SZÉPIRODALOM

A homokdombok a mocsárig érnek,
fent, a csúcson tikkadó árvalányhaj liget,
lent a szél összesodort szamárkórót görget,
az őszi fényben méltósággal terül
a dűlőutak közötti, lilára festett szőnyeg.
Puttonyt cipelő nők, bágyadt gyerekek
közömbösen kerülgetik Dionüszosz
nedűjétől részegedő méheket.
Nem futnak el a fullánkok elöl,
tudván, mérgük olykor halálos lehet,
de oly mindegy a miként és hogyan,
lényeg a mikor, a valamikor...
S a köztes időben, gyökerekbe
kapaszkodó hétköznapi hősök
illuminált világába asszimilálódva
őrzik a domb lila bársonyát.
Minden ősz a dombok felé taszít,
ott égetett a tél, ért a kikelet,
ott szökött el tőlem a nyár,
s a dombok mögött hagytam Anyám, Apám.
Olykor hallom a telt hordók hangját,
rajta dorbézoló árnyak kacaját,
hamiskártyások futó paripái
fagyos földön vihogva vágtáznak,
ott fekszem nyomukba taposva,
riadtan rajzolom a karcos hóba
a domb mögötti árnyékvilágot, amely
bölcsőm volt s koporsóm lesz egykor.