Mindannyiszor átmelegszik a lelkem, valahányszor végigmegyek szabályosan tervezett útjain, és ismételten megállapítom, hogy ez a klinika mennyire elegáns, milyen különlegesen szép. Örömmel tölt el, ahogyan belesimulnak az évszázados fák ölelésébe a hatalmas klasszikus épületek. Miféle ragyogó elme alkotta meg valaha, hogy még mindig lehet rajta újítani úgy, hogy ne törjön meg az, az egység, amelynek keretébe be kell, be lehet illeszteni a mindig újabbakat.
Megbámulom ezeket a megölelhetetlen ősrégi fákat, s a később ültetetteket, melyek lassan felnőnek a régiekhez. Ez a növényzet úgy bugyolálja be az épületeket, hogy azok megőrizhessék azt a hatalmas mennyiségű tapasztalatot, tudást, mely mind itt halmozódott fel. Itt sétálva eszünkbe sem jut, mennyi gyötrelmet oldottak itt fel gondos kezek, mennyi verítéket itattak fel, s mennyi félelmet lazítottak. Egyáltalán, azt a zöld keretet bámulom, mely energiáival meglágyítja annak a mérhetetlen feszültségnek a tömegét, melyeket ezek az épületek hosszú időkön át magukba fogadtak.
A főbejárattól jövök, s mindjárt megpillantom a Szemklinika patinás épületét. Bizalom visz, és a reménység, hogy romló szememről leveszik a hályogot, és megszabadulok a homálytól, mely az utóbbi időben egyre kellemetlenebbül tolakodott közém és a látható világ közé. Nincs bennem semmi feszültség, pontosabban nem érzem, hogy lenne. Inkább bizonyos megnyugvás költözött belém, hogy végre eljött ez a nap is.
Újfajta megoldás, és egyben megnyugtató, hogy nem kell befeküdnöm, nem kell itt maradnom. Azt mondta a tanár úr, csak néhány órát pihenek a beavatkozás után, s már mehetek is haza. Ez önmagában megnyugtató. Mert ugyebár nem olyan nagydolog az, amivel hazamehetek ilyen hamar?
A Szemklinika épülete nem ismeretlen előttem, hiszen itt vizsgált meg korábban a tanár úr, itt egyeztettük vele a műtét időpontját. Az osztályon ugyan nem jártam, mert a vizsgáló lenn van az alagsorban, amelynek egyetlen kulturált tartozéka a lift.
Maga a helyiség, ahol Debrecen és valahány megye lakossága szemészeti ellátásra vár, egy olyan szűk alagsor, ahol elfogy a levegő, mire az orvos ideér. Egyébként nem elég, hogy alacsony és keskeny és levegőtlen itt minden, de közvetlenül a fejünk fölött futnak azok a derék vastagságú csövek beburkolva, melyek számára ezt a helyiséget műszaki szempontból kizárólagosságra tervezhették, - gondolom - betegek nélkül.
Itt ül, padokon és székeken szorongva, aki műtétet szeretne előjegyeztetni, akinek olyan panasza van, amire itt kap orvoslást, aki ellenőrző vizsgálatra érkezett. Szóval a tömeg. Megállapítom, hogy ennél méltatlanabb helyre már nem száműzhették volna a szemészetet, mely egyébként, ha végre bejutok, felszereltségben vetekszik a legmodernebb intézetek készülékeivel. Csak éppen helye nincs szegénynek, mint népmesékben az igazságnak.
Amióta én idejárok, annyit újult, fejlődött, nőtt ez a klinika, hogy csak elismeréssel szólhatok mindenről, de ez a várórész megkérdőjelezi mindazt a szépet és jót, amiről eddig módom volt beszélni.
Most az osztályra megyek fel. Korán érkeztem, hogy biztosan kapjak egy kényelmes ágyat, amelyből majd kiszállok, ha megyek a műtőbe, s amelyben visszaérkezve kipihenhetem a beavatkozást.
Az éppen felém közeledő nővérkének átadom a papírjaimat, aki igen udvariasan foglalkozik velem, felveszi az adataimat, majd feláll, és hív, hogy menjek vele.
Ballagunk a ragyogóan felújított és karban tartott széles (!) folyosón, befordulunk egy ajtón, mely még csak előtér, innen nyílhat az én szobám, gondolom, - de nem, ez itt, a megrendülés helye!
A küszöbről nem visz tovább a lábam, gyökeret eresztettem. Nincs jelentősége, lesz időm magamhoz térni, mert a nővér csepegtetett valamit a szemembe, és már itt sem volt. Maradtam mozdulatlanul lecövekelve, néhány kíváncsi szempár kereszttüzében, és lassan kezdtem felfogni, amit igenis, nehezen vettem tudomásul.
Az ránézésre kiderült számomra, hogy ebben a helyiségben nekem ugyan ágyam nem lesz. Jellemző, hogy, gondomat az, az, egyetlen ágy jelentette, ebben a nagyon lehetetlen helyzetben, melyet az ajtóval szemközt keresztben helyeztek el. Egyetlen ágy. Mi célból? És miért ott, és miért úgy? Azóta is csak remélni merem, hogy nem megtévesztéséül annak, aki elmegy az ajtó előtt, és véletlenül rátekint? Hogy úgy tűnjék a számára, mintha egy kórterem egyetlen szegletét látná?
Lassan elvittem magam egy öreg repedezett, viaszkos vászonnal bevont egykor fehér fotelhoz, és illedelmesen meghúzódtam benne. Ebben a pillanatban rettenetesen, didergetően egyedül voltam. Nem volt mellettem senkim, - amit eddig nem is igényeltem -, de most nagy szükségem lenne arra az egyre, ha élne.
Már nem érdekelt az ágy, a helyzet morbid volta, eluralt a saját keserűségem. Ekkor már úgy tekintettem arra a ronda fotelra, mintha abba vetülne ki az egész sorsom. Nekem ez jár. Ez az én pihenő helyem. Műtét után engem ez vár. Elvégre nem mondta nekem a tanár úr egyetlen szóval sem, hogy ágyban fogok pihenni. Nem volt szó fekhelyről, sem fekvésről, az ágy kizárólag az én paraszti logikám terméke.
A mellettem levő székre letettem a táskámat, rá a kabátomat, és megpróbáltam kizárni magamból a világot. Ebben a pillanatban, és még legalább huszonötször jött és csöpögtetett valamelyik nővér, mert mint mondták, ez egy fájdalomcsillapító, melytől érzéketlenné válik a szem, és el lehet végezni a műtétet.
A mellettem levő fotelban már ült egy nőbeteg, akiről lerítt, nem először jár itt. Tőle lehetett volna érdeklődni, de ő rideg volt és elutasító.
Szemközt velem az ablak előtti széken egy öreg házaspár várakozott egymás kezét fogva. Kideríthetetlen, melyikük várt műtétre, a néni kezében bot. Nem beszéltek, csak vigyázták egymást.
Az én soromban az utolsó foglalt fotel szintén egy öreg házaspárt ölelt. Ott már láttam, hogy a férj szemébe csöpögtettek.
Ismét jött egy nővér egy négytagú cigány családot terelgetve, akik közül a férjnek azonnal infúziót kötött be, a fiúkat pedig kiküldte a folyosóra. Mint utóbb megtudtam a feleségtől, húsz éve járnak ide, a férjnek zöld hályog van a szemén, nagy fájdalmai vannak, s ma több órás műtét előtt áll.
Máshol már nem lévén hely, a középen elhelyezett asztal mellett telepedett le egy újabb házaspár. Ők is az én korosztályom tagjai. A férfi nyugodtan ült, közben folyamatosan nyugtatta izgő-mozgó feleségét. Egyértelmű volt, hogy a nő már sokat elvesztett valaha meglévő szellemi készségéből. Férje gondosan, türelmesen bánt vele.
Kilenc óra után az én nevemet szólította egy műtős fiatalember, akitől beteg benyomását keltő zöld öltözéket kaptam a műtő előterében, akinek legalább annyit jelentett a személyem, mint az a műszerszekrény, amelyiknek nekitámaszkodtam. Nem is vártam el tőle többet, remélem ő sem várt tőlem semmit.
Amint beléptem a műtőbe, fordult egyet a világ. Ami az ajtó mögött fogadott, az már nem is Magyarország volt, hanem egy valódi Európa. Olyan gazdagon felszerelt helyiségbe léptem, amilyet korábban nyugati filmekben láthattam, a leggazdagabbak számára felturbózott helyeken. Sötétlila tompa fény ölelt mindent, a műtőasztal pedig egyenesen elkápráztatott. Külön volt rajta kialakítva helye törzsnek, karnak, fejnek lábnak. Hallatlanul kényelmes és biztonságos érzetet keltett, amikor elhelyezkedtem rajta. Már fektemben szemlélődtem. Láttam, hogyan készítik elő nekem azt a készüléket, mely majd a folyadékot adagolja műtét közben.
Halk zümmögés, halk kulturált beszéd a tanár úr és munkatársai között. Minden megnyugtató és biztonságot sugárzó. Néhány keresetlen szó hozzám, melyet csak nekem szánt az orvosom, majd rám rakták a maszkot, melyet szétterítve rajtam, gyanítom, már csak a bal szemem látszott ki belőlem. Semmit nem éreztem, nem alakult ki bennem szemernyi félelem, sem izgalom, mire magamhoz térhettem volna, túl voltam mindenen.
Amikor mentem vissza pihenő helyemre, láttam fel, alá sétálni a cigány fiatalasszonyt. Intettem neki, ő is felém, jelezve, hogy benn van a férje a műtőben.
A fotelom mellesleg nem várt rám. Még az sem várt rám! Valaki közben birtokába vette. A nehezen megközelíthető székről magamhoz vettem a táskámat, és le akartam ülni, de már az egész helyzetet rühelltem, maradtam állva. Ekkor jelent meg a túlmozgásos nő, a férje kíséretében. Őt is megoperálták már. Sőt, hozták is nekik a zárójelentést, és elmentek. Ő sem pihent. Én is megkaptam az „elbocsátó végüzenetet”, de én még vártam a családomra. Akik viszont nem siettek, mert azt hitték, pihenek egy-két órát a kényelmes kis ágyikómban.
Nem volt türelmem itt maradni, kimentem a folyosóra. Leültem egy székre, amelyen egyedül ültem, s nem vett körül a néma közöny. Istenem áldd meg a mobil feltalálóját! Hívtam a gyerekeimet, s már itt is lesznek mindjárt.
Már régen rendbejöttem. A műtétem sikerült, nagyon szépnek látom a világot. Ismét módomban volt megcsodálni a Nagyerdő rendezettségét, parkjait, pihenő szegleteit, fáit, szépséges épületeit, amikor visszajöttem ellenőrző vizsgálatra. Megjártam az alagsort is, a tanár úr rendben találta a szemem állapotát. Sőt újabb időpontot is birtoklok a következő műtéthez. Minden rendben van hát. Csak ne tudnám, hogy az ördög a részletekben bújik meg. S, hogy számtalan a részlet!
Berettyóújfalu, 2012-07-18.
Hozzászólások
Köszönöm, hogy olvastál. A Nagyerdőt is köszönteném Veled, mert csodás ma is. Köszönöm a kívánságod! Várjunk még egy kicsit!
Szerettem én is a Nagyerdő környékét annak idején, amikor Debrecenben laktam.
Sajnos, ma már nem olyan átgondoltan terveznek, mint pl. a reformkorban. Mostanában egyes dolgok eltúlzottak, mások pedig mérhetetlenül hanyagul kezeltek. Valószínűleg a lobbizástól függ minden ráfordítás, és egyáltalán nem lényeges a megnyugtató összhang.
Gratulálok az írásodhoz, és teljes gyógyulást kívánok!