SZÉPIRODALOM

akinél a víz, annál a hatalom van,

fortyogó irigység mások szemén,

kiszáradt remények a kanapén:

unottan csobban a megszokás.

a tévén át kánaán csorog,

egy bögre klónozott megváltás,

és a mindenütt habzó reklámsávban

a feledésből szomjasan kortyolok.

a képeken egykor volt azúrtengerek,

vastag hátú tavak és szálkás patakok,

a pálmafák alatt egymásnak szaladó

gyanúsan merev, tejfehér négermosolyok.

a múltból nyakunkba rút teher zúdul,

felzabált folyóink kérgén a rémület fuldokol,

olvadt jéghegyek árnyékában az új pokol

koldul:  és ürességet szónokol.

egy kancsónyi pára se maradt vacsorára,

kedvünk morajlik, ahogy ömlik ránk a tétlenség,

a kivájt kutakból  felfröccsent éberség

megzabolázva kacsint az elsavasodott óceánra.

esik a krómeső, a félelem ránk csöpög:

tudtuk előre, hogy kihívtuk az ördögöt

a gőzből – hitünk felett összecsapnak a hullámok

ösztönből:  most azt a jelent kell letüdőznöd,

amit az élet felcsavart.