzés, a vágy, amely eluralt, hogy képes voltam megjeleníteni magam előtt azokat, akik rám vágynak. Mondanom sem kell, hogy ennél nagyszerűbb érzést nem tapasztalhat az, aki a felmenőit akarja végre megismerni.

 Attól viszont, amit láttam, megriadtam. Ugyanis ködösen, elmosódva, nem egyetlen szülőpár jelent meg előttem, hanem több. Sőt, sok. Egymás előtt, mögött, mellett, már - már egymásba botolva, egymáson átfolyva, sok szülőpár suhant el, és jelent meg előttem. Minél többen lettek, annál erősebben éreztem azt a hatalmas vágyat, amely úrrá lett rajtam. Nőtt ez az érzés, erősödött, megfogott, elsodort, és félelembe taszított. Sok ember érzése kulminált bennem, amely már-már fájt. Közben, amit látni véltem, megfoghatatlan volt számomra. Szorongó, kínos érzés, bizonytalanság, és megrendülés.

 

Most erősödött meg bennem a felismerés, hogy nekem azért, nem mindegy, mit vállalok. Ismernem kell, mi lesz a személyes létfeladatom, mielőtt döntenék. Azzal tisztában vagyok, hogy mielőtt csecsemőként megszületek, minden megsemmisül abból, ami most foglalkoztat, de addig, amíg elhatározom, vállalom-e azt a létet, melyet felkínál nekem a sorsom, tisztában kell lennem azzal, mire számíthatok. Most ez a sok ember, akinek a vágya elért hozzám, megrémített. Természetesen egyetlen szülőpárra számítottam, egyetlen személyes életre, mint korábban bármikor. Most viszont világossá vált előttem, hogy én, az egyetlen személy, több ember óhajában benne élek. Megfoghatatlan, érthetetlen, és megvalósíthatatlan ez számomra. Egyedül ennyi élet létfeladatát nem ismerhetem meg, nincs is hozzá jogom.

Mások jövőjét sem tervezhetem. Ennyinek az én ismereteim szerint nem tudok megfelelni. De az is lehet, - mert itt már minden lehetséges,- hogy mi, akik itt a fiolában leledzünk, valahányan ugyanazt a megrendítő élménysort éltük át, azaz külön-külön meghívást kaptunk a jövőbe.

 

Szerencsémre valami történt velem, mert minden érzés és gondolat megszűnt hirtelen. Nem léteztem annyira sem, amennyire egy fiolában létezni lehet. Valami okból enyhén megsemmisültem, de amióta ismét vagyok, már nem csak érzek, hanem értek is dolgokat: megvilágosodtam.

Hihetetlen, de már tudom, belém szállt az ismeret, hogy ebben a fiolában, ebben a csipetnyi anyagban annyi életlehetőség rejtőzik, amelyből több gyermeket is világra lehet hívni. Mi vagyunk benne a megszülethető gyermekek sokasága. Ha ehhez a fiolához hozzájut egy szülőpár, teljesül a gyermek utáni vágyuk. Ha több párnak juttatnak belőle, sok emberpár ölelhet a karjába engem.

ENGEM?

Ó, nem! Bizonyára rosszul tudatosodott bennem az új ismeret. Meg vagyok zavarodva. Olyan változás történhet itt, amiről nekem nem lehet tudomásom, amit nem érthetek. Akkor viszont hiába sóvárog az a sok ember gyermek után, hiába élem át keserves vágyaikat, nem segíthetek. Megpróbálok ismét nemlétbe menekülni, hátha kitárul számomra valami, ami segíti a megértést.

Abban bizonyos vagyok, hogy én egyetlen vagyok. Egyetlenegy. De valóban egy vagyok-e? Jó lenne tudni, honnan származik bennem az a bizonyosság, ami most, mintha meginogna.

Annyi a vibráló érzés és gondolat, hogy kezdek szédülni tőle! Most éppen bizonytalanság fog el, mintha tudni vélném, hogy ami eddig szilárd volt, már nem is az. De, honnan ez az érzés? Erre egyelőre nem derült fény, azt viszont már tudom, hogy a sok vágyakozóból fel kell kutatnom azt a kettőt, akik azt az egyetlent várják, aki belőlem lesz általuk. Később, vagy ugyanakkor, a többi szülőt is megleli az általam elhagyott fiola lakók többsége. Mindenki, aki megszületik, egy - egy örömforrás lesz, boldogság hordozó, élő gyermek. Később pedig, vállalt feladatát megvalósító felnőtt.

Nyugodt lennék, ha nem zakatolna bennem a gondolat, mégpedig fájó gondolat, hogy mi történik közülünk azzal, aki a fiolában reked? Akire nem tart igényt senki. Hiszen aki ott magára marad, egy valódi gyermeklehetőség! Egy megszületésre váró lehetőség, aki szintén átélte azt a felemelő, sóvárgó, hívogató érzést, amelyet én átéltem, s hozzám hasonlóan ő is készen áll a nagy utazásra, hogy boldogítson, s boldog legyen.

A fiolában, ahova elért hozzánk a sóvárgásnak különböző módon megnyilvánuló, de együttesen felerősödő, hívogató érzése, bizonyára mindenkiben megszületett sok-sok hasonló gondolat, döbbenet, amely most engem elural. Márpedig közülünk még senki nem tudja, hogy, mi lesz a sorsa; emberi élet, vagy laboratóriumi anyag. Mi több, azt sem tudjuk, ki jár jobban!

 

Én felkészültem az emberi életre. Soha nem tapasztalt nyugtalansággal eltelve várom, meglelem-e szüleimet? De most igazán nem tudom, hogyan kerülök hozzájuk. Zaklatottságot érzek, amíg nem tisztázódik bennem, mi történik azzal, aki a fiolában reked, akinek örök magány, vagy megsemmisülés lehet a sorsa, s aki én is lehetek….

Már nem vagyok biztos benne, hogy kész vagyok az emberi életre.

 

2006-09-21.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ismét karácsony


Ó, drágám, ismét egy újabb karácsony! Látod, mindjárt húsz éve, hogy megéltük az utolsó, a legnehezebb karácsonyunkat együtt. A mai napig megszenvedem ezeket, az ünnep előtti napokat! Nem mondom a gyerekeknek, mert vágyják is az ünnepet, meg gyerekeik is vannak, különben is, nekik is szükségük van az örömeikre! Meg ki is jár nekik!

Egyébként ők is mind együtt voltak velünk, amikor te már annyira útra készen voltál! Mind ott szerencsétlenkedett körülöttünk. Lányod, a neved viselője hazajött a három hónapos fiával és a kicsi lányával, amíg otthon vártál a műtétedre, a férje pedig úgy tudott téged kisegíteni az ágyból, ahogyan én képtelen voltam mindenkor. Szegény Iván szabályosan bennünk lakott, s úgy kiszenvedett a lelke, hogy belerokkant. Nagylányunk pedig azt suttogta a telefonba - miután eltemettünk -, hogy most ő következik….

 

Tudod, ami most itt körülöttem létrejött, azt el sem tudnád képzelni. Ez már nem is mi vagyunk, hanem a nyugat majmolása. Itt akkora a kapitalizmus, hogy fenékre esnél, ha látnád! Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy szép, szinte kicsiszolt minden körülöttem. Természetes, hogy, a kirakatok csillognak, villognak. Sőt az utcák is. Már több mint egy hónapja díszben áll, csillog-villog, örömködik az ország. Az újságok, szórólapok, a televízió elárasztanak reklámokkal, és ugrásra kész a kereskedelem, miközben minden azt sugallja, hogy vegyél meg! Ide nézz, rám csodálkozz, éppen most rám van szükséged! Természetesen mindez a szeretet nevében.

Egyébként, ha a lelkünket óvni akarjuk, okosan cselekszünk, ha a szemünket felfelé, a villogó szépségekre vetítjük. Pontosabban, ha egy mód van rá, lefelé ne nézzünk, mert ott csak kérő, esdeklő kezeket látnánk. És sokat drágám! Itt fönt kacsintgatnak a fények, szemnek, szívnek egyre több, kedvesebb termék kínálja megvételre magát, miközben tudom, hogy az emberek zöme csak a legszükségesebbre költ, akinek pedig többje van az átlagnál, rég átlibbent a határon, s bevásárolt ott. Mellesleg a pénzét is ott helyezte biztonságba már korábban. Külföldi bankokban. Ettől függetlenül itt mindent és mindenkit provokáló reklámok, hirdetések ajánlanak valami újat, valami nélkülözhetetlent. Hátha  mégis elcsábulsz.

Magam is fellelkesedem egy-egy vásárlási lehetőségen, hol az egyik, hol a másik utódunk jut eszembe, de ehhez nem kell nekem ünnep.

Körülöttem minden örömteli boldog ünnepet kíván, s szégyellem, de most ingerel.

 

Tudod, ilyenkor újra élem mindazt, ami akkor történt, amikor még alig múltál hatvan éves, én pedig tehetetlenül néztem, hogy teper maga alá a rettenetes kór. Eddig mindig mindent meg tudtam oldani, ha baj volt a családban, most pedig a gyötrő fájdalmaddal kellett szembesülnöm, és nem tudtalak megkímélni tőle. Pedig te aztán nem jajgattál, nem panaszkodtál! Némán tűrtél, de a fájdalom ordított rólad. Felismerhetetlenné tett, ronggyá törte  szép vonásaidat, elvesztett, gödrébe mélyedt tekinteteddel találkoztam, bárhová néztem. Akkor is, ha besegítettelek az ágyba, akkor is, ha ki akartalak emelni onnan. Gyenge voltam és kétségbeesett. Rettegtem, hogy fájdalmat okozok, ha megérintelek, s tudom is, hogy így történt. Ó, azok az éjszakák, amikor én a rekamié végén kuporogtam, te a fotelban ültél, fogtuk egymás kezét, és pillanatokra el elaludtunk!

Ekkor már morfint adott neked a háziorvos, és megkért, hogy ne neheztelj rá, de nem szeretne beköltözni hozzánk karácsonyra. Minden gyerekünk velünk, volt, unokáink is szépen kiöltözve, ünnepre készen, menyünk csodás vacsorát varázsolt asztalunkra, ajándékot is kapott mindenki mindenkitől, és minden úgy történt, mintha nem tudnánk, hogy az a műtét nem hozhat számunkra megváltást. Mi már folyamatosan elköszöntünk, te közben remélted, hogy ha a lengőbordákat eltávolítják, egyben eltávolítják a gócot is.

 

Minden úgy történt, mint a korábbi karácsonyok alkalmával. Mintha minden rendben lenne. Csak most nem te ráztad meg a csengőt. Nem te gyújtottad meg a gyertyákat.

Ugyanolyan csillogva égtek a gyertyák a fán mint máskor, Marci apja karjából nyújtogatta apró kezét a csillagszórók szikrái felé, Fanni ámultan nézte a számára szervezett csodát első kislányruhájában, te pedig ott ültél abban a szörnyen ronda fekete-piros, kifényesedett melegítődben, amely sehol sem szorított, és két széttárt lábad közé helyezted azt a szegény fájó testedet, ahol már nem volt egy gombostűnyi hely, ahol ne lett volna áttét, ahol a szternum már előre domborodott, ha ültél, és homorú lett, ha feküdtél. És te még a bordákban bíztál! Még egy ilyen karácsonyt!

 

Másnap elszéledtek a gyerekek, hiszen máshol is vannak szülők, te elaludtál a kábítástól, én pedig egyedül maradva azt üvöltöttem az üres lakásban, hogy ide ne jöjjön senki, nem óhajtok embert látni. A mondat végét, már a barátod karjában óbégattam, ő pedig a hátamat veregetve nyugtatott, hogy ne aggódjak, nem jön ide senki. A fiával jött elköszönni tőled, de nem találkoztatok.

 

Dinikém, azóta két csodálatos unokával ajándékozott meg minket a fiunk, sőt már többszörösen dédapa lettél! S nem akármilyen tüneményeknek a dédapja. A csöppnyi Marci is egyetemista már.

Közben én lettem a család nagy öregje! Jó vicc, mi? Minden gyerekünk és unokánk úgy törődik velem, ahogy szeretném, és igazán elégedett lehetnék, ha nem gondolnék azokra a napokra.

 

Látlak a kórház udvarában a lépcső előtt az utolsó cigarettára gyújtani. Többször is egymás után. Mindre azt mondtad, hogy ez az utolsó. Kértelek, hogy menjünk fel, mert megfázol. Azt mondtad, nincs jelentősége. Úgyis utoljára mész fel ezen a lépcsőn. Igazad lett. Megoperáltak, és soha többé nem volt férjem.

Még éltél, de már nem voltál. Éreztem, hogy a szereteted az enyém, de nem tudtam, kinek tekintesz akkori világodban. Kit szeretsz bennem. Anyád vagyok, vagy testvéred, ápolód, vagy a társad? Aztán már csak puszikat küldtél felém, és elmentél. Kérlek, tedd, hogy érezzem a kezedet a vállamon! Mindjárt könnyebben megyek a gyertyák közé ünnepelni.

 

Berettyóújfalu. 2011-12-24.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A szeretet képessége

                        

A kislány, aki ott álldogált a hatalmas kertben s a kerítéshez lapult, sovány, vékony kis teremtés, rettegve nézett az apjára. Öt éves körüli gyenge, beteges kis lény. Apja most készült megverni. Tudta, érezte, hogy meg is teszi, de előbb neki ki kellet választania a vesszőt, amivel majd megveri. Mert rossz volt. Már nem emlékszik mit követett el, mert régen történt, de ezért most lakolnia kell.

Azóta nem volt itt apu, amióta a rosszaság történt, tehát most kell bűnhődnie. Állt egy helyben, már kiválasztotta a vesszőt, apja le is vágta egy kis késsel, ő pedig várta, hogy üsse már, essenek túl ezen a lakoláson. De apu csak tartotta a vesszőt, és magyarázott valamit a nővérének, aki őt beárulta azért a régi rosszaságért. Elárulta őt. Akkor most kit szeressen ő ezután? Mióta emlékszik, mindig ez az asszony nevelte, ehhez bújt, ha félt, ha beteg volt, ha aludni akart. Az volt a hite, hogy az övé, és mellette biztonságban van. De már nincs.

Pista apu és Lenke anyu időnként leutazott hozzá Pestről, olyankor szeretgették őt természetesen, kedvesek voltak, és mosolyogtak, de mindig elmentek, ő pedig itt maradt. Most némán nyüszített magában attól a megnevezhetetlen érzéstől, ami felnőtt nyelven megalázottság, eltiportság. Nem tudta volna elmondani, mitől szenved a lelke, de érezte, hogy valami rettenetes igazságtalanság történik vele. Hogy azért öltöztették őt ma díszbe, mert jön hozzá Pista apu, de már tudja, hogy csak azért jött ide, hogy megverhesse, de előbb vele kerestesse meg az eszközt, amivel fájdalmat okoz.

Nem a veréstől félt. Kapott már máskor is, a nagynénjétől is, ha haragra lobbant. Inkább attól volt riadt, amit érzett: hogy ezután már nem akar hozzábújni, befúrni magát a karjába a nagy családi ágyban, ahol neki középen volt a helye. De akkor mi lesz ezután ővele? Kihez bújjon oda? Hiszen ő azt nagyon szereti, az, nagyon finom dolog, összeszuszogni, bemelegedni a szeretetbe. De nem lehet többé, mert nincs, mert elillant a biztonság, és tudja, hogy nem jön vissza soha többé. Űzött vadként nézte a két testvért, akik mindketten az övéi, de neki elég lenne egy is, csak biztos lenne valamelyikről, hogy az övé.

Végül apja odalépett hozzá, jelképesen a tenyerébe köpött, és néhányat ráhúzott a lábára a vesszővel. Ennyi történt. Ő pedig összekuporodott, és térdét átkarolva guggol egyfolytában azóta is. És nincs mondanivalója.

Pista Apu elutazott. Előtte kedvesen elmondta, hogy jó kislánynak kell lennie, hogy hazudni nem szabad, és egyáltalán fogadjon szót.

A nagybácsi, akit apukámnak szólított mindig, akkorát káromkodott, amikor megtudta, hogy mi történt, amilyet még soha nem hallott tőle senki. Előszedett egy rozoga ágyat valahonnan, kitette a verandára, ráterítette hosszú szőrű subáját, és befektette az elnémult gyereket. Mindjárt jövök melléd én is kislányom. Meglásd, milyen jó lesz nekünk! Itt alszunk ketten egész nyáron. Télre meg majd lesz valahogy.

Lett. Az összetartozásnak, a szeretetnek, a nyugalomnak az elegye tette kapcsolatukat olyan stabillá, amely erőt és biztonságot nyújtott egy egész életre. Őt neveztem apukámnak. A neve Nagy Sándor volt.

 

 

Berettyóújfalu 2010-12-18

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A lányka, akit Denisének neveztek

                                      

 

            Ő a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem volt helye. Ezzel együtt az apjának az volt a kívánsága, legalább a harmadik viselje az ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert neve a Dénes lány változata, Denise nevet kapott a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: Szabad ezt nekem anuka? Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: Szoktam én ezt szeretni anuka? Ezt a fajta gyereket szokták minta gyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

            Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

            Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Rendező, esetleg köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise, - szóltam hozzá - hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

            Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? Hogyne, mondta ő hervadhatatlan mosolyával. Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból. Amiből ő kikövetkeztette, - miként be is bizonyosodott -, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

            Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: Denise, hol a Judit kardigánja? A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: A siszmában. A szapa siszmájában….

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.

 

Berettyóújfalu. 2011,11.07

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Varjak a parkban


10843592092?profile=originalLenn ténferegnek a parkban, mélyfekete ruhájukban. Az ablakból látom, hogy szólnak egymáshoz, de nem ér el hozzám semmi a beszédükből. Közel húzódnak egymáshoz, mint nagy titkok hordozói. Kinyitom a terasz ajtaját, s már hallom is méltatlankodásukat.

Kár - mondják rekedten -, kár.

Bizony kár! Kár értünk. Mocskos, nyirkos, kellemetlen idő közelített meg bennünket. Persze, ehhez megfelelő a hangulatunk is. Ember, állat megszenvedi ezt a hirtelen jött változást. Én didergek, nekik pedig még felrepülni sincs kedvük a gusztustalanná vált gyepről. Néha felemelkednek kissé, de csak egészen alacsonyan, s ismét leereszkednek abból az alig magasból, hogy újra megérintsék az átázott egymáshoz tapadt levélkupacot. Azt, amelyet gondos kezek gyűjtöttek össze, ők pedig most szétkotorják fekete karmukkal. Remélem, találnak valami kedvükre valót közte, ha már tönkreteszik mások munkáját. Hozzám hasonlóan ők is utálhatják ezt a nedves, nyirkos, ellenszenves időt. S milyen érdekesen viselkednek a fák! Mintha hirtelen megöregedtek volna, összegörnyedtek, lecsúsztatták magukról maradék levéldíszüket is.

Néhány napja még az egész környék csillogott, fénylett, sárgás színekben pompázott, most pedig vége mindennek, amitől kedvünk felderült, s életünk vidámabb volt. Most unott, sérült, aggódó lelkünk vádolja az őszt, amiért dolgaink ürügyén ki kell mennünk az utcára.

Nem frissülni, nem sétálni, dehogy! Csak, mert kell. Kipróbáltam: Még nem látszik a lehelet a levegőben, még nem didergünk, de az esőlé már a nyakunkba csorog a terjedelmes ernyő alól is. Behúzott nyakkal, meggörnyedve sietünk az otthonunk felé, s borús gondolatok kergetik agyunkban egymást: vajon sokan vannak-e, akiknek nincs módja felfűteni a lakást? Ha van lakásuk egyáltalán.

Ez az ősz, amely rosszkedvünk okozója, s jövendő telünk előhírnöke, fárasztó gondolatoktól terhes. Skandináviában már mínuszba zuhant a hőmérő higanyszála, nálunk már a hírtől is sajognak a beteg ízületek. Életünk egyre nehezebben váltható forintra, a médiákból ijesztő jóslatok hangzanak felénk, mely szerint egyre nagyobb tehervállalást vár el tőlünk a hon, gerjesztve jogos félelmeket.

Hogyan élnek, hol élnek most azok, akiknek még fel sem épült árvíztől elmosott otthonuk, akiknek vérszínű iszaptól szétdúlt házuk mindent maga alá temetett? S, ha felépül is hamar, mire fekszenek, miben hálnak, mi ad számukra meleget később? Lesz-e még erő újra kezdeni?

S mi lesz azokkal, akik eddig két kevéske nyugdíjukat is alig tudták beosztani, s társuk nélkül árván maradva, rettegve gondolnak bizonytalan jövőjükre. Rájuk ki gondol most ilyen mélységben azok közül, akiknek ez a dolguk, vagy akik „gond nélkül fűtenek hat szobát”, s nyárba utaznak, ha itt hidegebbre vált az idő?

Kár. A varjak kárognak, az emberek fázósan tekerik magukra takaróikat, s álomba menekülnek gondjaik elől.

Ma ismét süt a nap, tavaszias meleget jövendölnek napokra az időjósok, a varjak eltűntek a parkból, rossz kedvünk reményekre vált. A szépség himnusza zeng lelkünkben.


Berettyóújfalu. 2010-11-19

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A légy

 

 

Nevelő apám lábához tapadva, szinte átkarolva, szorítva, néztem a bocit, aki most érkezett hozzánk abból a célból, hogy borjúpaprikássá alakulva ünnepeljük meg Erzsike esküvőjét. A borjú természetesen mit sem tudott a tervről, csak pislogva bámult bele a világba ingatag négy lábát négyfelé terpesztve. Azt hiszem, az, lehetett minden gondja, - ha volt egyáltalán gondja -, hogy hova tűnhetett az a hatalmas tőgy, amelyik alá bebújva, beleszuszogva, finom tejecske tette számára elviselhetővé a világot. Nem volt rémült, nem látszott rajta semmilyen jele félelemnek, nem élt benne az a döbbenet, amit én éltem át.
Itt volt körülöttünk az a néhány ember, az is, aki idehozta, az is, aki csak bámészkodni jött ide, meg itt volt az a néni, aki korábban soha nem járt hozzánk, akit én magamban csak Ferge Zsófinak hívtam, de mások előtt természetesen és illedelmesen Zsófi néninek szólítottam. Abban a faluban ahol éltünk, az volt a szokás, hogy az asszonyokat lánynéven emlegették, s haláluk után a fejfájukra is a lánynevük került.
Egyszóval néztem a borjút, amelyiken csodaszép barna foltok olvadtak össze a göndör fehér alapszínnel, és hat évem teljes döbbenetével éltem át, hogy hamarosan levágják, leölik, mint egy csirkét, és burgonyával tálalják fel ezt a tündéri kis élőlényt, amelyiknek olyan gyönyörűen csillognak a szemecskéi, és olyan csodásan rózsaszínű az orra, és - ami számomra a legrettenetesebb, - hogy ezt itt mindenki természetesnek tartja. Úgy éreztem, az egésznek ez a Ferge Zsófi az oka, mert amióta hozzánk jár, szokatlan dolgok történnek.
Korábban soha nem lépett be a kapun, aztán amikor kezdett ide járni, nagy izgalmak, és takarítások, és öltözködések történtek, aztán egyszer magával hozott egy bácsit, aki azért jött, hogy Erzsikét magával vigye messzire. Már ez is! Miért kell Erzsikét elvinni innen, ahol mi nagyon jó testvérek vagyunk? Ő tizennégy éves volt, amikor idekerültem, dajkált és szeretgetett engem, mindenhová együtt mentünk, mindent együtt csináltunk, és most, tessék, elviszi tőlem egy idegen!
Már a menyasszonyi ruha is elkészült, a hosszú, fehér ruha ott függ az akasztón a szekrény oldalán, és hozzátűzve díszeleg a még hosszabb fehér fátyol, amit egy gyönyörű pártára fűztek fel, és én fogom mögötte vinni rózsaszín ruhában, hogy le ne érjen a porba. De én nem örülök, hogy én viszem a fátylat rózsaszín ruhában, fekete lakkcipőben, és annak sem, hogy lakodalom lesz a háznál, ha annak az a vége, hogy Erzsike eltűnik innen.
Itt álltunk tehát a borjú körül, amelyik egy kissé illetlenül, - hát, hogy is mondjam, - elszínezte a hátsó combját. Vastagon és masszívan folyt rajta a sárga maszat, de ezt itt mindenki természetesnek tartotta. Sőt, egyszerűen észre sem vette. Mert ott a körben mindenki azt figyelte, hogy miről beszél Ferge Zsófi, mert a Zsófi néni mindig mondott valamit. A többiek nem figyelték a legyet, de én igen, mert nem is volt több a közelben, és mert a légy pontosan odarepült, ahol a boci tarka szőrzete elszíneződött. Izgatottan figyeltem tehát, mi történik vele. Először körözött egy kicsit, aztán miután eldöntötte, hogy mit tegyen, pontosan oda telepedett, ahol a sárga maszat a legvastagabb volt. Abban dagonyázott jó ideig. Nagyon kíváncsivá tett, mert nem ismertem a legyek szokását, nem tudtam, hová megy erről a szokatlan helyről. Láttam, hogy egy kis időre még megült, látszott, hogy jó ott neki, aztán lassan sétálva elindult lefelé a borjú combján. Majd felemelkedett, és felröppent egy kissé. De csak egy kissé. Figyeltem az útját, ritkán, rövideket repült, majd vissza-visszatért az elsárgult részre. Aztán ismét felemelkedett, most gyors tempóval megindult, száguldott, s amikor Zsófi néni egy nagyot lélegzett, huss, belerepült szájába és nem láttam többé. Én fuldokoltam néhány pillanatig, különös undort éreztem, hányingerem is lett, de Zsófi néni csak krahácsolt egyet, és mondta tovább a magáét. Nem sejthetem, hogy a jelenlevők közül látta-e bárki a légy sorsát, tény, hogy senki nem szólalt meg. De, azt hogy milyen utat tett meg a légy, honnan jutott el a végállomásig, meggyőződésem, hogy rajtam kívül senki nem látta.

Berettyóújfalu, 2011-03-13

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A gyermek

 

 

Milyen lelkesen várjuk! Hogy rajongjuk ismeretlenül! Mennyire szeretjük máris! Számoljuk, mikor érkezik hozzánk, közénk! S most elindult! Ó de izgalmas! Megkezdődött! Beékelődött, kitágult! Mindjárt itt lesz! Már látszik a kis harmatgyenge fejtető, most gördül be a végső kanyarba, még, még, jó, remek, még egy fordulat, nagyszerű! Megérkezett! Itt az új ember! Honnan? A semmiből. Háromezer hétszáz gramm, ötvenhét cm. És milyen gyönyörű! Ki látott már ilyen tüneményt? És micsoda hangja van! Erős fickó lesz!

Ez a születés misztériuma, a tökéletes ismétlés, a minden pillanatban mindenhol ugyanúgy megtörténő csoda! Elhagyta egy újszülött -, mert el kellett hagynia azt a biztonságos helyet, - melyben kifejlődött, mely eddig körülvette, óvta, védte, hogy most kilökje őt a zord világ kiszámíthatatlan nyerseségébe.

Mi lehet hát az első megnyilvánulás, az újfajta, soha nem tapasztalt megjelenítése az első fullasztó légvételnek, mint egy rémült sikoly, mely harsány sírásba torkollik? Kapálózás, sikertelen kapaszkodás a semmibe, vacogó állkapcsok, kékülő szájszélek és végtagok, a félelemtől megbékélő, kifáradt nyöszörgés az anyai mellen, - ha van, - belebújás a csitító dünnyögésbe, a szerető fogadtatásba. Itt van a karomban, az ölelésemben! Jó, jó, már csak hüppög, beletörődik, elcsendesedik, mert ő is rettentően fáradt, miközben bennünk, akik fogadjuk, fellobban ez a szokatlan, mindenen átívelő, hatalmas boldogság, és megszületik egy újszerű, örökké tartó, mindent betöltő szeretetérzés.

Így kezdődik az élet. Itt van előttünk ez a remekbe szabott apró test, melytől elalél a lélek, mert olyan aránytalan, annyira esendő, mégis oly imádni való! S ez az apró csoda a szemünk láttára simul ki, változik, alakul, szépül, rengeteg síráson, nyűgön, kínlódáson, szenvedésen megy keresztül, amíg átmeneti időre kifejlődik, megerősödik, kiteljesül, sokszorozódik, hogy észrevétlenül megkezdődjön egy olyan állapot, mely a visszafejlődés folyamata…..

Korábban nem gondoltam végig, hogy az első rémült sikolytól, a vacogástól, a fájdalmas lélegzésig mennyi fájdalmat él át ez az általunk rajongva fogadott apróság! Mekkora rémület lesz úrrá mindenén, amikor hatalmas kezek megragadják, s kiszippantják torkából, orrából a sok nyálkát! De amit lenyelt a magzatvízzel együtt - még ott benn, ahol nincs fájdalomérzet, - neki kell kikínlódnia ezután magából. Ismeretlen előnytelen megnyilvánulásait ismeri meg az életnek! És még be sem indult a szervek működése, még minden csak erőlködés és feszülés! És mekkora feszülés abban az apró pocakban!

Itt van ez az ismeretlen érzés, amit majd így neveznek később: éhség. S, amint ez az érzés kielégül, elmúlik, máris fáj, feszül a gázoktól, és a meginduló epeváladéktól teli has, s az emésztetlen anyatej hol visszaböffen a száján, hol a végső nyíláson távozik. Testecskéje még nincs felkészülve a tökéletes emésztésre, nem lehet jó a közérzete sem. Hangosan tiltakozik tehát mindaz ellen, ami itt kinn történik vele, amit itt érez, mert nem jó itt neki. Egyetlen finomság számára ebben a szokatlan világban a cirógató anyai szó, az ölelés, s a valódi simogatás. Még az anyatej is csak azért finom, mert általa eggyé válhat azzal, aki eddig is örömet és biztonságot nyújtott. Aki suttog, és simogat, naponta többször érint, illattal és étellel lát el, aki az élet.

 Aztán amikor már megszokja, hogy vannak kellemes idők, ismét jön az új érzés. A változatosság kedvéért viszket, fáj, feszít, duzzad az íny, nyállal, nyűggel, dühödt rágással, dörzsöléssel próbál úrrá lenni ezen az újabb minden mást elsöprő érzésen, az újabb fájdalmon is, míg nagy keservesen áttör, áthasítja az ínyt, s megjelenik egy apró koccanással az első fogacska, hogy évtizedekkel később, hasonló keservvel szabaduljon meg tőle.

Most még a megdicsőült mosoly, az öröm, sőt társas örvendezés követi az élményt, de a fogak hátul egyre nagyobbak, hosszabban fáj a megjelenésük, s mások számára egyre természetesebb. Egyre tartósabb a jó közérzet, s több az öröm. Már ismeri apát, anyát, a környezetet, mindenki rajong érte, az élet valóban szép, s ő fájdalom nélkül boldog. Még nem használja kezét, lábát, de lassan rájön, mely testrésze mire való. Mindent megkóstol, szájába vesz, még a lábán levő ujjakat is, melyek a környezet számára csodálatos apró gyöngyszemek képzetét keltik.

Miközben senki nem gondol vele, hogy később kényelmetlen cipőkbe kényszerítve ezek az apró gyöngyöcskék keményedéstől, tyúkszemtől, bütyöktől, lúdtalptól szenvedve cipelik majd a testet. Ki foglalkozik ilyen semmirevaló gondolatokkal, amikor a gyermek fejlődik, kacag, biztonságosan jár, fut, ugrándozik, biciklizik, nyújtózik. Szép, arányos, egészséges.

Tartós a mosoly az ajkakon, egyre nagyobb a biztonság, bár a magas lázzal járó gyermekbetegségek még gyakorta elérik. De oly érdekes és sokféle a világ, s annyi ismeretlen válik természetessé és magától értetődővé. S anya ölelő karja változatlanul biztonságos, s apa válla még mindig széles. Az óvó néni oly kedves, a meséi pedig andalítóan repítik őt a csodák világába.

Már az iskola padja öleli, s mint a szivacs úgy szív magába mindent, mi új és ismeretlen. Ja, igen, a vakbelét kivette a múltkor a doktor bácsi, de már el is felejtette, mert úszik sokat, és bicajozik, nyújtózik, és nyelvet tanul s versenyekre edz, mert a vízilabda izgalmas dolog. Fáradt ugyan, de órákig edz, mert erős, egészséges, és nyerni akar. Teste karcsú, sudár, s már túlnőtt apun. Az étkezéssel már csak annyi a gondja, hogy örökké éhes, a vasat is megenné, és meg is emésztené. Érettségi után majd szakmát tanul, de lehet, hogy egyetemre megy, de mindenképpen elveszi Mártit, mert nála különbet úgyse talál. Márti gyönyörű, és neki is pont ő kell, s anya is igenli Mártát. Igaz ugyan, hogy Melinda mellei szebben feszülnek, s okos is nagyon, Zsófi viszont mindegyiknél izgatóbb.

Ma ölében hozta fel nagyit az emeletre, aki egyre apróbb, aki olyan sokszor cipelte fel őt, amíg kicsi volt. Most kiderült, hogy nagyinak fárasztó a lépcső, s ő lett a nagy és erős. Fordul a kocka. Látja már, sőt kezdi érteni, micsoda körforgása ez a sok esemény az életnek. Anyu arca megdagadt minap, s hosszan kínlódott egy gyulladt fogával. Ráadásul apu most nem tud mellette lenni, mert valami baj történt a bélműködésével, és egy ismeretlen vizsgálaton kell átesnie. Úgy mondják, hogy gyomortükrözés. Anyut tehát most ő kísérte el fogat húzatni. Ő lett a nagy és az erős. A családtagok számára mostanra ő a biztonság.

Ó, már rég megszerezte diplomáját, sőt feleségül vette Olíviát, aki remek társ, s hamarosan egy kislányt hoz a házhoz. A mindennapi munkája mellett megnyugtatásként festeget, de volt már kiállítása is, és lehet, hogy egyszer ez lesz a kenyérkeresete is. Mostanában pihenteti az ecsetet, helyette Oliviát kényezteti, akinek már minden napja egyre terhesebb. Szegény, drága nagyi nagyon örül a baba érkezésének, és csak azért panaszkodik, mert már nem tud segíteni a csöppség ellátásában. Nem is várja tőle senki, ő csak örvendezzen, dolgozott eleget fiatalon. Anyu ellenben hallatlanul erős még, és azt mondja, még egy másik unokát is elvállal az iskoláig, Olívia dolgozzon nyugodtan. Szerencsére van munkájuk és egészségük is, és ezt meg kell becsülni. Lakásra sincs gond, megörökölték a nagyiét. Olívia pocakja egyre nagyobb, s az egész család repesve várja a kisbabát.

Hogy várjuk! Hogy rajongjuk! Mennyire szeretjük! Hamarosan megérkezik, hozzánk, közénk! S most……

 

Berettyóújfalu, 2012. 10. 07.

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A tüsihajú

 

12360999073?profile=RESIZE_400xAz utolsó őszi napok sárguló, pirosodó színei vibráltak a fákon, a levelek között, a fonnyadó füvön, meglepetésként viszont kellemes meleg simogatott. A délelőtti órákban nem volt szükség meleg öltözködésre. A fiatal anyukák szinte összebeszélve használták ki az időt gyermekeik sétáltatására.

Felfigyeltem egy baba lányra, akinek ég felé növő igen-igen ritka barna hajacskája olyan határozottan törekedett fölfelé, hogy szinte átlátszó volt a fejecskén, miközben már látszott a ritka tüsi haj alatt a sűrű apró barna, amely beborította finom koponyáját. Behajlított könyökével egy elgyötört, rángatózó rongybabát szorított magához, apró markában egy nedvesre rágott kifli darabkát szorongatott.

A lányka sikongatva előzte meg édesanyját, aki mögötte sétált néhány méterrel barátnője, és annak kicsinye társaságában. Olyan korúak voltak a kicsik, amikor már gyakran kiszállnak a biztonságot adó kocsiból, és imbolyogva gyakorolják a járást. Az én kis figurám meglehetős biztonsággal mozgott, sőt, futott is kissé. Önfeledt sikkantásaira figyeltem fel, és arra, mekkora biztonságérzete van, mekkora gondoskodás birtokában lebeg. Rózsaszínű volt a harisnyája, a blúz rajta, még a cipője is, egyetlen sötétebb öltözéke egy farmer szoknya. Szóval figyelemre méltó volt az apró hölgy.

Percek múltán ismét szembetalálkoztunk, de a helyzet mást tükrözött. A kis farmeros egy fa fekvő vastag ágán hasalt, kezével, lábával átkarolva azt. Szinte beleolvadt, eggyé vált a növénnyel. Különleges növésű volt a fa. Szinte a földtől egy arasznyira vált ketté két ága. Egyik ferdén nőtt felfelé, az, amin a kicsi feküdt, szinte vízszintes irányba vastagodott, mint egy fekhely. Ezzel nőtt egybe az én kis ritka hajúm, aki most ép oly boldogtalanul zokogott a pirosló levelek között, amilyen örömmel sikongott percekkel korábban. Anyja elnézőn mosolyogva guggolt fölötte, kezét apró háta fölött tartva, de azt meg nem érintve. A kifli a porban, az agyon szeretett játék pedig a másik gyermek karjában ringott.

A játék tehát orvul szerzett tulajdon volt az imént, s most visszakerült eredeti tulajdonosához, aki előtte nyilván egy kissé megtépázhatta kortársnőjét. Úgy tűnt, most sem lehetett egészen elégedett az eseményekkel, mert a síró kislány fölött toporogva látható aggodalommal felváltva csúsztatta apró talpait oda-vissza a talajon. A mosolygó anyuka pedig szeretettel, és megértően kuporgott jogosan megleckéztetett lánykája fölött. Benne volt a mosolyában az együttérzés, a szánalom, és az élet kiegyensúlyozott törvényei fölött érzett tudomásulvétel. Az élet már csak ilyen. Hol sírunk, hol nevetünk. A szabályok viszont kiegyenlítik a kettőt. Mert percekkel ezelőtt, a most toporgó szenvedett.

 

 

 

Berettyóújfalu, 2010, okt. 03

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Istenem, ki teremtetted vala

 

Ülök a képernyő előtt, és aléltan bámulom azt a tengernyi szépséget, mely mások közvetítésével elém tárul. Érdekes a világ! Valakinek megtetszett egy hegyvonulat, lefotózta, én pedig itt élvezkedem. Fel sem kell állnom ebből a székből, ki sem kell mozdulnom a szobámból, ha és amennyiben olyan szerencsés vagyok, hogy tulajdonomba kerül egy számítógép. Általa, vele mindent tudhatok és láthatok a világból, anélkül, hogy megmozdulnék. Mi ez, ha nem csoda?

Múlt jelen és jövő így tárulkozik ki előttem mások retinájának kivetülésével. Csak fel kell töltenem mások tapasztalatait saját hitemmel, képzeletemmel, s máris kialakítottam az én világomat. Nem kell nekem pont olyan szögből néznem egy képet, mint annak, aki által eljutott hozzám, egyszerűen én mást nézek ki belőle, más a fénytörés az én szememben, más a lényeg nálam, mint nála, aki felfedezte, megmutatta. 

 

Ma egy új képsorozat került elém barátnőm jóvoltából, melyben hatalmas perui hegyormok jelentek meg előttem lépcsőzetes szépségükben, láttatva, ahogy a föld rétegei rakodtak egymásra évmilliókon által, mintegy bizonyítva azok korát. Ekkor ismét új dimenzióban találkoztam Isten létével. Hiszen emberi léptékkel mérve már sok évet megéltem, és sokat viaskodtam az ő milyenségével, létével, s természetesen ma sem tudom, mit gondolok igazán.

Eddig hittem abban a hatalmas erőben, amely mindent meghatároz, eldönt, létrehoz, alakít, változtat. Tudtam, hogy nem emberi, láthatatlan. Alaktalan, de fényesen fénylő, mindent betöltő erő. Hittem benne, mint bennem tartózkodó hatalmas energiában, akivel én eggyé válok, egymásban vagyok, aki feltölt, irányít engem, bennem mindent. Hittem benne, mint megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan biztonságban. És ma, azokat a határtalanul magas hegyeket nézve, összezsugorodtam, mert felidéződött bennem, hogy egyetlen rengés, mely ugyanennek a hegynek a mélyéből feltörhet bármikor, mindent megváltoztat, átalakít. Eltűntet szépségeket, s létrehoz újabbakat. Az új valószínűleg szintén pompás lesz, és különleges, de nem ez, mert ez, ami itt gyönyörködtet, eltűnik örökre. Akkor viszont nem értem, hogyan teheti Isten tönkre azt, amit már egyszer megalkotott, még annak árán is, ha ismét szemet gyönyörködtető az újabb.

 

Vagyok olyan szerencsétlen, önző, erőszakos, vagy mafla, hogy mindig mindent tovább gondolok, s jaj azoknak a gondolatoknak, amelyeket én kicsavarok! Ismerve az emberiség történetét, bár már azt sem tudom, hogy ismerem-e, vagy csak vélem, hogy ismerem, tehát nézem ezeket, az igazán csodás hegyvonulatokat, melyeket mások szeme, látásmódja elém sodort, elgondolom, hogy csupán ezeknek a hegyeknek a történetében hány variáció, vonulat változott meg, alakult át, amióta az első apró kis féregformátumból kialakult ez az embernek tisztelt figura, az ősöm.

Aki már nem kúszik fel a fára, ha meglát egy nálánál nagyobb, vagy erősebbnek tűnő alakzatot, mert az élőlények közül elsőként jutott olyan tökéletes agyállományhoz, hogy emlékszik, gondolkozik, továbbgondol, alkot. Mi több, már létrehozta azt a fegyvert is, amellyel megvédi magát. Sőt, már azt is birtokolja, amellyel kiirthatja azokat, akik ízlése ellen vannak.

No, Istenem! Hogy gondoljam tovább a léted, ha ez az igazán eszes lény, akit te alkottál állítólag a saját bordádból, s te lehelted bele a lelket, ez az ember, lépten-nyomon meggyőz engem az aljasságáról? Nem létezik, hogy ilyennek alkottad! Hogy ezt akartad! Márpedig tudnod kell, hogy ilyen félresikerült!

 

Helmuth von Glasenapp kutatásai és írása szerint öt világvallás létezik a világon. Szüleim előre meg nem gondolt egyesüléséből kettőbe beleszülettem, és vallom, hogy egy vallást igazán megismerni csak abban az esetben lehetséges, ha beleszületik az ember, s folyamatosan gyakorolja. Így nem ismertem én meg igazán az enyémeket. Pontosabban egyiket igen. A másikat csak vallom. De a többiről nem, vagy alig tudok.

 

Az utóbbi évtizedekben beszivárgott hozzánk a keleti tanokból némi ismeret. Tudjuk tehát, hogy az ő felfogásuk szerint az élet örök körforgás. Halálunk pillanatában itt hagyjuk ezt a bomlandó anyagot, a testet, melyben eddig éltünk, s a láthatatlan, tapinthatatlan anyag, a lélek, eltávozik és találkozik a többiekkel, akikkel együtt teremtenek hatalmas energiákat, mely mind kikerül az univerzumba. Ám, ha egy lélek úgy érzi, hogy ismét földi lény akar lenni, kinézi magának a lehetőségeket, s leszületik ismét.

 

Csodálatos a kép! Ott lebeg fenn az a sok drága jó lélek, közülük egyik úgy dönt: Jézus leszek, Máriától és Józseftől való, mellette egy másik, aki azt leheli: Bar Abbas, éppen nekem való figura. Lelke rajta, döntsön mindenki a saját ízlése szerint.

Mindez rendben lenne, amíg az, az ismertté vált másik lélek meg nem szólal kétezer év elteltével, és azt süvölti: Én leszek Hitler, ő pedig Sztálin! Sajnos, csak később ér oda az a szerény kis apróság, aki Teréz anyaként óhajt majd élni. Szuper! Mondhatnám, szupi! Ha nem lenne rettenetes, még a gondolat is, hogy Teréz anyán kívül ezek a szörnyetegek is Isten gyermekei! Merthogy erről van szó ugye? S, amióta világ a világ, számtalan szörnyű emberi tett gyűlt halomra. Nem lehetséges, hogy Isten egyszer is ne tett volna az ember gonoszsága ellen, ha már úgy alakult, hogy megteremtette! Vagy mégsem tett? Vagy esetleg mégsem ő teremtette a világot? Mert a tudósok azt állítják, hogy a föld csak úgy lett magától, amikor megtörtént az a híres nagy bumm! S forog a föld, miként a többi bolygó.

Lehetséges lenne, hogy az ember félelmében teremtett magának egy mindenben segítő mindent megoldó, mindent elrendező Istent? Hogy élni tudjon rettegés nélkül? De hát, akkor ez azt jelentené, hogy az ember nem változtatható, a világ nem javítható, minden csak esetleges. Az pedig végzetes!

Meg kell tudnom az igazságot, mielőtt elmegy a kedvem az egésztől!

 

Berettyóújfalu. 2011-11-06

 

 

Megjegyzés: szépírások

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Kemény legény

 

Itt ténfereg egyedül ebben a hatalmas lakásban, és rendre azon kapja magát, nem tudja miért ment be abba a helyiségbe, ahol éppen most tartózkodik. Jó ideje visszavonult a saját szobájába, s csak abba jár ezen kívül, amelyre igazán szüksége van. Konyha, fürdőszoba. A nappali minden nap bevonzza egy röpke időre, mert meg kell etetni a hörcsögöt. Szereti azt az apró állatot, és igaz, hogy a gyerek kapta, de már akkor tudta, hogy höri ellátása az ő feladata lesz, s hogy ez az egyetlen vele egyenrangú lény körülötte.


Egyébként miért is menne be a nappaliba? Annak a helyiségnek aztán igazán nincs funkciója. Szinte nem is használják. Mindenki éli a maga életét a saját zugában, a közös találkozások színhelye a konyha. Most is itt ül, előtte egy pohár kávé, kezében a megszokott cigije, és azon elmélkedik, mi zavarja abban, hogy itt ül és kávézik. Elvégre ugyanúgy cselekszik, mint máskor, ha előbújik a bagolyvárból.

Aha, az egyedüllét. Most nem matat körülötte Nóri, nem korholja a lánya a dohányzásért, szóval hiányzik a családi háttér. Mehetett volna ő is velük, de utóbbi időben nem szeret sehová kimozdulni. Még ez is: szeret egyre többet egyedül lenni. Oda sem vágyik már, a nyaralóba. Az is idegen lett a számára. Talán még ellenszenves is. Többnyire Klári néni pihenget ott.
Ma egész nap türelmetlenebb, feszültebb, mint általában, noha semmi oka nincs rá. No, no, no! Dehogy nincs! Ilyen ökörséget! Kilenc hónapja nem sikerül munkát kapnia, jár egyik castingról a másikra, s az eredmény? Nulla. Minden alkalommal, már jóval indulás előtt akkora teher nehezedik rá, hogy szinte összeroskad alatta.

Ő, Kiss Sándor, a szakma egyik legjobb ismerője, gyakorlója, nem jut álláshoz! Hát, hogyne lenne zaklatott? Van-e valaki, aki el tudja képzelni, mit érez, amikor elhajtják?

Természetesen van. Sajnos, vannak. Egyre többen. De a saját önérzetét ő vonszolja haza! Akár egy megvert kutya, saját maga elől is sompolyogva kúszik végig a városon. Már lassan a kocsit sem meri használni, pedig a buszjegyek ára is az eget veri, miként a benziné. Egyébként nincs is hova járnia, anya elment tavaly, van ugyan egy fivére, de valahogy egyikük sem igényli mostanában a találkozásokat, barátai nincsenek. Érdekes, nem is voltak soha. Jó ismerősök természetesen akadnak, de felmelegedni, bizalmas beszélgetéseket folytatni nincs is ínyére. Akikkel nagy néha összejön, régi munkatársak. De azokkal sincs különösebb beszélni valója. Csak isznak együtt. Holott ő az italt sem kívánja. Inkább csak a szót. Hogy halljon emberi szót. A munkanélküliség egyébként is bezárja az embert, nem óhajt találkozni a szerencsésebbekkel. Ül a számítógép előtt, s nézi a semmit.
Most ismét belenyúl abba az agyon gyötört cigarettás dobozba, kihúzza belőle az utolsó szálat. Megnézi az óráját, fél tíz! Hm, jól termel, reggel bontotta fel a csomagot! Ujjai között morzsolja a dobozt, majd elhajítja. Nem nézi hova esik. Ajkai közé rakja cigarettáját, amelyről tudja, hogy lassan szétrágja a tüdejét, ha már eddig meg nem tette, de sajnos, ha ez lesz az utolsó, akkor sem tud lemondani róla. Gyerekkora óta dohányzik, csaknem a fele fizetését elfüstöli, ettől örökös önváddal küzd, mert tisztában van vele, hogy nincs is fizetése; amit szív, a családjától vonja el, de kell, és ismét kell, pedig előbb utóbb ez lesz a veszte.
Kilenc hónapja a felesége tartja el, aki a legkülönb ember a földön, nemhogy szemrehányást tenne bármiért. Tudja, hogy jöhet a csere, s akkor ő ül itthon a jó állás reményével. Egyébként is annyira távol áll az ilyesmi a személyiségétől, a nagyvonalúságától, hogy miatta nem kell aggódnia. Ám ő nagyon jól tisztában van vele, hogy hiányzik a háztartásból az a pénz, amit nem hoz haza, meg az is, amivel a levegőt szennyezi. Igaz, hogy Nóri is volt hónapokig munka nélkül, de az, más. Milyen ostoba, ósdi elmélet ez is! Hát nem mindegy ki keres a családban, ki nem? Hát, nem. De nem ám! Neki legalábbis nem. Természetesen szerencsésebb eset, ha mindketten hazahozzák a fizetésüket, mert akkor gond nélkül élhetnek, de a férfinek a feladata, hogy eltartsa a családját! Igen? S, amikor van munkája, miért nem zavarja, ha Nóri is dolgozik? Áh, rossz beidegződés, de mindegy, őt megkínozza.
Feláll a gép mellől, elmegy az ablakhoz. Kikönyököl. Az út két oldalán katonásan állnak a fák. Szépek, zöldek. Derekuk egyenes, koronáik égbetörők. De ezek is kidőlnek hamarosan, ennyi bűzt, amennyit az itt eljáró autók termelnek, még ezek a vén fák sem tudnak sokáig elviselni. Az ember mindent tönkretesz maga körül.
Elnyomja a csikket, és reflexszerűen megy a konyhába újabb dobozért. Nóri megvásárolta, mielőtt elindult. Szétnéz, látja a sok szennyes edényt, melyeket ő koszolt össze egy hét alatt. Be kéne rakni a gépbe őket. Ne ezzel a látvánnyal várja haza a lányokat. De nem mozdul rá a keze. A szobában látja azt a töméntelen csikket a vödörben, aminek füstjét egy hét alatt küldte le a tüdejére. Ki kellene önteni, kereszthuzatot kellene csinálni. Sokáig, sokáig, hogy emberi otthon legyen ez a bűzláda, amit létrehozott a héten.

Egy hónap alatt, egy év alatt. Hiszen az ő szobáját már meg se lehet közelíteni. A saját lábán megáll benne a füst. Már mindenbe bevette magát ez az undorító szag, amelytől meg se lehet szabadítani sem a bútorokat, sem a könyveket. Sem semmilyen tárgyat. Még a számítógép is füstszagú. S ő ide száműzte magát. Bezárkózik és füstöl. És gépezik. Keresi az üzeneteket, melyekkel emberek hülyítik egymást, és magukat, mohón vizslatja az álláshirdetéseket, melyekről tudja, hogy régen betöltötték. Nézi a filmeket, amelyek fenn vannak a gépen. Szóval nem tesz semmit.
Éppen ideje, hogy visszatérjenek a lányok. Elege van az egyedüllétből. A nagy csendből.
Most az a lényeg, hogy jön haza a csillogó szemű gyönyörűség, és vége a csendnek, megtölti az egész házat Kiss Ramóna csicsergése, mosolya. Az ő Kiss Mónája! Ami azt illeti, nem is olyan kicsi, elmúlt tizenhárom éves, és akkora szája van, mintha húsz lenne! Rászól, ha dohányzik, pöröl vele, ha nem viszi le a szemetet! Tipikus nő!
Hogy örült ennek a gyermeknek! Olyan soká jött, hogy már nem is remélték. Évek óta házasok voltak, sőt külföldön dolgoztak, és Nóri teljesen belebetegedett, mondhatni belekeseredett a gondolatba, hogy neki soha nem lesz gyereke. Félt, hogy kimegy az időből. Nem beszélve arról, hogy fel is kell nevelni egy babát. Havonta jártak haza, már csak a szülők miatt is, hiszen itthon éltek az „öregek”. Mind külön, mert elváltak természetesen, de megvoltak mind.

Saját időszámítása szerint akkor még élt anya is. Addig, vele minden jobb volt. Anya bízott benne, s ez hitet adott neki. Minden vasárnap nála ebédelt, néha a kislányt is elvitte, de a gyermeknek valamiért nem ízlettek ezek a találkozások. Ők ketten anyával szinte nem is beszélgettek, csak ültek egymás közelében, és érezték egymást. Ez biztonságot adott.
Persze, hogy akkor is akadtak gondok, de teljesen más jellegűek, és mindig megoldódtak. Pontosabban nem így igaz. Mert a bajokra az a jellemző, hogy csak abban az esetben szűnnek meg, ha tesznek ellenük, ha megoldják őket, és nem csak beletörődnek. Ő viszont soha nem oldott meg semmit, csak nagyokat hallgatott. Mert az a ködszerű anyag, amely gyerekkorában még átlátszóbban vette körül, valahogy sűrűsödött, tejszerűbbé vált, és mindig megakadályozta abban, hogy rendet teremtsen életében. Ami azt illeti, gyakran volt frusztrált Nóri miatt. Szerette volna, de képtelen volt megérteni azt a fajta viszonyt, amely feleségét saját anyjához kötötte. Oly mértékben ragaszkodott hozzá, hogy folyamatosan azt kellett éreznie, tudomásul vennie, hogy minden helyzetben elébe helyezi kettejük kapcsolatának. Mint ahogy elébe is helyezte.
Olyan érzése is volt nemegyszer, hogy, ő nem is fontos számára, csak az anyja.

El is gondolkodott ezen, mert nem tudta eldönteni: ennyire önző ember-e ő, hogy ilyesmit feltételez? Sajnos, rá kellett jönnie, nem értékeli túl az eseményeket, hiszen ő is szereti az anyját, de Nóri ragaszkodása más, szinte már kóros. Elkezdte komolyan figyelni őket, s meg kellett tapasztalnia, hogy Klári néni önzőn, egészségtelenül uralja kapcsolatukat. Nem lehetett megállapítani, ezt mivel érte el, de tény hogy az ő ötven éves felesége az anyjával más nyelven beszél, mint mással. Ilyenkor, szinte nyafogós, kicsi gyerek stílusra vált, és szófogadó jó kislányt alakít. Klári néni pedig úgy gügyög neki, mintha még mindig a kisbabája lenne. Felnőtt témáról üngyülü-büngyülü stílusban.

Eleinte ilyenkor elhúzott a közelükből. Később a saját szobájába ment be. És sűrűn ment be.
Ha néha véletlenül ez a téma előkerült - mert ő aztán igazán vigyázott, hogy erről se essék szó közöttük - különösen, mert a köd nem csak sűrűsödött, de vastagodott is. Különösen, ha Nóri azt sorolta, hogy az ő anyja mennyi mindent tett meg érte, nélkülözött is, egyedül taníttatta, szóval mindazt megtette, amit az ő anyja is velük, két fiúval, de Klári néni mindenkinél többet, és annál is többet, sőt különbül tett, és mindaz most meghálálandó. Ami ellen ő alapvetően nem is tiltakozott, ha akar Nóri, csak hálálkodjon nyugodtan. Hívja fel anyukát tízszer naponta, vagy inkább többször, számoljon be mindenről, akár arról is, mikor vett levegőt. Mert Klári néni természetesen állandóan aggódott az ő gyermekéért, és állandóan jelen akart lenni az életében. Nem úgy, mint más szülő, hanem sokkal jobban. Előtte egyértelművé vált rég, hogy Klári néni főszereplő akar lenni a lánya életében, miközben benne folyamatosan tudatosította, hogy őt aztán végletesen utálja, és legszívesebben bedarálná a Dunába.
Nem óhajtott ő, egyetlen pillanatig sem a kegyeibe férkőzni az anyósának, bár azt igenis elviselte volna, ha szereti, elvégre a lánya férje, s normális ember még azt is eltűri, ha szeretik.

De az az ellenszenv, amely szüntelenül felé árad, egyenesen mellbevágó. Még a hangsúlyában is, amellyel hozzá szól, benne van a lekezelés és a felelősségre vonás kettőssége. Sőt, annak a tudatosítása, hogy ő aztán nem adja a lányát! Ó, ő már jó ideje rájött, hogy Klári néni számára teljesen mindegy, hogy Sanyi, Pisti, Zoli -e, akihez kötődik a lánya, ő azt gyűlöli, aki veszélyezteti a kettősüket. Mert meg akarja őrizni magának a lányát, kizárólagos tulajdonként óhajtja kezelni. Fájdalom, ő soha nem lesz olyan határozott, hogy felvegye a kesztyűt. Ő csak várja Nóri döntését.
Frankfurti kis lakásukat nagyon kedvelte. A tulajdonos rendszeresen ellenőrizte, szárazra törülik -e minden használat után a mosogatót. Milyen jókat derültek rajta! Rövid idő elteltével már Klári néninek kerestek kiadó szobát, hogy közelebb lehessen a lányához, mert akkor már annyira túlaggódta magát, hogy Nóri félt, nehogy valami baja essék Pesten. Aztán amikor megpihent és meg is nyugodott, kiderült, hogy el kell vinnie Nórinak Belgiumba néhány napra, hogy kikapcsolódjék. És minden évben máshol kapcsolódtak ki. Csak őt felejtették el magukkal hívni - bár hármasban nem is ment volna -, de az azért nagyon fájt, hogy vele már nem volt módja Nórinak utazni. Ő soha nem tett szemrehányást, de azt legalább szerette volna megélni, hogy a felesége akár egyszer is mentegetőzzék.

Még mindig fürdőruhában ténfereg. Le kellene már tusolni, fel kellene végre öltözni a kutyafáját, mert itt rohangál reggel óta, és nem történik semmi. Gyorsan kavar is magának egy jó kávét, elszív egy újabb cigarettát, és utána azonnal berakja az edényt a mosogatóba. Kényelmes ez a fonott szék itt a konyhában, a kávé is jól sikerült, így a cigivel együtt különösen jól esik most. Túl sokat szívott ismét, mert igaz, hogy mindjárt dél lesz, de a doboz tartalmának fele már hiányzik. Ritkítani kellene a rágyújtást. A fene vinné el ezt a cigarettakényszert, még a végén tényleg kárt tesz magában! De mikor olyan jól esik! Gyönyörködve követte szemével a szép kövér füstkarikákat, és ismét nem rendezte a szennyes edény dolgát, viszont még mindig fenn van a csikkes vödör. Ezzel szemben ismét rágyújt.

Korábban megtörtént, hogy más-más városban dolgoztak, és csak itthon találkoztak, meg éltek közel egymáshoz is és este együtt feküdtek le. De volt munka, és rengeteg élmény, elég pénz, de nem volt Móna. Őérte, miatta jöttek haza, de még akkor nem okozott gondot az elhelyezkedés. Tehát Nóri nyugodtan mehetett gyesre, ő mindenkor keresett annyit, amennyi szükséges. A gyermek pedig csodálatos, finom és puha, formás és ennivaló. S annyi szépséget, örömet hozott az életükbe, amennyit elképzelni sem lehet. Minden és mindenki körülötte forgott, s ismét kezdte úgy érezni, hogy másodrendű állampolgár lett a családja életében. Ez a sorrend viszont most nem zavarta, büszke viselte, bár néha féltékenykedett egy kissé, csak úgy magában, mert ennek a világért sem adott volna hangot.

Kényelmes nagy itthon a lakás. Móna már iskolába jár. Korábban az óvodába is gond nélkül beilleszkedett, itt sincs vele semmi baj. Közel van a lakásukhoz a nevelési intézmény, egyedül mégsem járhat utcán a gyermek. Közben Nóri is elhelyezkedett, természetesen előtte fogadtak egy fiatal lányt, aki vigyázza, amíg távol vannak. Elhozza az iskolából, közösen elkészítik a házi feladatot, játszanak, s közülük az veszi át, aki előbb ér haza. Ez már múlt idő, Móna egyedül közlekedik.
Időnként Klári néni is eljött, olyankor lemondták a gyermeklányt. Ami azt illeti, Klári néni akkora szeretettel közelített a kislányhoz, hogy ennél nagyobb odaadást kívánni sem lehetett volna. Mindent megtett körülötte, érte, és észre sem vették, már nem kellett lányt fogadniuk, mert megneheztelt, ha nem őt vették igénybe. Ennek következtében mindennap megjelent náluk, ami nem lett volna baj, de beépült az életükbe. Szerinte le is élte helyettük. Természetesen nélkülözhetetlenné tette magát, s ezért tiszteletet várt. Elvárt. Meg is kapta. E-nélkül is megkapta volna.
Csak éppen ő, az apa és férj visszavonult.

Neki sajnos, sok volt az állandó jelenlétből. Neki arra a hármasra lett volna szüksége, ami után sóvárgott. A reggelek ellenben az övéik maradtak. Ezek a percek lettek a legkellemesebb idők az életében. Maguk voltak, ő vitte Mónát az iskolába. Utána ment munkába, ám, ha hazajött, csak köszönt, és eltűnt a szobájában. Rá nem volt szükség, pedig olykor jó lett volna a gyerekkel játszani. Korábban ő fürösztött, aztán ez is a Klári néni feladatkörébe ment át. Pedig ő imádott füröszteni.
Mostanában már ritkábban jár, hiszen sajnos, a vő is itthon van, a gyermek pedig nő és nem igényli az állandó törődést. De, ha itt van, látványosan minden tette, gondolata Mónáé. Azt hangsúlyozza minden mozdulata; nem maradok tovább, mint szükséges. Ez viszont szomorú. Ő sem boldog tehát.
Este, amikor maguk maradnak, akkor jön el az Sándor ideje! A nap fénypontja. Elkezdődik egy olyan közös családi játék, amelyet kisfiú korában hagyott abba, s amelyet csodák csodája: Móna magától újraélesztett. Mintha tudott volna az ő gyermekes szenvedélyéről, melyben a sárga banántól a kis piros fejű csirkéig minden előkerül, minden szőrmók mást gondol, és hangot is ad a véleményének, és belőle ismét az a boldog kisfiú lesz, akit nem választ el másoktól az a tejszerű burok. Ilyenkor Nóri csak közönség, de jelen van, és nagyokat mulat velük ő is.
Nem mondaná el senkinek, de néha, nagyon ritkán, titokban előveszi rejtekükből a régi koszos, agyon gyötört apró mackóit. Sajnos, már nem nyújtanak semmi örömet. Már csak kis szőrcsomók, nem csodatevő erős mackók.

Sanyi látja, sőt elismeri, hogy az anyósa a gyermekért él, de arról is tud, hogy Klári néni meggyőződése szerint ez a kicsi már nem is lenne, ha ő nem élne. Tehát a gyermek léte az ő érdeme. Ez így bőszítő gondolat. Legalábbis Sanyi számára. Rájött ugyanis, ha nem vigyáznak, megismétlődik az, ami Nórival történt. Klári néni uralkodni fog Móna lelkén is.
Szerencsére a közelben lakik egy hasonló korú lányka, Zsófi, akivel ketten jól megértik egymást. Az ő kislányuk nagyon ragaszkodik hozzá. Hogy adódik kifogásolni való Zsófi nevelésében? Akad. Bizonyára Mónáéban is. De pajtásra szükség van, más pedig nincs a környéken. Nagymama akár a barátnő szerepét is magára öltené, és ami azt illeti, el is követ mindent, hogy Zsófit kiutálja innen, de a gyermek most nem enged. Engedelmes jó unoka, de Zsófihoz ragaszkodik. S minél inkább igyekszik a nagymama levakarni róla, csak annyit ér el vele, hogy Móna rá neheztel meg. Ezt a lelket nem tudja maga alá gyűrni Klári néni. Nem is viseli el könnyen! Úgy sérelmezi, hogy most még a nyaralóba se volt kedve velük menni. Az viszont kifejezetten ingerli, hogy Zsófit magukkal vitték.
Hát még, ha azt is megtudja, hogy Nórival ők megváltoztatják a jövőt. Mindent megterveztek. Szépen elmennek nyugatra! Ott várják, sőt elismerik a jó szakembereket. Beszélnek nyelveket, nem nyűglődnek tovább itthon. Nóri már szervezi is az ügyet. Ő pedig alig várja, hogy történjen végre valami. Tudja, ha lesz munka, semmi gond többé, ő bármikor bárhol szívesen elvégez bármit, amit elvárnak tőle. Ez a lényeg. Minden rendeződik végre! Ez a jövő, és a jövő most ígéretes.

Ezzel a megnyugtató a gondolattal megy ki a konyhába, és szépen takarosan behelyezi az edényeket a gépbe. Majd Nóri beindítja, ha hazaér, a lényeg, hogy nem látszik a sok mosatlan. Ezután már szégyenkezés nélkül gyújthat rá ismét. Nóri útközben kétszer is hívta, közelednek Pest felé. Hallható, hogy jó a hangulat a kocsiban, Móna és Zsófi nagyokat vihognak a hátsó ülésen, ő pedig most felemeli az összes szemetet, és leviszi a helyére. Kész! Micsoda megnyugvás! Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében összenyitja a lakás minden ajtaját, ablakát, és szinte siettetné a levegőt, hogy cserélődjön. Még jó, hogy van egy csekély légmozgás. No, még van ideje egy cigit elszívni, mielőtt megjönnek a hölgyek. Jó nagyokat szippant, szinte elernyed tőle. Elnézi maga mellett ezt a számtalan hivatalos iratot, amelyekről azt sem tudja mire valók, ezeket mindig a felesége intézi. Ó, Nóri mindig, mindent megold. Lám, a gyógyszerei is gondosan kiváltva sorakoznak a felső polcon, amelyeket hosszú ideje fel sem bont, nem hogy beszedné. Mi a nyavalyának? Nem depresszió és magas vérnyomás elleni gyógyszerekre van neki szüksége, hanem állásra! Arra, hogy minden reggel tiszta zokniban, frissen vasalt ingben, jólfésülten hagyja el a lakást, és indulhasson a munkahelye felé! Dolgozni akar ő, nem itthon vakarózni!

Ki kell húznia magát, megnyújtóztatni a gerincét. Jó érzés. Vállait hátra feszíti, majd két karját az ég felé löki. Ez igazi, frissítő mozdulat. Ezzel nagyobb levegőadagot szippant be. Még belenéz a gépbe is, mert kíváncsi a holnapi időjárásra. De lassan működik ma ez a készülék! Kifejezetten idegesítő! No végr…
Mi az ördög van vele? Álmos. Mindjárt lecsukódik a szeme. Pislogna, de a szemhéja súlyos, furcsán szédül, gyengül, érzi, mint surran ki belőle az erő, hogyan csúszik le lassan a székről. Cseppet sem kellemetlen, ami történik vele, sőt egyenesen jól esik ez a finom süllyedés…

 

Megjegyzés: szépírás, novella

Olvass tovább…