SZÉPIRODALOM

Tudod, amikor azt mondtad, ki tudja hányadszor, hogy megmondod az igazat, én már nem tudtam hinni neked. Annyiszor megjártam már az iszonyat, fájdalom, és a magány mérhetetlen mély bugyrait, hogy hitegető szavaidra érzéketlenné váltam. Nem láttam a szemeidben a régi elszántság piciny csíráját sem, csak egyfajta hideg szikrát, mely megkeményítette arcod fáradt vonásait. Határozottságod egyszerre átcsapott valamiféle rettegésszerű érzelembe, ami számodra ismeretlen fogalom volt addig.

Te már akkor, régen féltél tőlem és a reakcióimtól, amikor én még tudatában sem voltam önnön gyűlöletem erejének, de ami már a kívülálló szemlélők számára meg-megvillant.

Az utolsó időben szinte eszelőssé váltam a féltékenységtől. Éreztem titkolsz előlem valamit, vagy valakit. Ha csókot leheltél az ajkamra, mikor nem láttad, én hisztérikusan letöröltem magamról a szád érintését. Nem kellett a csókod, ha mással osztozom rajta. Kényszeresen átkutattam ruháidat, reménykedve hátha találok valamilyen jelet, ami engem igazol. Bár nem tudom, ha találtam volna miként élem túl. Most már tudom, talán ez lett volna a legjobb, ami történhet velem. Hosszú idő és rengeteg csalódás után, te voltál az egyetlen férfi, akit ennyire közel tudtam engedni magamhoz. Nem kizárólag a testi kontaktusra gondolok, a bonyolult lelkemet is csak te értetted. Feloldottad bennem az örökös, görcsös sündisznó természetemet. Melletted váltam érett nővé és gyengéd asszonnyá. Szinte már túl tökéletes volt minden, nem is értem, miért nem szólalt meg bennem a máskor, más helyzetben tökéletesen működő vészharang.

Amikor kedvetlenné váltál, azt hittem a munkahelyi problémák őrölnek. Aztán szép lassan rám vetült minden gondod-bajod árnya. Még nem sejtettem miért taszítasz, tolsz el magadtól. Módszeresen azon mesterkedtél, hogy meggyűlöljelek, én legyek, aki azt mondja: elég volt. Képtelen voltalak elengedni.

Azon a vasárnapon mégis neked kellett elszakítanod együvé tartozásunk fonalát. Azt mondtad nem láncolhatsz magadhoz, mert van valami, amit magasabb rendű összetartozásnak hívnak. A miénk nem az. Hadarva-sietve mondtad a monológodat, érződött, hogy jó ideig gyakorolhattad magadban a megfogalmazást, mielőtt elém álltál vele. Éreztem, nem akarod, hogy félbeszakítsalak, gyorsan, minél kevesebb fájdalmat okozva akarod belém injektálni a búcsúszérumot. Úgy mondtad, NEKEM lesz így a legjobb, most akarsz elmenni, amíg emberi méltóságodon nem esik csorba, amíg harag nélkül, szeretetben tudunk elválni. Remegő hangodat és a homályosodó szemed látványát nem tudtam összeegyeztetni a helyzettel. Azt kérted, próbáljam magam túltenni a dolgon, kezdjek valami újba. Például utazzak el Velencébe, ahová oly régen vágytam. A visszatartott könnyek égették, marták a szemem és a torkom. Hiszen ez az út közös vágyunk volt. Hogyan hihetted, hogy nélküled kelek át a Sóhajok Hídján?!

Emlékszem, bénultan néztem az ajtót, amit csendben húztál be magad után. Percekig, vagy órákig álltam ott értetlenül, a mai napig sem tudom.

Hónapokig csak vegetáltam. Tettem ugyan a dolgomat, folyt a napi rutin, de én olyan voltam, mint akit benyugtatóztak. Láttam, hallottam mindent, de csak egy bizonyos ködfátyolon át. Munka után bezárkóztam és ültem a négy fal között, senkit nem engedtem a közelembe. Végig azon járt az agyam, mit ronthattam el? Ki az a másik asszony, aki ekkora hatással volt rád, hogy kiléptél az életemből? Persze, más számára ez egy banális történet lenne, tizenkettő egy tucat. De mi tényleg egyek voltunk.

Aztán tegnap észrevettem Csabát, a legjobb barátodat a villamoson. Egészen zavarba jött amint meglátott, folyton kerülte a pillantásomat. Akadozva, csupa mellékes dolgokról diskuráltunk. Nem bírtam ki, és felőled érdeklődtem, mi van veled mostanában. Ő zavartan hárított egy „semmi különös”-szerű válasszal, és sietve leszállt a Központi Kórház megállónál. Éreztem, hogy nem mondott igazat. Úgy hittem megnősültél, csak nem merte elmondani. Az éjszaka nehezen jött álom a szememre. Rossz érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam semmivel megmagyarázni. Reggel csatakos hálóingben ébredtem, rettenetesen kimerülve. A rossz sejtelmem nem hogy nem múlt el, inkább még jobban elhatalmasodott rajtam. A munkahelyemen csak az értekezlet után adták át Csaba üzenetét: „Gyere a Központi Kórház onkológiájára, azonnal!”

Arra, hogy a kórházba mivel mentem, hogyan értem be, nem emlékszem egyáltalán. Csak az a kép van előttem, ahogy a fehér falú, hosszú folyosó végén, egy zöld széken ült Csaba, fejét a kezébe temetve. Én rogyadozó lábbal léptem be a kórterembe, ahol az ágyad már üres volt, egy nővér épp az ágyneműt cserélte. Kérdő tekintetemre, csak nemet intett a fejével.

Egyszerű szavakkal ki sem lehet fejezni, amit akkor éreztem. Kicsit később Csaba elmesélte, hogy mi történt. Csak engem szerettél, soha senki mást. Mikor diagnosztizálták az agytumorodat, mely nem volt műthető, közölték azt is, hogy maximum csak hónapjaid vannak hátra. Többször megpróbáltál neki fogni, hogy elmond az igazat nekem, nem ment. Később meg már kímélni is akartál ettől a szörnyűségtől. Nem akartad volna, hogy betegnek, elesettnek, kiszolgáltatottnak lássalak. Inkább vállaltad, hogy meggyűlöllek. Abban a hitben ringattál, mást választottál.

Önző voltál. Engem nem kérdeztél meg, hogy ÉN mit szeretnék? Elvetted tőlünk az utolsó hónapjainkat. Hagytad, hogy olyanokat gondoljak rólad, amit nem lett volna szabad. Istenem, gondolatban hányszor megöltelek!!!!! Kívántam a halálodat…

Hónapokig tévhitben éltem, langyos önsajnálatba burkolózva, miközben te megjártál minden poklot, szenvedtél bűntelenül, kettőnk helyett is. Egyedül…

Hazudtál, hogy engem kímélj, miközben a lelkiismeret furdalás kínzó béklyóját tetted rám. Meggyűlöltelek, pedig embert így még nem szerettem, mint Téged.

Istenem, mennyire lefogytál. De legalább, nyugodt az arcod. Most már mennem kell, kedves. Szólt a patológus, hogy lejárt az időnk. Sajnos, igaza van…

Megjegyzés: szépírások