Dürer monológja társaiért
Uram, te hanyag eleganciával nézed,
mint adsz alkalmat anyag és kéz
találkozásának odalent.
A feneketlen sötétben fejedre
húzod a párnát, s nem látod,
hogy az arcokon csak a
bányászlámpa fény-csápja kereng.
Csak lábnyomok maradnak a
fekete porban; megőrizhetetlen jelek.
A tenyerekben lüktet a kő, s nézed,
templomot építenek neked.
Ma alszik a tárna gyilkos
szörnyetege, ma édes ízzel
ropogtatják az ajkak a szenet,
s míg a görbe ujjak ásnak,
elenehezülnek a menetelő ütemek.
Barlangrajzot vésnek a meztelen
mélybe, s érzik, süpped a menny.
Távolról morajlik a csend vádbeszéde.
Uram, vásznamon semmibe
mártott ujjak tartják az eget.
Örök világosság fényeskedjék nekik
a legyőzött az éjszaka tetemén.
Hozzászólások
Különleges képekkel tetted szemléletessé gyönyörű versedet kedves Márta.
... Ha értenék hozzá, lefesteném! :)
Szeretettel gratulálok, engem lenyűgöztél.
Köszönöm Zoltán, bár az a helyzet, hogy nem ilyen formátumban írtam meg, csak így ömlesztve tette fel a gép. Nem tudom mi a teendő ilyenkor, de azért köszönöm a véleményt
Szép, Márta, nagyon szép! Gratulálok!