A Derengőlevél

A Derengőlevél

Derengő bácsi kertje sok mindent látott az évek során.
Sok növény érkezett meg, és tűnt el belőle az idővel. Volt, amelyik magától vetette meg a lábát, és olyan is, amelyiknek gondosan elkészítették helyét.
De akadt köztük egy, amelyiknek a története másként kezdődött. Senki sem tudta, honnan jött. Nem hozta a szél, nem hozta madár. Egy napon egyszerűen csak megjelent.
Különleges volt. Talán éppen azért, mert nem akart annak látszani.
Megtelepedett a kert szegletében. Nem ültette oda senki, de ha mégis, azt nem a virágáért tette. Nem is a terméséért. Annak a növénynek egyszerűen ott volt a helye.

Nem virágzott minden évben. Néha igen, néha nem. A levelek sem mindig akkor jelentek meg rajta, amikor a többiek kihajtottak. Volt, hogy csak akkor bújtak elő, amikor a körülötte lévők már régen elvirágoztak, és a kert is lassan elcsendesedett.

Derengő bácsi nem sietette. Nem mérte. Nem is hasonlította össze a többivel. Csak azt figyelte, hogy mikor mire van szüksége.

A kert sarkában, egy öreg, korhadó fatörzs mellett találta meg a helyét. Annak a törzsnek is volt múltja: egykor ő volt a kert fája. Egy ideje azonban már nem próbált új koronát növeszteni, nem harcolt az elmúlás ellen. Mostanra inkább támasz lett, és meghagyta a helyet az utána érkezőknek.

Az árnyékosabb felét borostyán futotta be, a túloldalán pedig három klemátisz kapaszkodott fel a kérgen a fény felé. Mindegyikük másmilyen volt: nem egyszerre virágoztak, és a virágaik színe is különbözött. Emiatt aztán az öreg fatörzset tavasztól őszig hol lila, hol mélyvörös, hol pedig halvány rózsaszín felhő borította.
Derengő bácsi szeretett ott időzni. Nem mindig akadt tennivalója, néha éppen csak ott volt.

Egyik nap a fa körül sűrűn kelő mezei virágokat akarta megritkítani, mert sokan voltak, és zsúfoltan nőttek – de mind szépek. Igazán egyikük sem tűnt feleslegesnek. Derengő bácsi megállt mellettük a kis ásóval a kezében, de nem tudta eldönteni, hogy melyiküket emelje ki a többi közül.

Végül letette az ásót maga mellé.

– Maradjatok – mondta csendesen.

Ekkor mintha az öreg fa meghallotta volna, valamiféle neszt hallott a korhadó törzs felől. Vagy inkább a fa egy éledő gondolata érkezett meg.

Odanézett és úgy látta, hogy a törzs repedései között valami megváltozott. Egy pillanatig olyan érzése volt, hogy a törzs nem öregszik tovább. Azt gondolta, most megállt benne az idő.

Derengő bácsi nem lépett közelebb, és nem is kérdezett semmit. Megvárta, hogy történjen meg, ami történni akar.

A kéreg mélyedéseiben apró maghéjakat talált. Nézte őket, de nem emlékezett arra, hogy korábban is ott voltak-e már. Talán igen, talán nem.

Aztán néhány nap múlva a fa mellett előbújt a növény. Nem kelő csíraként nőtt ki a földből, nem is friss hajtásként. Éppen úgy, mintha mindig is ott lett volna – csak eddig még nem volt rá szükség.

Derengő bácsi nem ültette át. Nem tett mellé jelzést sem. Meghagyta a helyén.

Mátyás – Derengő bácsi kis barátja – akkor vette észre, amikor egyedül indult felfedező útjára a kertben. Derengő bácsi nem volt vele, mert éppen a fészerben keresett valamit. Arról aztán később kiderült, hogy nem is volt rá igazán szüksége, de közben rátalált a kedvenc kis székére.

Amikor odaért, leült a növény mellé. Ahogy már máskor is sok minden mellé leült, és nem is mindig értette, hogy miért, csak úgy érezte, hogy fontos.

Ült, és csak hallgatott még egy ideig. Nézte, ahogyan a fény lassan csúszik végig a növény levelein.
Azután halkan megszólalt:
– Te hallod, amit gondolok?
Válaszul a levelek lassan megmozdultak. Nem a szél mozdította őket, ebben Mátyás egészen biztos volt.
– Aha… akkor te tényleg figyelsz – mosolyodott el.
Egy ideig figyelte még a napfényt és a leveleket. Úgy érezte, hogy most nem kell sietnie.
– Otthon gyakran azt mondják, hogy „mindjárt, mindjárt” – gondolta, és a levelekre nézett. – Itt nincs mindjárt.
– Itt olyan csendes minden – merengett egy kicsit, miközben a hasához érintette a kezét.
– Akkor miért van, hogy itt belül néha mégis olyan nehéz?
A levelek egy pillanatra összezáródtak, majd újra kinyíltak, mintha gondolkodnának. Nem szóltak semmit, de mintha mégis ezt mondták volna:
„Nem minden itt történik.
De itt minden biztonságos."
Mátyás mélyet sóhajtott.
– Nekem tetszik itt. – Elhallgatott. – Itt nem is kell csinálni semmit.
Közben egy pillanatnyi árnyék suhant át a kert szélén. Mátyás összerezzent.
– Most egy kicsit megijedtem – vallotta be halkan. – De ugye ez jó hely?
A növény levelei lassan felé hajoltak, és átölelték a körülötte lévő levegőt, mintha azt mondanák: itt van hely a te számodra is.
Az árnyék pedig ott maradt a fűben, nyugodtan, mint aki éppen csak megpihenni tért be. Nem akart tőle semmit.
– Igen, ez itt jó hely – nyugtatta magát Mátyás. – Biztosan jó hely. Itt minden rendben van.


– Látom, már megismerkedtetek – szólalt meg mögötte Derengő bácsi.
Mátyás ezen nem lepődött meg. Itt a kertben senki sem érkezik hirtelen.
– Ő nem olyan, mint a többi – mondta komolyan, és a növényre mutatott.
Derengő bácsi leült melléjük a faragott kis székére. Gyakran használta ezt, amikor sokáig tett-vett egy helyben.
– Nem olyan. És nem is volt itt mindig – mondta. – Nem is én ültettem. Akkor jelent meg, amikor egyszer mindegyiküket a helyén hagytam. Megmaradt mindegyikük. És velük együtt… ez is.
– Akkor a maradásból nőtt? – kérdezte Mátyás.
Derengő bácsi elmosolyodott.
– Talán inkább abból, hogy néha nem választunk – válaszolt.
Mátyás most újra a növény felé fordult.
– Ez a növény beteg? – kérdezte. – Miért nem nő? A többiek mind nagyobbak. Ez meg olyan, mintha várna valamire...
Derengő bácsi megrázta a fejét.
– Nem beteg. Csak emlékszik.
– Mire emlékszik?
– Arra, hogy egyszer már túl gyorsan lett nagy – mondta az öreg csendesen. – És most inkább a biztosra megy.
Mátyás elgondolkodott.
– Akkor azért nem nő mindig?
– Csak akkor nő – felelte Derengő bácsi –, amikor biztonságban érzi magát.


Mátyás újra a növényre nézett. Figyelte, ahogyan a levelek csendesen követik a fényt.
– Érdekes – mondta komolyan. – De neki még nincsen neve! Szerintem nevet kellene adni neki. Mindenkinek van neve.
– Milyen nevet adjunk? – kérdezte Derengő bácsi.
Mátyás sokáig hallgatott. Tűnődve nézte tovább új ismerősét.
– Derengőlevél – mondta végül.
– Miért pont ezt? – kérdezte Derengő bácsi.
Mátyás megvonta a vállát.
– Hát...mert nem világít, mint a lámpa. De nem is sötét. Olyan… derengős. – Közben elmosolyodott.– Kicsit olyan, mint te.
Most már mind a ketten mosolyogtak.
– Illik hozzá – válaszolta az öreg kertész. – Legyen ez a neve.
Így lett a különleges növény neve Derengőlevél.
Mátyás ott maradt még vele egy kicsit.
– Én most csak ülök – gondolta magában–, és közben mégis minden történik.
A levelek lassan a fény felé fordultak.
Érezte, hogy most pontosan ott van, ahol lennie kell.

★
★
★
★
★
Értékelések száma: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás a 4 Dimenzió Online-hoz.

Témák címkék szerint

Havi archívum