csontos márta bejegyzései (42)

Sorrend
ALKOTÓ

Abbagano figyelmeztetései

Abbagano 20.századi olasz, pozitivista filozófus volt

 

 

Zárt ajtókon zörgetsz,

nem tudsz semmit. Az ösztön

illatába dugod fejed.

 

Túllépsz a hatalom keretein,

s már nincs helyed a kalandban.

Meggyújtott libidód katlanjában

Freudról vallod, hogy nagymestered.

 

Játszótársnak választasz mást,

úgy oldod magadban a hiányt.

Nem raksz közös kövekből házat,

s az önmegvalósítás hevében

nincs kiegészítő dualitásod.

 

Hol találod meg a Szépet?

' Don Benedetto' hangja hamis.

Nincs lehetőség a ráció mélypontján.

Azt hiszed önnön szabadságod

méltón megőrzöd az egzisztenciád.

 

Bölcsességed hálóját kivetve

a bizonyosság kincsét várod.

 

Közben transzformálódik a lehetőség

 

 

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Manipuláció

       " Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem

               tartanám Istennek. " / Eckhart mester /

Nem tudok a valóságból átlépni

az önmagában semmibe,

nem tudok behódolni a

szuperisten trónusa előtt.

Valaki tartja lelkem

erős madzagon, s én mégis

könnyelmű léggömbként török

az égbe; hogy parancsolhassak

a csillagoknak, azt akarom.

Lepaktálok az angyalokkal.

s ujjammal festem a sötétet fehérre.

Embrióként manipulálom

az anyagot, s a távolság

áttetsző spalettáin belopakodok

a metamorfózis kristályszerkezetébe.

Már közeledik az idő, hogy a

fény arcába nézzek, s bátorító

mosollyal magamba fogadjam

az összebékíthetetlen sugárnyalábokat.

Testem óriás cseppekre bomlik,

s Isten magához vesz az ostyában,

hogy megpecsételje velem önnön sorsát.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ős titok


10843595659?profile=original

Nem tudom, a fák

álmodnak-e leveleket,

vagy a levelek keresnek

maguknak ágat?

 

Nem tudom, miért vonz

a semmi, s miért akarok

a semmiből nyerni

bizonyságot.

 

Halandónak tudom

magam, mégis a lélek

lángjába nézek;

Isten jeleiből öröklétbe

formázom a valóságot.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Napfogyatkozás

Állok a napon, s arcom

kivágott fényképét lassan

lángra lobbantja a megfordíthatatlan

távozási sorrend ismétlő fegyvere.

Még lázad testemen az

első ütés, de tűrnöm kell.

Talpam alatt az ifjúság

már kidolgozta a szökési tervet.

Koponyám üres foglalatát

hiába tekerem az ég sűrűjébe.

Nincs megvilágosodás.

Nem kap megfelelő táplálékot

a megmaradás gyökere.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Imádkozó kezek

                                 Dürer monológja társaiért

Uram, te hanyag eleganciával nézed,

mint adsz alkalmat anyag és kéz

találkozásának odalent.

A feneketlen sötétben fejedre

húzod a párnát, s nem látod,

hogy az arcokon csak a

bányászlámpa fény-csápja kereng.

Csak lábnyomok maradnak a

fekete porban; megőrizhetetlen jelek.

A tenyerekben lüktet a kő, s nézed,

templomot építenek neked.

Ma alszik a tárna gyilkos

szörnyetege, ma édes ízzel

ropogtatják az ajkak a szenet,

s míg a görbe ujjak ásnak,

elenehezülnek a menetelő ütemek.

Barlangrajzot vésnek a meztelen

mélybe, s érzik, süpped a menny.

Távolról morajlik a csend vádbeszéde.

Uram, vásznamon semmibe

mártott ujjak tartják az eget.

Örök világosság fényeskedjék nekik

a legyőzött az éjszaka tetemén.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Teodicea

Leibniz nyomán

Valamit látok a semmin
innen,valami elindul
a felszín peremére lépve.
Valami felnyitja szemem,
s formát önt a létezők összessége.

Ragaszkodom a tévedéshez,
ujjaim közül kicsúszik a
harmónia. Gyilkol a képzelet.
Lopott almába törik fogam,
értelmem hiába diktálja a feltételeket.

Lángra kap az izgalom
görbéje, s a nyomorúság
füstje elborítja az eget.
Nincs új elmélet, a kör bezárul,
metamorfózisom végrendelet.

Árnyékom felrepül a nincsbe,
mögöttem marad a bizonytalanság,
s ha lábam megvetem a csendben
megágyaz nekem a Mester.
Omegába zsugorodik a világ.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Befalazva

10843591058?profile=original

Vakablakból nézed a világot,

s húsz éve igérsz egy

kastélyt nekem.

Mantrázod teremtőd

nevét, s más takarója

alatt várod, míg a csoda

véletlen ideér.

 

Most tető nélküli

parasztházadba

szivárog a napfelkelte.

Mégis azt hiszed, végre

felemelkedhetsz a megszentelt

megsemmisülésbe.

 

Isten nevében kuporogsz,

mint kísérleti állat, s megszédülsz,

ha forgat a bizonytalanság.

 

Holnap nagykabátban mosol

fogat, s ha szívet karcolsz

a jégvirágos tükörbe,

arcom nem látod benne.

Messziről nézlek, egy

távoli szerelem merényletéből.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Abbagano figyelmeztetései

Abbagano 20. századi olasz, pozitivista filozófus volt

 

 

Zárt ajtókon zörgetsz,

nem tudsz semmit. Az ösztön

illatába dugod fejed.

 

Túllépsz a hatalom keretein,

s már nincs helyed a kalandban.

Meggyújtott libidód katlanjában

Freudról vallod, hogy nagymestered.

 

Játszótársnak választasz mást,

úgy oldod magadban a hiányt.

Nem raksz közös kövekből házat,

s az önmegtartóztatás hevében

nincs kiegészítő dulaitásod.

 

Hol találod meg a Szépet?

' Don Benedetto' hangja hamis.

Nincs utad a ráció mélypontján.

Azt hiszed, önnön szabadságod

méltón megőrzöd az egzisztencián.

 

Bölcsességed hálóját kivetve

a bizonyosság kincsét várod.

 

Közben transzformálódik a lehetőség.

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Változatok a lehetőségre

10843588468?profile=original

Kopott fény csorog a fákon,
a reggel poharamba kóstol,
s az üresség ízén fanyalogva
arcomba néz a tükör.

Szótlan madár vagyok
feldúlt ágyam völgyébe zárva,
s az álomból kihantolt félelem
megbabonázva kerget megint.

A veszteség térképén ismét
én leszek a domborulat.
Magam alá gyűrt tegnapom
romjain vacog a mozdulat.

Árnyékom lángol a csenden,
s a remény üvegtéglái között
lassan átvilágít a lehetőség.



Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Látni

10843587871?profile=original

(Zorkóczy Gyula: Várakozás)



Látni zöldbe keverve
a dühödt feketét,
ahogy alkonyba vetkezik
az eleven idő arca.

Látni táltos szelet
kopasz dombok vállán,
s ifjúságom nyakán
hurkot vet a korasötét.

Nem jön akit látok
álmom égi udvarán,
csak a hűvös este liheg
néma fák sorfalán.

Látni a nagyra nőtt
rémület mögöttes igazát,
mint szimatol a közöny
végzetem előadásán.

Színpadra festett lapon
fürdik a monológ,
sorokba dermed a magány.
Maga alá temet a próbálkozás.

 

 

Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Műtőasztalon

Gödröt ásott bennem

a remény, s most félve

merül behunyt

szemem szentélyébe.

 

Lazul a testből

kikönyöklő fájdalom,

a világ kiürül.

 

Csövekre kötözött torzó

vagyok, torkomban lakat.

rám zuhan a távolság.

 

Testem lenyomatát

árnyéknak érzem,

ketrecből szabadult

emberi beszéd mond

felettem szentenciát.

 

A csend medrében

fekszem összezsugorodva,

s lüktető csuklóm

sebzett vonalán

újra léket nyit a szike.

 

Vajon mennybemenetel

történik, vagy semmibe

olvad belőlem a láng?

 

Az álom feneketlen

magányából lassan

ébreszt hangod érintése.

 

Ismét túléltem halálomat

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Szublimáció

10843580681?profile=original


Csak én vagyok, s a súlytalan

felhők fehér szörnyetege.

Fülemben távoli zaj köröz,

s a velem kötött szövetségben

támad a depresszió üzenete.

 

Gödréből kibújik a szél,

árnyékod fogja kezem.

Csak hangod kínoz

a távolság ketrecébe zárva,

ez minden, mit adhatsz nekem.

 

Virágpor hull parázna

bőrömre, a tévedés varázslat.

Túl nagy árat fizetek érted,

s a helypénz egyre nagyobb.

Magamnak emelek barikádot.

 

Átlépve a távolság sorfalát,

ősöreggé tesznek az évek.

Tested beszennyezi tükröm,

 már nincs rám hatásod,

csak ars poeticámban élek.

 

Hálót vetettem rád,

csali volt haragvó vágyam.

Távoli égen követem lépted.

Már nem írok neked ódát,

nélküled szublimálok az ágyon.

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Teresa Byronnak, a sehol szélén


Menekülő utánzat vagyok,

önnön ismeretem kiszínezett

sorfalára rajzol az emlék.

 

Játszani hívnak az árnyak.

Magamból kitermelt démonok

húzzák meg felettem a ravaszt.

 

Itt vagyok a sehol szélén.

 

Egy szó a kövek között,

egy hang az éjszakába ázva.

Embriót nemz a vak képzelet,

felgyorsultak bennem a körök.

 

Csak a mélység ürüléke

ömlik. Kipányváz a csend.

Melletted figyelem magam,

s tudom, letehetem a fegyvert.

 

Békém lélegzik melleden.

Megismerem magam benned,

s a megszerzett magány jogán

veled harcolok magam ellen.

 

Engedlek győzni, hogy

ne légy kiszolgáltatott.

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

A szorongás keringője

Hallod? Ez a rémület

belső lármája.

Lapoz benned a félelem.

 

Szeretnéd követni

saját hangod sorokba

terelt nyomait, s már látod,

saját tévedésed áldozata vagy.

 

Orrvadászként lapulsz

saját erdőd sűrűjében,

titkon magadra lősz,

s élvezed saját véred ízét.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Zsugorodás

Vezényszavamra vár

a gondolat.

 

Vándorbotot formál a lendület,

s kezembe ejti végzetem.

 

Valami nem fér a képbe,

valami részbe szégyenült

az egész szépsége.

 

Tovább kerget az elmulasztott.

 

Nincs kijelölt hely, csak a

rendellenességek térképe.

 

Keresem a megfelelő szavakat.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Benned van valóságom

Martin Buber nyomán

 

 

Én most Te vagyok,

s magamba lépve

ajtót nyitok neked.

 

Lényeged ereje

magához ölel,

s a függőség örömét

érezve, önmagam csapdájából

kiold a megfordult irány.

 

Hozzád kapcsol

a megérintett közel.

 

Kísértet-valóság a végzet.

 

S mégis, a nagy akarat

lángjába nézve

ritmusom árad

a tőled kapott

távolság horizontján.

 

Külön vagyok Én, külön

vagy Te ; együttes velem.

 

Önnmegsemmisítésbe ismétlem

magam beléd temetve,

s Te Én maradsz

örök részvétel velem.

 

 

 

 

 

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Válaszfal

Csak a meztelen éjszakaölelkezik velem, csaka semmibe tágulóérintés lehet enyém.Láncra vert helyzetvonszol az idő körmenetén.Én megmaradni akarok,s ha faladra faragom a betűketszíneimben megtisztul a mocsok.Csak a semmi kegyelme lehetenyém, magamat égetve zuhanok.Úgy szeretsz, mondod, s te vagyönmagad bizonyosságának zsarnoka.Talpig feketében szülömújjá a Napot.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Virrasztóének egy szeretőért

 

Vastag szőke fonatodba

hiába melegedett a Nap,

arcod sötét grimaszán

fáradt mosolyod hallgatag.

 

Sikoltva csattan a parancs,

ősi fészkedbe bomlott a csend.

Árva szeretőd hiába vár,

ágyad körül félelem kereng.

 

Gyertyát gyújtott a szótlanság,

harangba öntött nyár maradtál.

Fázósan virrasztó lelked

lapul a magányban. Elátkoztál.

 

Könnycsepp hidegébe mosva

homálylik a zeneszoba,

Chopin ül rojtos széken,

ujjain porladó sóhaja.

 

Repedt komód rejti titkát,

sárgult papírok démona int,

s egy csorba tányér peremén

megkapaszkodik a múlt, megint.

 

Fénytelen szemét lezárva

padlóra kuporodott a test,

a semmi tán még így is szép,

arcán a halál keresztet fest.

 

Édes bánatba ül a muszáj,

penész-szag bújkál a teraszon.

Szertartás ostyájába törve

térdelek érted a dallamon.

 

 

Olvass tovább…