SZÉPIRODALOM

Lenn ténferegnek a parkban, mélyfekete ruhájukban. Az ablakból látom, hogy szólnak egymáshoz, de nem ér el hozzám semmi a beszédükből. Közel húzódnak egymáshoz, mint nagy titkok hordozói. Kinyitom a terasz ajtaját, s már hallom is méltatlankodásukat.

Kár - mondják rekedten -, kár.

Bizony kár! Kár értünk. Mocskos, nyirkos, kellemetlen idő közelített meg bennünket. Persze, ehhez megfelelő a hangulatunk is. Ember, állat megszenvedi ezt a hirtelen jött változást. Én didergek, nekik pedig még felrepülni sincs kedvük a gusztustalanná vált gyepről. Néha felemelkednek kissé, de csak egészen alacsonyan, s ismét leereszkednek abból az alig magasból, hogy újra megérintsék az átázott egymáshoz tapadt levélkupacot. Azt, amelyet gondos kezek gyűjtöttek össze, ők pedig most szétkotorják fekete karmukkal. Remélem, találnak valami kedvükre valót közte, ha már tönkreteszik mások munkáját. Hozzám hasonlóan ők is utálhatják ezt a nedves, nyirkos, ellenszenves időt. S milyen érdekesen viselkednek a fák! Mintha hirtelen megöregedtek volna, összegörnyedtek, lecsúsztatták magukról maradék levéldíszüket is.

Néhány napja még az egész környék csillogott, fénylett, sárgás színekben pompázott, most pedig vége mindennek, amitől kedvünk felderült, s életünk vidámabb volt. Most unott, sérült, aggódó lelkünk vádolja az őszt, amiért dolgaink ürügyén ki kell mennünk az utcára.

Nem frissülni, nem sétálni, dehogy! Csak, mert kell. Kipróbáltam: Még nem látszik a lehelet a levegőben, még nem didergünk, de az esőlé már a nyakunkba csorog a terjedelmes ernyő alól is. Behúzott nyakkal, meggörnyedve sietünk az otthonunk felé, s borús gondolatok kergetik agyunkban egymást: vajon sokan vannak-e, akiknek nincs módja felfűteni a lakást? Ha van lakásuk egyáltalán.

Ez az ősz, amely rosszkedvünk okozója, s jövendő telünk előhírnöke, fárasztó gondolatoktól terhes. Skandináviában már mínuszba zuhant a hőmérő higanyszála, nálunk már a hírtől is sajognak a beteg ízületek. Életünk egyre nehezebben váltható forintra, a médiákból ijesztő jóslatok hangzanak felénk, mely szerint egyre nagyobb tehervállalást vár el tőlünk a hon, gerjesztve jogos félelmeket.

Hogyan élnek, hol élnek most azok, akiknek még fel sem épült árvíztől elmosott otthonuk, akiknek vérszínű iszaptól szétdúlt házuk mindent maga alá temetett? S, ha felépül is hamar, mire fekszenek, miben hálnak, mi ad számukra meleget később? Lesz-e még erő újra kezdeni?

S mi lesz azokkal, akik eddig két kevéske nyugdíjukat is alig tudták beosztani, s társuk nélkül árván maradva, rettegve gondolnak bizonytalan jövőjükre. Rájuk ki gondol most ilyen mélységben azok közül, akiknek ez a dolguk, vagy akik „gond nélkül fűtenek hat szobát”, s nyárba utaznak, ha itt hidegebbre vált az idő?

Kár. A varjak kárognak, az emberek fázósan tekerik magukra takaróikat, s álomba menekülnek gondjaik elől.

Ma ismét süt a nap, tavaszias meleget jövendölnek napokra az időjósok, a varjak eltűntek a parkból, rossz kedvünk reményekre vált. A szépség himnusza zeng lelkünkben.

Berettyóújfalu. 2010-11-19