SZÉPIRODALOM

Némelyik tök nagyot reccsent, amikor megadta magát egy éles kés  alatt. A hasadás már-már hangos volt, azonban a társaságok vidám csevegése, nevetése és a háttérben szóló zene miatt szinte hallani sem lehetett a tökök faragását. 

Régen volt ilyen esemény a városban, ami ennyire közel hozta egymáshoz az embereket. Hogy maga a tökfaragás, vagy a többi külső körülmény, mint az október végi kellemes idő, az ősz szépsége, vagy maga a szórakozási vágy miatt volt ez, azt senki nem tudta, de nem is  volt lényeges. A város apraja-nagyja próbált valamilyen formát előcsalogatni a méretes sárga tökökből.

Az enyhe széltől még több levél hullott le a fák kopaszodó ágairól, de hiába esteledett be, még mindig nem jött az ilyenkor megszokott csípős, olykor ködös hideg. 

A szervezők azért készültek arra, hogy legyen, ami melegen tartsa a tökfaragókat. Kürtős kaláccsal, sült gesztenyével, teával és a felnőtteknek forralt borral kedveskedtek nekik. Jókora mennyiség készült, hiszen csaknem száz csapat versengett a díjakért. 

A faragás után a festés következett. Ahogy telt az idő, egyre inkább látszott, ki mit ügyködik: volt kedves, már-már bohócra hasonlító tök, volt, aki a hagyományos, ijesztő ábrázatot választotta, de akadt olyan is, aki egyfajta önarcképet szeretett volna készíteni. Természetesen, ha valaki azt mondta neki, hogy van hasonlóság, csoportos kacagás lett a megjegyzésből. 

A zsűri elnökének a városi főbírót kérték fel. Magas, szikár, bajszos és szigorú ember volt, de örült, hogy végre valami könnyed programhoz kötődhet a neve, és nem mindig csak a súlyos ítéletekhez. 

Ahogy járkált az asztalsorok között, elégedetten nyugtázta, hogy igényes, szép tökök fogják díszíteni a város főterét. Merthogy a legszebbeket ott állítják, világítják majd ki.

Lejárt az idő. Minden csapatnak név nélkül kellett leadni az elkészült tököket, hogy még véletlenül se lehessen részrehajlással vádolni a zsűrit. Amíg a döntéshozók elvonultak a tökökkel, a mulatság folytatódott: többen már vélt győzelmüket ünnepelték, előre koccintottak, míg mások valamilyen finomságot majszoltak. Ünnep volt ez a nap a város életében.

Mintegy félóra telhetett el, mire a zsűri visszatért. Hirtelen síri csend lett, az addigi móka helyett már-már kézzelfoghatóvá vált a feszültség.

A főbíró homlokát ráncolva olvasta fel a kategóriák győzteseit, ha úgy tetszik, most is ítéleteket mondott. Kiosztották „A legszórakoztatóbb”, „A legötletesebb”, valamint „A leginkább emberre hasonlító”  elismerést is. 

A győzteseknek járó taps nem minden esetben volt őszinte: néhányan sértődötten csapkodták össze tenyereiket. Voltak, akik rosszindulatúan sutyorogni kezdtek, ahogyan az szinte minden eredményhirdetésnél  lenni szokott.

Egy kategória maradt hátra, „A legrémisztőbb”. Sokan pályáztak erre a címre, hisz mégiscsak Halloween közeledett. Ahogy a főbíró felmutatta a nyertes tököt, a legtöbben hüledeztek.

Egy hatalmas, félig ember-félig szörny képe jelent meg. Kisírtnak, vörösnek, véreresnek ábrázolt szemei gonoszul meredtek a faragókra, miközben hegyes fogai kivillantak szájából. Utóbbit egyszerre lehetett vicsorgásnak és torz, erőltetett nevetésnek nézni, ami valóban rémisztővé tette néhol fehér, néhol piszkosszürke arcát. Ritka haját valami halványfekete gomolyag alkotta, de középen kopasz volt, így olyan érzetet keltett, mintha már túl lenne élete derekán.

– Aki ezt a tököt készítette, lépjen elő, jöjjön, idén ő nyerte el „A  legrémisztőbb” címet – mondta a főbíró, aki ösztönösen egyre  távolabb tartotta magától a rémtököt. 

Kínos másodpercek következtek, mivel senki nem mozdult. Mindenki körülnézett, mire egy kislány keveredett elő a tömegből.

A lányt szinte senki nem vette észre a mulatozás közben, mint ahogy azt sem, hogy egyedül alkotott. Nem volt csapattársa.

– Hát, akkor gratulálok – nyújtotta át a főbíró a ránézésre alig 10-11 éves kislánynak a díjat. 

A résztvevők szinte megmerevedtek, szótlanul nézték a lányt, akit a főbíró még nem akart elengedni.

– Mondd csak, hogy találtad ki, hogy ilyen szörnyet készíts?

– Velük szoktam beszélgetni esténként – válaszolt a legnagyobb természetességgel a lány. Kedves, bájos vonásai voltak, ijedtségnek legkisebb nyoma sem volt arcán.

– Oh, tehát szörnyekkel beszélgetsz? – kérdezett ismét a főbíró.

Próbált úgy viselkedni, hogy ne bántsa meg a kislányt.

– Igen – bólintott a lány. 

A nézők közül mindenki feszülten figyelt.

– De hát a szörnyek nem szoktak sírni – folytatta a főbíró. Szerette  volna visszazökkenteni a lányt a valóságba.

– De – vágta rá határozottan a kis nyertes – Azok a kedves szörnyek, akikkel én szoktam beszélgetni elalvás előtt, szoktak.

Reménytelen, gondolta a szigorú főbíró, ebből már nem lehet jobbat kihozni. Átnyújtotta hát a díjat, és útjára engedte a kislányt.

– Köszönöm, bár nekem az lenne az igazi nyeremény, ha lenne apukám – fordult vissza a lány.

Ismét mindenki lefagyott a kellemesen meleg őszi estén.

– Nincs – erősített rá a lány. – De ezt maga is tudhatja, ön ítélte el, pedig ártatlan volt.

– Én? – hőkölt hátra a főbíró. Ezer kép villant be előtte az utóbbi évekből, vajon kiről lehet szó, és ki lehet a lány.

– Az ilyen szörnyek szoktak sírni – mutatott a rémtökre az üres másodpercekben a lány, kihasználva a főbíró töprengését. – És az olyanok, mint maga, szoktak?