SZÉPIRODALOM

Ó, drágám, ismét egy újabb karácsony! Látod, mindjárt húsz éve, hogy megéltük az utolsó, a legnehezebb karácsonyunkat együtt. A mai napig megszenvedem ezeket, az ünnep előtti napokat! Nem mondom a gyerekeknek, mert vágyják is az ünnepet, meg gyerekeik is vannak, különben is, nekik is szükségük van az örömeikre! Meg ki is jár nekik!

Egyébként ők is mind együtt voltak velünk, amikor te már annyira útra készen voltál! Mind ott szerencsétlenkedett körülöttünk. Lányod, a neved viselője hazajött a három hónapos fiával és a kicsi lányával, amíg otthon vártál a műtétedre, a férje pedig úgy tudott téged kisegíteni az ágyból, ahogyan én képtelen voltam mindenkor. Szegény Iván szabályosan bennünk lakott, s úgy kiszenvedett a lelke, hogy belerokkant. Nagylányunk pedig azt suttogta a telefonba - miután eltemettünk -, hogy most ő következik….

Tudod, ami most itt körülöttem létrejött, azt el sem tudnád képzelni. Ez már nem is mi vagyunk, hanem a nyugat majmolása. Itt akkora a kapitalizmus, hogy fenékre esnél, ha látnád! Hazudnék, ha nem ismerném el, hogy szép, szinte kicsiszolt minden körülöttem. Természetes, hogy, a kirakatok csillognak, villognak. Sőt az utcák is. Már több mint egy hónapja díszben áll, csillog-villog, örömködik az ország. Az újságok, szórólapok, a televízió elárasztanak reklámokkal, és ugrásra kész a kereskedelem, miközben minden azt sugallja, hogy vegyél meg! Ide nézz, rám csodálkozz, éppen most rám van szükséged! Természetesen mindez a szeretet nevében.

Egyébként, ha a lelkünket óvni akarjuk, okosan cselekszünk, ha a szemünket felfelé, a villogó szépségekre vetítjük. Pontosabban, ha egy mód van rá, lefelé ne nézzünk, mert ott csak kérő, esdeklő kezeket látnánk. És sokat drágám! Itt fönt kacsintgatnak a fények, szemnek, szívnek egyre több, kedvesebb termék kínálja megvételre magát, miközben tudom, hogy az emberek zöme csak a legszükségesebbre költ, akinek pedig többje van az átlagnál, rég átlibbent a határon, s bevásárolt ott. Mellesleg a pénzét is ott helyezte biztonságba már korábban. Külföldi bankokban. Ettől függetlenül itt mindent és mindenkit provokáló reklámok, hirdetések ajánlanak valami újat, valami nélkülözhetetlent. Hátha  mégis elcsábulsz.

Magam is fellelkesedem egy-egy vásárlási lehetőségen, hol az egyik, hol a másik utódunk jut eszembe, de ehhez nem kell nekem ünnep.

Körülöttem minden örömteli boldog ünnepet kíván, s szégyellem, de most ingerel.

Tudod, ilyenkor újra élem mindazt, ami akkor történt, amikor még alig múltál hatvan éves, én pedig tehetetlenül néztem, hogy teper maga alá a rettenetes kór. Eddig mindig mindent meg tudtam oldani, ha baj volt a családban, most pedig a gyötrő fájdalmaddal kellett szembesülnöm, és nem tudtalak megkímélni tőle. Pedig te aztán nem jajgattál, nem panaszkodtál! Némán tűrtél, de a fájdalom ordított rólad. Felismerhetetlenné tett, ronggyá törte  szép vonásaidat, elvesztett, gödrébe mélyedt tekinteteddel találkoztam, bárhová néztem. Akkor is, ha besegítettelek az ágyba, akkor is, ha ki akartalak emelni onnan. Gyenge voltam és kétségbeesett. Rettegtem, hogy fájdalmat okozok, ha megérintelek, s tudom is, hogy így történt. Ó, azok az éjszakák, amikor én a rekamié végén kuporogtam, te a fotelban ültél, fogtuk egymás kezét, és pillanatokra el elaludtunk!

Ekkor már morfint adott neked a háziorvos, és megkért, hogy ne neheztelj rá, de nem szeretne beköltözni hozzánk karácsonyra. Minden gyerekünk velünk, volt, unokáink is szépen kiöltözve, ünnepre készen, menyünk csodás vacsorát varázsolt asztalunkra, ajándékot is kapott mindenki mindenkitől, és minden úgy történt, mintha nem tudnánk, hogy az a műtét nem hozhat számunkra megváltást. Mi már folyamatosan elköszöntünk, te közben remélted, hogy ha a lengőbordákat eltávolítják, egyben eltávolítják a gócot is.

Minden úgy történt, mint a korábbi karácsonyok alkalmával. Mintha minden rendben lenne. Csak most nem te ráztad meg a csengőt. Nem te gyújtottad meg a gyertyákat.

Ugyanolyan csillogva égtek a gyertyák a fán mint máskor, Marci apja karjából nyújtogatta apró kezét a csillagszórók szikrái felé, Fanni ámultan nézte a számára szervezett csodát első kislányruhájában, te pedig ott ültél abban a szörnyen ronda fekete-piros, kifényesedett melegítődben, amely sehol sem szorított, és két széttárt lábad közé helyezted azt a szegény fájó testedet, ahol már nem volt egy gombostűnyi hely, ahol ne lett volna áttét, ahol a szternum már előre domborodott, ha ültél, és homorú lett, ha feküdtél. És te még a bordákban bíztál! Még egy ilyen karácsonyt!

Másnap elszéledtek a gyerekek, hiszen máshol is vannak szülők, te elaludtál a kábítástól, én pedig egyedül maradva azt üvöltöttem az üres lakásban, hogy ide ne jöjjön senki, nem óhajtok embert látni. A mondat végét, már a barátod karjában óbégattam, ő pedig a hátamat veregetve nyugtatott, hogy ne aggódjak, nem jön ide senki. A fiával jött elköszönni tőled, de nem találkoztatok.

Dinikém, azóta két csodálatos unokával ajándékozott meg minket a fiunk, sőt már többszörösen dédapa lettél! S nem akármilyen tüneményeknek a dédapja. A csöppnyi Marci is egyetemista már.

Közben én lettem a család nagy öregje! Jó vicc, mi? Minden gyerekünk és unokánk úgy törődik velem, ahogy szeretném, és igazán elégedett lehetnék, ha nem gondolnék azokra a napokra.

Látlak a kórház udvarában a lépcső előtt az utolsó cigarettára gyújtani. Többször is egymás után. Mindre azt mondtad, hogy ez az utolsó. Kértelek, hogy menjünk fel, mert megfázol. Azt mondtad, nincs jelentősége. Úgyis utoljára mész fel ezen a lépcsőn. Igazad lett. Megoperáltak, és soha többé nem volt férjem.

Még éltél, de már nem voltál. Éreztem, hogy a szereteted az enyém, de nem tudtam, kinek tekintesz akkori világodban. Kit szeretsz bennem. Anyád vagyok, vagy testvéred, ápolód, vagy a társad? Aztán már csak puszikat küldtél felém, és elmentél. Kérlek, tedd, hogy érezzem a kezedet a vállamon! Mindjárt könnyebben megyek a gyertyák közé ünnepelni.

Berettyóújfalu. 2011-12-24.