SZÉPIRODALOM

Mottó: Németországban Winnetou-könyvek kerültek a süllyesztőbe, Karl May pedig indián hőseivel együtt a tiltólistán találta magát. Hová lett az indiánromantika? Valóban káros lehet Winnetou?


Csengeri Attila bosszúsan forgatta a levelet, amelyet a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól kapott. A levélben arra kérték, hogy ellenőrizze a fellelt nyilvántartások alapján jóváírt, ledolgozott éveit, és amennyiben azok nem egyeznek igényével, küldjön be hozzájuk újabb igazolásokat.
– Lassan két éve tart már ez az előzetes hercehurca, mit küldjek még be nektek tökorrúak? – harsogta fennhangon, magához beszélve. – Semmihez sem értetek, csak az időhúzáshoz és a szófosáshoz. – Hiába küldtem be már minden igazolást, ugyanannál a cégnél nem találtok meg időszakokat. Úgy tűnik, mintha kétévente kiléptem volna hároméves intervallumokra. – Hiányzik simán kilenc évem.
Rögtön neki is fogott a válaszlevélnek, amiben az indoklást követően – erős felindultságában – bírósági eljárással fenyegette meg a hatósági jogkörrel kibélelt díszes társaságot.
Ahogy a gépeléssel végzett, még egyszer átnyálazta a paksaméta halmazt, és meghökkenve fedezett fel két hónapnyi igazolt foglalkoztatást a Nemzeti Múzeumnál.
– No, ezek aztán már nem is tökorrúak, hanem egyenesen tök hülyék – károgta el magát csúfondáros varjú hangon. – Még hogy egy múzeumban munkálkodtam! – Mért nem egyenesen már minisztériumban? – Hál' istennek én mindig termelő vonalon tevékenykedtem, nem pedig az aktákat tologattam, mint a magatok fajták.

Nemzeti Múzeum… Nemzeti Múzeum... ismételgette félhangosan heherészve, miközben visszagondolt fiatalkorára, amikor először fordult meg a Kálvin téren, és megcsodálta a hatalmas, klasszicista stílusú épületet.
– Hát az sem ma volt már, de akkor is… – Ez a dátum három évvel korábbi, így csupán elsőt végzett középiskolás lehettem akkoriban. – Ugyan mit csináltam volna tizenöt évesen a fővárosi múzeumban, amikor csak érettségi után jártam arrafelé először?

Attila kivett a hűtőből egy literes narancs dzsúzt, és nagyokat kortyolva hátradőlt az íróasztal előtti forgószéken. Nyár eleje volt, még nem jött meg a beharangozott hőség. Oldalra fordulva kitekintett a második emeleti ablakon, és a tiszta időnek hála, szeme álmodozva pihent meg a Cserhát és a Mátra élénkzöld foltokkal tarkított vonulatán.
Meglepően nagyot nyelt a narancsitalból, mivel a szék mechanikája hirtelen megbicsaklott alatta. Ettől rögtön elszállt a jóleső áhítata, és a váratlan döccenés visszataszította a valóságba.
– Nézzük csak, nézzük csak – sustorogta. – Tizenöt évesen mit is csinálhattam én nyáron? – Akkoriban még a Tisza-parti határból mustráltam a távoli kék Mátrát.
Ezzel a gondolattal párhuzamosan, élénken beugrott Attilának valami, de annyira, hogy még a dzsúzos palack is nagyot roppant, olyat szorított rajta. Szerencse, hogy jó huzattal bírt, így alig lötyögött már az alján egy kevéske sárga lé.
– Persze, hogy megvan! – csapott hirtelen a homlokára. – Néztem a Mátrát a morotvaparti homokdombról, ahogy a csontokat csomagoltam futártasakba.
– Basszus – méltatlankodott lassultságán Attila. – Ennyire dinnye lettem? – Hát nem az volt a címkére nyomtatva, hogy Nemzeti Múzeum?
Csengeri lehúzta a maradék italt, és megkönnyebbülten dörzsölgette a tarkóját.
– Nincs mese, végül ezt a csomót is kibogoztam azért. – Nem szökhetnek el az emlékek, mint mosdókagylóból az örvénylő víz.
Az internetes térképen rá is kattintott a morotva környékének utcanézetére, és néhány 360°-os felvételből visszaidézte az ásatás fél évszázados helyszínét, azt a területet, ahol egy régmúlt nyáron két hónapon át dolgozott.

Akkoriban a Nemzeti Múzeum régészei avarkori településeket tártak fel a Tisza-parton. Igaz nem volt ez egy új dolog, mivel évente, kétévente vissza-visszatértek, hiszen szép számmal gyűltek a leletek. Csengeri talán tíz éves lehetett, amikor barátaival először rábukkantak a számukra mindennél érdekesebb ásatásra. János, a vezető régész szívesen látta őket. Szinte előadás jelleggel prezentálta nap mint nap kis vendégeinek az eredményeket, és szemléletesen vázolta a folyamatos változást. Attiláéknak megrögzött szokásukká vált, hogy hetente többször is kilátogassanak a három kilométerre lévő ásatásra, és megcsodálják a precízen feltárt, földbe süllyesztett,1200 éves házakat, a spaklival és ecsettel letisztított használati tárgyakat, és a sírgödrökben fellelt, nagyjából ugyanennyi idős, emberi és állati maradványokat.
Gyerekfejjel mindannyian elragadónak találták a régészek vízparton kialakított szállását is, amely egy igazi, expedíciós kalandtáborra hasonlított. A szabadban főzés, a halászat, a morotvaparton épített hosszú cölöpstég igazán megfogta őket. Csupa olyan dolgot láttak, amiről előtte csak olvastak és megálmodtak, mint afféle Robinson Crusoe birtokot.
János elővette a szigonypuskáját, könnyűbúvár felszerelését, és a stég végéről talpast ugrott a holtág alig két méter mély vizébe. A víz átlátszó volt, így a morotva fenekére is elegendő fényt jutott a szigonyos halászathoz. Ahogy elültek az ugrást követő hullámok, még kétszer látták levegőért felbukkanni a légzőcsövet. Legközelebb azonban János már a fejét is kidugta a vízből, és tempósan úszott a stég felé. Ahogy felkapaszkodott, kötélen húzta maga után a szigonyvesszőt, amin egy még élő, méretes hal ficánkolt. A régész odanyújtotta a felszerelést Attilának, hogy próbálja ki a szigonyos halászatot, ám ő megköszönve a lehetőséget, nem élt vele. Nagy tiszteletlenségnek vélte volna ugyanis a vendégeskedést maximális szinten kihasználni.

Attila felgyorsult agyi meghajtója a korai emlékek után simán betöltötte a középiskolai első osztályt követő nyár memóriájában rögzített fájljait is. Látta magát, ahogyan kismotorjával a helyszínre érkezve - töpörödött önbizalommal – vízhordónak jelentkezik a vezető régésznél, akiben kisvártatva a gyerekkorában megkedvelt Jánosra ismert. A férfi is nézegette, méregette őt, neki is rémlett valami az öt évvel korábbi epizódból. Egy nagy kamaszra viszont már korántsem lehet úgy ráismerni, mint egy alig változó, jó harmincas férfiemberre.
János mindenesetre rábólintott az aspirációra, felvette Attilát hétforintos órabérért. Akkoriban az még komoly pénz volt, hiszen éppen annyi volt egy doboz szénfüstszűrős cigaretta ára. Csengeri persze nemigen dohányzott, de a feleslegesnek tartott információkból is jól kikövetkeztette a pénz értékét. Komár típusú mopedje ugyanakkor már 4600 Ft-ba került, ami három havi átlagbérnek felet meg. A bevállalt kéthónapos nyári munkájához még egyharmadrészt hozzá kellett volna tennie, hogy visszafizesse apjának a tavasszal kapott moped árát, amit persze az idősebb Csengeri egyáltalán nem kívánt. Neki ugyanis – mint kézbesítőnek – két-három nyugdíjfizetés alkalmával ennyi pénze jattból is bőven összejött. Kifejezetten örült, hogy megvehette Attinak a kismotort, mivel neki is fájt rá a foga, de levizsgázni viszont – mondjuk úgy – sosem volt kedve.

Attila ütemesen szállította a vizet, és kínálta a forróságban izzadó, ásóval és lapáttal szorgosan munkálkodó embereknek. Motorjával gyorsan megfordult a tsz központ és a morotva part között, így volt ideje trécselni is a régészekkel, míg a két kanna víz elfogyott. Talán négyszer is fordult, amikor János megkérdezte tőle:
– Nem akarnád kipróbálni a régészkedést? – Mehetnél a gödörbe Lozen mellé, mivel neki nincsen párja. – Majd keresek egy kevésbé tanulékony munkaerőt vízhordásra. – Rájöttem ugyanis, hogy te már évekkel ezelőtt átestél nálunk az alapképzésen.
Attila lenézett a mélyedés alján ügyködő, sarkán ülő lányra – akin csak bikinifelső és aprócska sort volt –, és azonnal igent mondott.
– Tegeződünk természetesen kolléga úr. – Úgy, mint jópár évvel ezelőtt, amikor nem fogadtad el tőlem a búvár cuccot.
– Az öt éve volt János, kis mamlasz voltam még akkor. – Elnézésed kérem utólag!
– Nem történt semmi baj, csak nagyon meglepődtem. – A pesti srácok ki nem hagynának ilyen lehetőséget. – Jut eszembe a lehetőségekről: tolok az órabéreden három forintot, elvégre mostantól közvetlen kollégák vagyunk.
– Menj le, mutatkozz be Lozennek, ő majd körülírja, mit kell csinálod! – azzal bátorítóan megveregette Attila vállát.

Atti leült a lány mellé, nyújtotta felé a kezét, és belekezdett a mondókájába.
– Ne strapáld magad feleslegesen, meleg van itt a gödörben! – Tudtam már rögtön, amikor felvettek, hogy így lesz. – Túl értelmesnek látszottál a vízhordáshoz.
– Valóban sokat olvasok, és már közel tíz éve könyvtári tag vagyok – felelte Csengeri.
– Jómagam imádom az indián regényeket, ezért örököltem Lozentől a nevem, aki Victorio csihenn törzsbéli apacs főnök húga volt, és egy másik híres apacs főnök, Geronimo segítője. Harcos nőként és sámánként élt a múlt században. – Állítólag hasonlóan hozzá, nem vagyok egyszerű eset. – A Lozen név egyébként „ügyes lótolvajt” jelent – mosolyodott el a lány. – Ja, és majd elfelejtettem, ősszel harmadéves leszek a régészeti karon.
– Én pedig a másodikat kezdem a szakközépben – jelentette ki elégedetten Attila.
– És miket tanulsz ott? – kérdezte a lány.
- Hát annak igazán kevés köze van a régészethez, kőkemény gépész suli. Legutóbb a vas és acélgyártás volt a fő szakmai témánk. Az irodalom a történelem és a matek persze hasonló, mint a gimiben, tehát alapjában még megcélozhatom a régészetet.
– Na, de haladjunk is azért! – mutatom, hogy mi a feladatod – állt fel Lozen.
Attila fókuszált figyelemmel kísérte a bemutatót tartó lányt, és egyből megtetszett neki a különös kalapja. Nem is bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– A csúcsos süveged honnét szerezted? – Ez direkt apacs varázslóknak készült?
– Dehogy, egy szokvány filckalap, csak vízzel megnyújtottam. – Öntsél régi filckalapba apránként egy fazék forróvizet, és meg fog nyúlni a víz súlyától. – Ugyanilyen varázslós lesz a tiéd is.

Másnap már Attila is csúcsos kalapban kapirgálta a leleteket, és milliméterpapírra rajzokat készített a sírokban talált csontvázakról, ezenkívül a halottakkal együtt elföldelt fegyverekről, öntött bronz korongokról, indás övcsatokról, ember vagy állatmintás szíjvégekről, illetve az övről függő csüngőkről. A munkanap végén a lánnyal közösen szedték össze a dokumentált leleteket, óvatosan papírba bugyolálták, majd futártasakba helyezték. Végül mindegyiket felcímezték szelvény és leletszám szerint.
Attila megszerette a feladatot, minden napja kifejezetten érdekes volt, és gyorsan eltelt. Néha annyira lefoglalta őket a munka, hogy nem maradt idejük diskurálni. Gyakran már mindenki végzett, csak ők ültek ketten az árkukban, és csevegtek önfeledten. Egy idő után a lány ráakasztotta a Winnetou nevet, hogy mindketten az apacsok törzséhez tartozzanak. Színleg tartottak egy vérszerződést is, és attól fogva nyomatékosan apacs testvéremnek szólították egymást.

Elképesztő tempóban szaladt az idő, vészesen közeledett szeptember. Winnetou úgy döntött, néhány teljes napot még együtt tölt családjával, mielőtt elutazik a nagyvárosi iskolába, ezért vasárnap délután kimotorozott a Tisza-parti „Robinson rezidenciára” a régészekhez. A főrégész és a többiek csalódottan vették tudomásul, hogy nem tud már tovább maradni, és – szó szerint – veszi a kalapját. János le is számolta neki az utolsó heti bérét. Megölelték egymást, és hosszasan búcsúzkodtak.
Winnetou hiába várta, hogy apacs testvére előkerüljön a wigwamjából, csak nem jött hátbaveregetni. Így muszáj volt rákérdeznie Évától, a lakótársától:
– Lozen lepihent, vagy elutazott?
– Dehogy pihen, ő még ilyenkor is dolgozik. – A főút túloldalán van a hunhalomnál. Felméri, hogy egy méteres mélységben a föld mennyi töredéket tartalmaz, érdemes-e ásatni.
Winnetou elköszönt a társaságtól, felpattant a mopedre, és elindult Lozent megkeresni. Még sokáig integetett visszafelé, csak akkor hagyta abba, amikor egy traktorról leszakadt földdarab majdhogynem eldobta az első kerekét.
– Jó lesz vigyáznom – jegyezte meg –, szeretném, ha utoljára még egyben látna apacs testvérem!
A hepehupás földúton nagyjából öt perc alatt ért el a hunhalom előtti erdős térségig, ahol az árnyékban leparkolta a motort. Gyalog indult tovább. Ahogy kilépett a fák fedéséből, meghökken a halom tekintélyes méretén, hisz még sosem járt ennyire közel hozzá. Lozent nem látta, de amint balról kerülte a halmot, egyszerre csak feltűnt egy kalap billegő csúcsa a magasra nőtt csádé-bádé között. Odasettenkedett, és hátulról be akarta fogni a lány szemét. Lozen azonban az utolsó pillanatban váratlanul hátrafordult, és ijedtében ásólapátjával teljes erőből hókon vágta. Winnetou „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.”* A lány abban a pillanatban rájött, nem valami szatír kerülgette, hanem apacs testvérét ütötte ki a rövidnyelű, masszív szerszámmal. Sebtiben lefeküdt a vérző homlokú Winnetou mellé és elszántan szólongatta:
– Ébredj apacs testvérem Winnettou, nincs még itt az órád! – Bocsásd meg nekem hirtelen jött kegyetlenségemet! – Említettem, hogy harcos nőként és sámánként nem vagyok egyszerű eset.
A lány finoman elkezdte puszilgatni Winnettou arcát, és homlokáról felitatta a vért pólója fehér anyagával.
Mivel apacs testvére továbbra sem ébredezett, Lozen úgy vélte, mesterséges lélegeztetésre szorul. Szétfeszítette az ajkait, és levegőt préselt belé. Ez sem volt hatásos, így előkerítette a kulacsát és megpróbálta megitatni a pórul járt apacsot. Winnetou ekkor kinyitotta a száját és nyögdécselt néhányat. A lány öntött újra az italából, ami jó hatással volt a sebesültre, körbenyalta a száját, és megrebegett a szempillája. Lozen ezt jó jelnek vélte és vizet próbált szájával fogadott fivére szájába passzírozni. Néhány sikeres próbálkozása után engedett Winnetou görcsössége, és arra eszmélt, hogy szenvedélyesen csókolják egymást.
– Nem vagy te ügyeskedő, kedves apacs testvérem? – firtatta Lozen a lehunyt szemű sérült módszerét.
–  Dehogy vagyok – duruzsolta huncutkásan a fiú –, ahogy te sem lehetsz igazi sámán, mivel annak látnia kellett volna, ki lopakodik a háta mögé.
Mindketten felnevettek, és a fűben elterülve felpillantottak az augusztusi égen lángoló, félelmetes csillagra.
– Sajnos mindannyian csak egyszer élünk, és már az is hatalmas szerencse egy ekkora gigantikus kohó szomszédságában – takarta el a szemét Lozen. – Téged viszont most rögvest el foglak pusztítani!
Azzal villámgyorsan visszafordult, ajkával betapasztotta a fiú száját, és nyelvével elszántan fojtogatni kezdte. Winnetoun végigfutott a „halálcsillag” sugárzó forrósága, és a pillanat visszafordíthatatlan szükségszerűségébe beleremegett. Segített lehúzni Lozenről a véres pólót, és felhevülten adta át magát a mámorító gyönyörnek.
Talán félóra múlva tértek vissza a jelenbe. Hangos szívverésük viszont még akkor is zavarta a böglyöket, melyek izzadságtól ragyogó testükről próbáltak nedvességet felszívni.

– Találtál valami érdekeset a halomban? – törte meg a pattogó csendet kíváncsian Winnetou.
– Áhh dehogy, teljesen megevett már itt mindent az idő vasfoga – legyintett lemondóan a lány és újabb, féktelen támadásba kezdett.


Attila bezárta a térképes oldal utcanézetét, és lefuttatott egy takarítást laptopján, mielőtt kikapcsolta. Elmerengve sántikált le a lépcsőn egy szintet a munkaterületre. Azon töprengett, volt-e hús ebédre, mert érezte a talpán, hogy már megint dolgozik a köszvény.
– Remélem, a csuklómat nem érinti most a roham, mert akkor nem tudom befejezni a csomagolást. – Milyen hajmeresztő – futott át rajta a borzongás –, amikor kartondobozról áttértünk a futártasakra, teljesen kézenfekvő volt nekem a lezáró mozdulat, és a ragasztócsíkot fedő vékonyka fóliaszalagokat is automatikusan görcsöltem össze, hogy ne repkedjenek súlytalanul, miközben belehullnak a szemetesbe... – Nem értettem, honnan a rutin, de úgy tűnt, mintha végeztem volna ilyet egy előző életben.
– Egy előző életben? – De hát mindannyian csak egyszer élünk, és minden múló percünket nyomban rágni kezdi az idő vasfoga. 




* Idézet Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg c. művéből.