SZÉPIRODALOM

Hortobágyi Bélát kilökdösték a konyhába – és vitték volna tovább a ház előtt álló kis, civil kinézetű autóhoz –, amikor nehezen lélegezve megszólalt:
– Szobapapucsban? Így fogok gyalog visszajönni?
A felesége tuszkolta:
– Jól van az, menjél már!
Végül valahogy csak belebújt edzőcipőjébe az előszobában. Közben végigcsorgatta vérrel az egész konyhát.
A kopasz rendőr vezetett. Inkább azonban hajtott, mint egy vadállat. Még mindig erősen szuszogott a verés közbeni komoly erőfeszítéstől.
A fekvőrendőröket igyekezett kikerülni, ám a kis autót így is rendesen odavágta, amikor 60-70-es tempóval, féloldalasan ráhajtott valamelyikre.
Menet közben, kihangosító nélkül, kézből telefonált valakinek:
– Mindjárt bevisszük, legyen ott a mentős!
Béla egyből értette, úgy alakul ez, mint a filmekben, a komálós mentős legyen ott, aki majd bizonygatja a bíróságon, nem volt – dehogy volt – semmiféle sérülés.

Hortobágyit a két intézkedő rendőr vezette le a fogdába. Elvették tőle az egyetlen értékét, a cipőfűzőjét. Erről akkurátusan aláírattak vele egy hivatalos papírt.
A kopasz megfenyegette: még nagyobb baja lesz, ha nem mondja be a személyi adatait. Béla türelmesen elmondott mindent, bár egyre jobban kezdett fájni a bordája és a hasa.

Ezután ugyanazok a rendőrök bevitték egy ablaktalan, fal melletti priccsekkel bútorozott helyiségbe, és rázárták az ajtót.
Gyorsan megjött a mentő. A személyzet nevetve lépett a zárkába, és vidáman kóstolgatták:
– Úgy hallottam, nagy pofánk volt! Nem bírtunk magunkkal? Biztos igazunk is volt! – mondogatta a húszas évei elején járó szemüveges, rossz kinézetű mentőápolónő.
Hadd nézzem, mi baja van!
– Aki így áll a munkájához, az ne vizsgáljon engem! – motyogta Béla undorral.
– Ahogy gondolja, el is mehetünk! – beírjuk, hogy nem működött együtt velünk, és semmilyen látható sérülése nem volt.

Béla szabadidőruhájának felső részén nyomokat hagyott lecsurgott vére, és arcára is rászáradt az orrából megeredt vörös kis patak. Orrnyerge zebracsíkos volt a szemüvegtől. Kb. annyi csík volt rajta, ahányszor fejét belevágták a padlóba. A rávert bilincs megvágta a csuklóját, az is eléggé szembetűnő nyomokat hagyott,

Mindez persze mit sem számított. Ahogy jött, úgy vonult el vidáman a mentős kommandó.

Néhány perc múlva azonban az egyik ápoló visszajött, és kioktatta Bélát:
– Nem kellett volna így beszélni a „doktornővel” faszikám, mert megharagítottad nagyon! Lesheted, mikor jövünk mi vissza, akárhogy nyavalyogsz!
Hortobágyi erre csak annyit mondott:
– Ja-ja, nem érdekes. Egyébként én pedig Dr. Úr vagyok.
Az ápoló búcsúzóul mutatott egy laza középső ujjast, és bevágta a vasajtót.
Kívülről csattant a retesz, majd kis vihorászás után csend lett a folyosón.

Béla hanyatt feküdt, de húzódott a hasa, ezért oldalt fordult. Így azonban a bordája fájt, nyilallott. Végül felhúzta térdeit – és úgy feküdt hanyatt –, ez a póz járt legkevésbé szenvedéssel.
Egy óra múlva azonban már nagyon megerősödtek vesetáji, és bordakörnyéki fájdalmai. Rohamszerű vizelési ingere keletkezett, de nem tudott vizelni sem, amikor hosszas dörömbölés után kiengedték WC-re.
Mondta a fogdaőrnek, hogy gond lesz ebből, mert lakásán megverték, és jogtalanul tartják fogva minden indok nélkül.

Két óra elteltével már üvöltött a fájdalomtól, és rúgta a falat. Ekkor jött be egy hadnagy, aki rákiabált:
– Viselkedjen már úgy, mint egy felnőtt ember!
Béla csak azt nyöszörögte:
– Hívjanak végre egy korrekt mentőt, és vigyenek orvoshoz! – amint viszont kiengednek, feljelentem a két rendőrt, aki megvert.

A nagy sokára kiérkezett két új mentős rendesen megvizsgálta, és azután ott várakozott a fogdafolyosón több mint másfél órán keresztül. Addig ment a tanakodás a rendőrök közt, hogy mi is legyen.
Délután négy körül vitték el végre a helyi rendelőintézet sebészetére
Elszállításakor a kopasz odanyomta az orrát majdnem a Béla fejéhez és úgy sziszegte:
Még jobban megszívatlak wazze! – ha a kezem közé kerülsz.
– Majd találkozunk a Katonai Bíróságon, ez a verés sokba fog kerülni magának! – válaszolta erőtlenül Béla.
– Egy szar, egy senki vagy! – ordította utána a rendőr.

Bélát a sebészorvos gyorsan továbbküldte a mentősökkel az ügyeletes (?) ambulanciára.
Úton a kórházba vigasztalta a két mentős:
– Nem egyedi eset az ilyen, gyakran megesik, hogy a válást tervező nők így taníttatják férjüket móresre. Egy ilyen verés után a válás is egyszerűbb menet lesz egy összezuhant, magába fordult, megfenyített férfitól.
Béla csak hümmögött.
– Az én feleségem el akar válni? Megveret?
Engem úgy engedtek el a rendőrségről is, hogy holnap délben tanúként meghallgatnak mindkettőnket a bántalmazás ügyében.
– Nem lesz abból a meghallgatásból semmi holnap, addigra elsikálja a nagy kopasz állat. - higgyen nekünk, mi már ismerjük a forgatókönyvet.

A kórház forgalma tényleg úgy nézett ki, mint ahogy azt egy TV sorozatban látta. Tízpercenként hoztak valamilyen ambuláns ellátásra szorult beteget. Érdekes figurák, különös pózokban feküdtek, ücsörögtek vizsgálatra várva.
A nagyon súlyos eseteket egyből betolták a vizsgálóba. Néha behunyták az egyszerű törést szenvedett idősebb emberek a szemüket, és a gyerekeket elfordították a felnőttek, amikor mellettük vittek el egy véres, vagy hiányzó végtagú sérültet.

– Hol van az én problémám ehhez? – tette fel magának a kérdést Béla. Egyben vagyok, és úgy érzem, nincs óriási baj.
Kicsit szégyellte is magát megtört ábrázata miatt.
– Mi lenne velem, ha leszakadt volna a lábam, esetleg meglőttek volna?

Négy órát várt, mire sorra került.
A vizsgáló orvos leteremtette, amikor bordanyomkodás közben feljajdult. Kapkodva megvizsgálta, és a röntgenbe küldte.
A röntgenben, fekve készítettek felvételeket. Senki sem segített a törzsét emelgetni. Amikor az asszisztens már harmadjára rontotta el a felvételt – hiába erőlködött –, sehogy sem tudta felemelni a felsőtestét, hogy ismét alája kerüljön a tárgylemez.
Megvizsgálták ultrahanggal a hasát, veséjét is. Mosolyogva vigasztalta egy jópofa orvosnő:
'Nincs nagy gáz uram, biztos megmarad.”

Béla visszabicegett a sebészorvoshoz a látleletekért. Megjegyezte:
– Maga egy vicces ember, – ugye doki? Most értem már, amit nyomkodás közben mondott:
„Ne jajgasson itt nekem! – akit a fogdából hoznak, annál úgysincs más, csak a fájdalom.”

Bélánál nem volt egy villamosjegyre való pénz sem. Bár valószínűsítették, talán 3-4 óra múlva mentővel hazaviszik, ő inkább nekivágott gyalog az útnak a VII. kerületből. Elég volt ennyi megaláztatás mára. Végre otthon szeretett volna lenni biztonságban.
Tényleg – otthon…? Biztonságban?
Máshová viszont nem mehetett.

A Rottenbiller utcában kiállt a zebra szélére, hogyha jön egy taxi, akkor azt biztosan le tudja inteni, mivel egyre nehezebben mozgott.
Murphy törvénye a taxisokra is vonatkozik. Míg várakozott, kigondolta ennek a helyzetre illő eseti formáját – miszerint:
Ha taxis vagy, akkor napokig keringhetsz a városban anélkül, hogy leintenének. Ám, ha neked van szükséged véletlenül egy taxira, akkor viszont egyetlenegy sem jár arra.

Bélának oda kellett figyelnie, lehetőleg csapattag taxist vegyen észre. Az talán megbízik benne, és hazaviszi úgy, hogy nincs nála pénz.
Végre jött egy dobókockás – meg is állt, nem ment rendelésre. Csak nagy nehezen tudott beülni. A tőle valamivel idősebb sofőr furcsállotta is, milyen bénán adja elő.

– Szeva kolléga! – kezdte megnyerően monológját, hogy megszerezze a taxis bizalmát, amikor végre befészkelődött előre. Én is itt dolgozom, ennél a cégnél, csak most történt egy kis balesetem.
Tudom hihetetlen, amit mondok: elaludtam délelőtt a számítógépnél, és a feleségem két rendőrrel ébresztetett, akik jól megdolgozták a bordáimat.
– Megvertek?
– Elég rendesen, azért mozgok ilyen szakaszosan.

– Huhhh… ahhh! – jajdult fel Béla. Lassabban vedd már a kátyúkat! – mert nem akarom összecsinálni magam legközelebbinél.
– Bocs, nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet! – kért elnézést az idős taxis.

Béla hazaérve a kapuban várakozott, hogy felesége beengedje, de az asszony csak kidobta a kulcsot a kerítésen. Oda sem ment a kapuhoz. Látszott a viselkedésén, semmi lelkiismeretfurdalása sincsen, sőt még neki áll följebb.
– Fasza - nyögte, le sem tudok hajolni. Végül azonban szinte bűvészmutatvánnyal összeszedte a kulcscsomót a földről, és beballagott a garázsig. Kivette brifkóját a taxijából, visszacammogott, és kiköhögte a viteldíjat.
– Na, még csak ez hiányzott! – gondolkodott hangosan.
– Nem kell az apró, hagyjad már! – ellenkezett a taxis. Látszott rajta a megkönnyebbülés, amikor meglátta az ezreseket. Mégsem rezsibe jött ki Dél-Pestre.
Azok után persze, hogy egyes utasok milyen rafkósan kerülik ki a fizetést a fuvar végén, meg is értette Béla, hiszen találkozott már ő is jó néhány trükkös arcnélkülivel.


(folyt. köv.)