SZÉPIRODALOM

Eltűnt a ház! Az én házam! Lebontották.

A ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, nincs többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített korszerű épület, és aljasság lenne részemről, ha rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére állt, aki miatt soha senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.

Az én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az én retinámra, ameddig én emlékezem rá.

Az, amelyik az enyém volt, igazán szép, és méltóságos épület volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen sorakoztak körülötte. Állt a sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és méltóságosan, és nem akadt másik, amelyik hozzá hasonlóan elegáns lett volna.

 Hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl, hozzáápült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos mezőgazdasági eszközökkel, és a disznóól is, meg mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak, kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.

A ház, amelyre emlékszem, magas volt és karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről hunyorított rám fénylő ablakszemeivel, biztatva, hogy igyekezzek, mert ma palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor csak nekem szólt ám, idegenek felé tartózkodó volt, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.

Két gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán, szintén sarkon az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben. Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, mindkét végén egy szürkére festett ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Ez a szürke szín külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes.

A szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. Ez után következett a kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, visszatartott kis görcs, a semmire nem való tákolmány, mely egymásra szögezett deszkák, dróthálók nevetséges szövevénye. A kapu, melyet soha nem lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez volt a humor, a béke, és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy megfér egymás közelében a gémes kút, és az orgona virága. De ez a kapu volt a biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból semmi.

Mert teszik tudni, meg kellett ám becsülni ezt a kiskapunak tisztelt valamit ebben a gazdaságban, mert ennek még küszöbe is volt. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok generációinak pata és csülök nyomait őrizte.

Ezen ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este, és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk termelt a teste.

És itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.

A szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét, a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó összetartozása.

Az udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a tulsó oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, mi lett volna a tiszte. Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte egy színtársulat. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a Hangya-bolt. Patkószegtől koporsóig, falfestéktől ecetig mindent árultak itt. Ez is egyetlen olajozott padlóju helyiség, egy láthatatlan raktárral. A boltos nem lakott itt. Nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.

A felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én házam, amelyet most siratok. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok már oda ahol állt, s lennie kéne, de lelkemben, gondolatomban él az emléke.

Berettyóújfalu. 2012-02-13