SZÉPIRODALOM

Béla elgondolkodva serénykedett az 1800-as évek végén épült, korabeli historizáló jegyeket hordozó stílusú, zuglói ház földszinti lakásában. Gondolomformán elégelte meg, amikor a keverőtárcsás mosógépe már eleget hangoskodott. Kiszedte a ruhákat, és átpakolta a centrifugába. Következő fázisban a kiöblített és kicentrifugázott ingeket a fürdőszobai fregolira terítette. Vigyázott, hogy egyik vizes darab se maradjon gyűrött, ennek érdekekében erős mozdulatokkal huzigálta simára főleg a pamutvásznakat. Ezzel tulajdonképpen megspórolta a vasalást. Mindezt persze nem lustaságból tette, hanem úgy képzelte, a vasalás egyféle különleges képességet igényel.

Béla korán elköltözött a szüleitől, és egyedül élte hosszúra nyúlt legénykorát. Időnként persze megjelent nála egyik-másik, aktuális barátnője, de már az akkori lányok sem azért jártak a fiúkhoz, hogy segítsenek a házimunkában, hanem inkább azért, hogy kibeszélhessék magukat, iszogassanak, majd közösen elmenjenek a közeli éttermek egyikébe vacsorázni. A kiadós vacsora után pedig egy dobhártyaszaggató éjszakai kiruccanásra valamelyik felkapott diszkóba.
A tucatnyi lánytól, aki az évek során megfordult nála, így aztán egyetlen kulináris, vagy házvezetési praktikát sem sikerült ellesnie. Béla ennélfogva a háztartás csínját-bínját autodidaktaként tanulta meg, és tapasztalatból racionalizálta a feladatokat. Nem volt időzített felfordulás, ún. nagytakarítás, mint ahogy az a nagyüzemi házvezetést folytató háziasszonyoknál szokás, hanem amint felfedezett valami szembeötlő teendőt, azonnal megcsinálta. Így legfeljebb napi egy órát vettek el életéből az efféle feladatok.

Béla imádott olvasni, ezáltal akkor sem unatkozott, amikor már jó ideje fogyni kezdtek körülötte a turbékoló leányhangok. Galériázott, hálószoba-nappali kombójában az alsó részt szinte könyvtárrá változtatta. Leginkább a galéria alatti sarokban lévő, rackaszőrrel borított hatalmas fotelban szerette falni a könyveket. Télen a samott kerámia konvektorhoz dőlve feledkezett bele a mindennapok egyhangúságát kompenzáló regényekbe. Amint végzett feladataival, csak olvasott, olvasott, míg el nem nyomta az álom.

Még mindig emlékszik a napra, ami megszokott, bekuckózott állapotából felrázta. 1989, január 28., szombat volt, amikor szinte arcul ütötte egy váratlan hír: Pozsgay Imre, akkori államminiszter, az 1956-os eseményeket népfelkelésnek nevezte.
– Talán változik végre valami ebben az országban, netán kezd olvadni a jég? – tette fel a kérdést izgatottan Béla, miután végzett munkájával, és kedvenc foteljában hátradőlve felbontott egy hideg sört.
Morfondírozása lezárásakor természetesen a saját helyzetét is részletesen kielemezte. Igen régen kerített már ilyenre sort, így bőven volt mivel érvelni és ellenérvelni. Arra jutott, hogy szép, szép az agglegényélet, kényelmesen eléldegél egyedül a főváros közepén, de nincsen semmi célja. Régi barátaival egyre ritkábban találkozik, szüleit havonta egyszer látja, egyetlen lánytestvére pedig még gyerekkorában meghalt.
– Kellene egy szolid, rendes feleség! – gondolt rá Béla életében először, harmincöt évesen. Mindennek eljön egyszer az ideje – szűrte le a tanulságot a meghökkentő politikai fordulat kapcsán. – Változnom kell nekem is, mert begubóztam, reménytelen esetté váltam, agglegényszokásokat vettem fel. Valószínűleg ezért is kerülnek újabban a csajok. No, és ami a kort illeti, már magában az is lehet elgondolkodtató. Akit nem tudtak ugyanis harmincöt éves korára a szekérbe fogni, az aligha lehet egyszerű eset. És a lányok… a földön járó, céltudatos lányok, nem szeretnek felesleges köröket futni egy megrögzött, kitanult „vén róka” kedvéért. Ráadásul az utolsó tartós kapcsolatomat Margóval, ami azt illeti, elég csúnyán zártam le. Mindenki előtt megszégyenítettem a folyton utánam koslató, nem kifejezetten pallérozott lányt. És az ilyen nyers viselkedésnek persze gyorsan elmegy a híre az ismeretségi körben.
– Jelenleg viszont, ahogy mondani szokás: így jártam. Már jó fél éve nő be sem tette a lábát hozzám, ugyanis az egykor minden hétvégés, begőzölt, éjszakai nőcsábászattól is elment a kedvem. Talán megöregedtem vagy mi van?

Béla egy darabig magában tűnődött, majd hirtelen felugrott a fotelből, és átment az előszobába. Cipőt húzott, és kiugrott a sarokra, az újságoshoz. Megmagyarázhatatlan késztetést érezve vett egy hirdetési újságot. Akkoriban ugyanis még nem lehetett csak úgy fotelből beregelni egy társkereső felületre, mint manapság. Visszatérve a nappaliban széthajtotta a sátorlapnyi papíranyagot, és keresni kezdte a társkereső hirdetéseket. Amikor végre talált egy szimpatikus hirdetőt, rádöbbent, hogy ez egy hosszadalmas procedúra. Levélben kell feladni nekik a jelentkezést, amire ők majd postán visszajuttatnak kitöltésre egy adatlapot, amit vissza kell küldeni a címükre. Ezután kerül be portfóliója az adattárba, és az iroda személyzete fogja összepárosítani az általuk jónak talált hölgy anyagával, amiről mindketten kapnak értesítést. Amennyiben mindkét félnek tetszik a kommendálás, akkor viszont már önállóan, telefonon is egyeztethetnek randevút. 

– Hmm… elég bonyek ez így – fancsalodott el Béla képe. Nem a szokásos csajozós duma, és néhány pohár alkoholos ital utáni „taxiba vágjuk magunkat” régi átlagséma. No, de hát változik a világ, változnak a szokások, és nekem is ideje megváltoznom – csavarta le ellenszenvét a friss aspiráns.

Postafordultával – ahogy akkoriban mondták – meg is jött a kitölteni való paksaméta, amit Béla még aznap feladott postára. Meglepetésére néhány napon belül már érkeztek is ajánlatok. Volt olyan portfólió, amiből gyerekkori osztálytársának húgára ismert, akit azonban iskolásként sem igazán jól viselt. Mindenesetre nem akarta megbántani a hölggyé érett, egykori lepcses lánykát, így majd három órán át kellett hallgatnia ébren tartó, drámai szoprán hangját. A kedves Piroska már legalább negyedszer hívta, amikor végre megígérte neki, hogy találkozhatnak. A talira viszont elvitte török barátját is, akinek gyorsan a gondjaira bízta a hölgyet. Fellélegzett, amikor Piroska végre nyugton hagyta.
Egy hónapokkal későbbi, emlékezetes ajánlat mögött érdekes, határozott és vállalkozó szellemű hölgyet érzett. Megbeszélték, hogy szombat kora délután találkoznak a Feneketlen-tónál, az étterem előtt. Az élet azonban máshogy ütemezett. Béla pénteken dupla erőbedobással dolgozott, hogy szombatra szabadnapot vehessen ki, így fordulhatott elő, hogy a munka hevében egy óbudai galéria kirakata előtt szóváltásba keveredett a sittes kinézetű kukással, aki már a bővített mondata közepén keményen szájon vágta. Szerencséjére nem törte be a húsz négyzetméteres ószlagot, csupán letört a porcelán koronája. Másnap meg is jelent Béla sztorija a Mai Nap c. napilapban, ahol savanyú ábrázatú, foghiányos képe egy oldalra került a Budapestre látogató Ronald Reagan amerikai elnökével. Bélát persze ez a megjelenés nem hozta annyira lázba, hogy félbetört foggal elmenjen a randevúra. A fogára nagyon kényes fiatalembert ugyanis hihetetlen módon frusztrálta a kétéves eset, amikor régi cimborája egy olajemelővel a kezében a ház ajtajában eltalálta. Béla ment ki az utcára, az olajemelős, Dácia fékcsikorgást naponta elhárító „szakember” pedig ment be, és ahogy összefutottak, a jóbarát nemhogy lehúzta volna a vállmagasságban tartott, olajemelőjét, hanem még fentebb tolta, bele a nála jóval magasabb Béla szájába.
Így aztán még beszélni sem volt kedve, amikor felhívta a hölgy egy utcai fülkéből a Feneketlen-tó környékéről. Ahogyan pedig rákérdezett a mulasztására, Béla úgy vélte, legjobb, ha csendben marad. Miután a hölgy indulatosan noszogatni kezdte halk beszéde miatt, csak annyit tudott kinyögni:
– Problémám van, de nem szeretnék róla beszélni. – ezzel bontotta is a vonalat, és hátradőlt kedvenc foteljában.
Lehet, a sors akarta, hogy így legyen. Emellett azért Béla is meg volt győződve, hogy ez a domina nem hozzá való nőszemély. Béla ugyanis tisztelettudó, udvarias, előzékeny ember, fát lehet vágni a hátán, amíg ki nem hozzák a sodrából. De ha valaki erőszakkal akarja uralni, annak meg vannak számlálva a napjai.

Ősz közeledtével jött egy újabb, érdemleges ajánlat. Bélának ekkor már visszakerült a tündöklő korona a félfogára. Visszatért az önbizalma is, úgyhogy még aznap megbeszélték Annával a szombat délutáni találkozót a November 7. téri taximegállóban. Anna tanítónő volt és a fotója alapján igen szolid, decens képet mutatott. Béla is nyugalmat sugárzó, jól szituált hölgynek találta, így kíváncsian várta a randit.

Béla tizenöt perce járkált a taxidroszt hosszában a járdán, és szokatlanul gyakran nézte az óráját.
– Már elmúlt a megbeszélt idő – morgolódott csendesen. Ez a hölgy sem tartja a szavát, ahogy én a Feneketlen-tónál?
Ám alighogy végigfutott rajta a lehangoló emlék, egy konvencionálisan öltözött, világosbarna hajú, középtermetű nő megszólította:
– És a piros rózsa?
– Hoppá, hoppá – rezzent meg Béla, és gyorsan a zakója zsebébe nyúlt. Itt van, itt van, nem felejtettem el!
– Szia, én vagyok Anna, és nekem a kezemben van a rózsa. A másik oldalról figyeltem a taxiállomást, nehogy valami aberráltba fussak bele.
– Szia, Hortobágyi Béla. Gondolom úgy láttad, hogy megbízható alak vagyok, ha idejöttél.
– Igen, úgy tűnt, hogy mindenben valósat közöltél a telefonban magadról, csak a rózsát nem láttam sehol.
– Nem szoktam meg, hogy a Népköztársaság útján rózsával a kezemben sétálok – mosolyodott el Béla, és karját nyújtva vezetni kezdte a nőt.
– Hová megyünk? – kérdezte Anna.
– Gondoltam, beülünk a Lila Akácba és megvacsorázunk – felelte meggyőzően a férfi.
– Az kiváló ötlet, mert ma még alig ettem, annyi dolgom volt – válaszolta Anna.

A vendéglőben szerencsére bőven volt hely, és gyorsan el is készült az ételrendelésük. Annyira azonban nem kapkodott a séf, hogy ne lett volna idejük tisztázni a telefonos társalgásuk után még fennmaradt homályos részleteket. Így derült ki, hogy Anna már nem dolgozik tanítóként, hanem az apjával közösen pulóvereket kötnek. Nála vannak a varrógépek, ő varrja össze a megkötött anyagokat öltözetté.
Béla valamelyest csalódott, mert ő nem a képzettségét jelölte meg munkájaként, hanem amivel a kenyerét kereste, hiába volt az jóval leértékeltebb. Pillanatokon belül azonban eltűnt a rosszallása, mivel beszélgetésük a zenére terelődött. Kiderült, Anna is szereti az elektronikus zenét, és ő is ugyanaznap volt a Kraftwerk koncertjén a Kisstadionban. A kitűnő vacsora után megittak néhány italt, aztán taxiba ültek és elindultak Bélához. A férfi méltán gondolhatta, nem tett rossz benyomást Annára, mivel a lány már a taxiban bújt hozzá, mint a kiscica, cirógatta a kezét, és a pattogós makadámúton, a kiült Lada hátsóülésbe süppedve néhány puha, szájra puszit is kapott.

Béla az előszobában rögtön átöltözött, közben a hifibe berakta a legújabb ELO kazettát. Felnyitott egy hideg sört, Annának pedig konyakot öntött néhány jéggel egy öblös kristálypohárba. Ezután szokásához híven a kényelmes, sarki fotelbe helyezkedett. Egy darabig csendben hallgatták a klasszikus elektronikus zenét, csak néhány refrénnél énekeltek rá félhangosan a profikra. Egyszerre azonban Béla azt vette észre, hogy a hangulatvilágítás félhomályában Anna szinte észrevétlenül az ölébe settenkedett. No, innentől már szóba sem került a puhány szájra puszi, egyből szintet lépett a vadulás, repkedtek szerteszét a ruhadarabok.

Pár perc múlva a férfi felkapta Annát, és mint egy kismacskát átvitte a kanapéra. Ott ébredtek fel hajnalban összefonódva, csak akkor mentek föl a galérián lévő franciaágyba.

Béla néhány napon belül meglátogatta Annát a lakásán. A lány szívélyesen fogadta, úgy tűnt, örömmel veszi az újabb találkozást, hiszen ez azt jelentette, hogy a férfi komolyan gondolja a kapcsolatot, és nem táncol vissza inkorrekt módon.
Amíg fiatal volt az ismeretségük, általában a férfinál találkoztak. Ilyenkor elég volt egy telefon Annának, aki a kispolszkival fél órán belül megérkezett. A közösen töltött éjszakák után reggel együtt készültek munkába, akár a házasok. Néhány hónapig így ment, de aztán rájöttek, ez egyikőjüknek sem kedvez. Ha már úgyis együtt vannak éjszakánként, akkor a nappalokat is jobban össze kellene hangolniuk. Mivel Anna nem tudta Agyalföldön ott hagyni a munkáját, evidensnek tűnt, hogy Béla költözzön át hozzá. A férfinak csupán a ruháira és könyveire volt szüksége, úgyhogy egy fuvarral át is vitt mindent a nagy Mercedesével.

Béla egész más környezetbe csöppent. Szokatlan volt a hatalmas panelház, a lift csattogása, a szemétledobó dübörgése, a mindenfelől terjengő ételszagok, az áthallatszó veszekedés és kutyaugatás, valamint a hajógyári surmók sunyi szokásai, akik a Mercedesét rendszeresen összedobálták zsíros-tejfeles-majonézes-tojásos ételmaradékkal, csak azért, mert túl fényes volt és túl tiszta.
Anna már az elején megmondta, hogy ne lepődjön meg Béla, ha véletlenül olyat hall, hogy ő egy kib… nagy kurva, mert a házban mindenki irigy rá, mivel egyedülállóként a legnagyobb méretű lakásba költözött. Béla ezen a kijelentésen nem gondolkodott el mélyebben, mivel ismerte az egyszerű prolik mentalitását. Tudta, hogy ők mindig maguk között keresik az ellenséget, a bűnbakot, a kigúnyolandót, a vezetőknek pedig nyalják a hátsóját ezerrel. Halott is erre egy finn mondást: „Bolond ember az, aki ellenségét a közelben, barátját viszont a távolban keresi.”

Béla talán eleinte nem figyelt eléggé, de féléves ismeretségük után egyre gyakrabban vette észre, hogy Anna idegenekkel pusmog a telefonban. Amikor rákérdezett, a lány azt válaszolta, hogy rendszeresen megkeresik a közvélemény kutatók, és az ő kérdéseikre válaszol.
– Érdekes, engem még sohasem kerestek meg ilyen fazonok, időnként csupán zakkant nők ziháltak, nyögtek és sóhajtoztak éjszaka közepén a telefonkagylóba – jegyezte meg Béla.
– Nem is tudom… Lehet, hogy én tanítónő vagyok, azért találnak meg – válaszolta vontatottan Anna.
A következő napon Bélának ki lett adva a feladat, szerezzen tíz méter telefonzsinórt, hogy Anna az ő zavarása nélkül (micsoda taktika) el tudjon vonulni a hálószoba legtávolabbi sarkába, és magára tudja csukni az ajtót, ha hívják a közvélemény-kutatók. Béla másnapra meghozta a kábelt. Szereltek rá csatlakozókat is a haverok a munkahelyén.

Béla először akkor fogott gyanút, de gyorsan elhessegette, amikor már férjként takarította a kispolszkit, és egy címet keresve belenézett felesége Budapest atlaszába, ami az autó kalaptartóján kapott helyet.
Meglepődött, mert főleg Újpalotán, Régipalotán és Szentmihályon számos utca ceruzával alá volt húzva és bekarikázva a házszám. Úgy tűnt, mintha egy taxisé lenne a térkép, és bejelölte volna benne az állandó kuncsaftokat.
Ezt az esetet viszont már akkor elfelejtette, amikor eladták a kispolákot, és vett az asszonynak helyette egy nem nagy, de jóval kényelmesebb Daewoo-t. Ahogy elkelt a kispolszki, mintha felgyorsultak volna az események, szinte leszállt a családról az átok. Anna visszatért tanítani, elkészült a családi házuk, és szépen felcseperedett a lányuk. 

Aztán minden egy csapásra összeomlott.
Béla egy eladó, soroksári horgászkuckót nézegetett a neten, és amikor a Google utcaképet megnyitotta, Anna kék kispolszkiját vélte felfedezni – fűvel és bozóttal körbenőve – a szomszédos telek előtt. Ismerős volt azonnal a régi autó, mert a motorháztetőn rajta volt a kifakult, CASCO-ból kivágott CSAO felirat. A kis horgászház is érdekelte, de az autó lenyomozása pár napon belül szinte mániájává vált. Vasárnap reggel, mintha horgászni menne, el is indult a tóhoz. Ahogy megérkezett, félreállította kocsiját a parkolóban, és gyalog folytatta a nézelődést. Alig vetett pillantást a házikóra, ment is tovább a kispolszkihoz. Jól gondolta, Anna egykori autóját találta meg. A kalaptartón még mindig ott porosodott a fekete fedeles, Budapest atlasz.
Az UV sugárzás megtette a hatását, az öreg autó pillangóablakát elég volt hüvelykujjal megnyomnia, és lepattant a nyitható elefántfület rögzítő, ráfordítós kallantyú. Béla az ablakon benyúlva kinyitotta a kiskocsi ajtaját. Megcsapta az állott levegő fojtó szaga. Megmagyarázhatatlan izgalommal kapott a térképért, és forgatta a hőségtől megfakult lapokat. Megtalálta, amit keresett, az aláhúzgált utcaneveket, és a több tucatnyi megjelölt házszámot. Ahogy visszadobta a kalaptartóra a térképet, a felpúposodott kárpit alatt egy kékfedeles füzetet vett észre. Kihúzta az iskolás módra bekötött, vignettával ellátott irkát. Azt várta, hogy egy ismeretlen nebuló neve lesz a címkén, de meglepetésére az állt rajta: BEVÉTELEK.
Béla fejét már sütötte a reggeli nap, ezért árnyékot keresett a közeli fák alatt. Jól tette, mert a napon talán gutaütést is kapott volna, amikor a füzetet lapozni kezdte. Nevek, dátumok, telefonszámok, összegek és mellettük megjegyzések szerepeltek benne, úgymint: sima, orál, anál, S&M, dildo, gangbang, domina, szerepjáték. Mindez a felesége cukorfalat, iskolás gyöngybetűivel.

Béla magához vette a térképet és a füzetet. Leszegett fejjel, úgy ment el a horgászlak előtt, hogy rá sem nézett. Csak azon járt az esze, mikor mutassa meg a „tanító néninek” a füzetet, mert nem akarta, hogy a botrányról a lányuk is tudomást szerezzen. Végül készített minden oldalról egy-egy felvételt, és elküldte e-mailben Annának.
Mire hazaért, üresen találta a házat. Anna délután annyit válaszolt az e-mailre, hogy elmentek a gyerekkel a nővéréhez, Cilikéhez, és az ügyvédje majd intézi a továbbiakat.
Bélából kiszakadt az ordítás a házimozizásra használt emeleti nappaliban. A vészjóslóan visszhangzó tetőtérből a macska lélekszakadva rohant le a földszintre, ahol ijedtében nekiugrott a talpig üveg teraszajtónak. Béla utánament és megsimogatta a rémült cirmost.
– Nyugi, nyugi, nincs semmi baj kis haver, neked továbbra is jó sorod lesz. Nekem viszont épp most szakadt szét darabokra az életem a tizenhét éve tartó, képmutató hazudozás miatt.