SZÉPIRODALOM

Az elötte cikázó jégmadár kék villanása néhány pillanatra elterelte figyelmét. A horgászbot a kézben, az úszó dugó mozdulatlan várt a ránc nélküli vízen a tavirózsák közelében. Bogarak csapongtak a levegőben, méhek részegeskedtek apró színes virágokban és távolabb locsogó vadkacsák mosakodtak.

Kellemes toparti nyári délután volt. Szeme sarkából vette észre a dugó borzongását. Majd újra semmi. Mozdulatlanná dermedt.

Izzadt az erös napsütésben és izgatott volt. Leeresztette a horgászbotot, hogy a zsinór elnyúljon a vízen és csökkenjen az ellenállás. Majd újra megmozdult a dugó és eltávolodva víz alá bukott. Szíve erősebben dobogott és épp rántani akart, mikor egy jól ismert hangot hallott a háta mögött.

- Möbius várja Uram!

S mielőtt a vasárnapi melegben a küzdelem elkezdődött a hallal, az álarcot kénytelen volt levenni arcáról és egy időben elhagyni a vizuális világot.

A tópart, a virágok, a fák, a bogarak, a természet ezernyi zaja és a nyár illata eltűntek. A ragyogó napsugár is. Ismét dolgozója négy fala között találta magát és titkárja elötte állva várt tiszteletteljesen.

- Éppen majd kifogtam egy halat.         

- Sajnálom Uram, de Möbius szerint az utolsó fázis elött vagyunk. A hélium teljesen elfogyott és a karbon-oxigén mag összehúzódik. A hő impulzus várható.

- A jó öreg Möbius nem téved soha! - Tonar professzor a Galaxis egy részét dirigáló központi agyra gondolt és szavai futó mosolyra kényszeritették a titkárt.

Tonar egy kézmozdulatára a dolgozó egyik színes fala ragyogni kezdett.

- Sol-1 szekció, eredeti szituáció, parancsolta fennhangon és a fal fokozatosan átlátszóvá vált a világűr egy szekcióját mutatva melynek közepén egy narancssárga csillag hunyorgott.

- Közelebb, parancsolta. - A kép nagyobbodott és láthatóvá váltak a narancssárga csillag körül idegesítő lassúsággal keringő különböző nagyságú planéták.

- Föld-1, - parancsolta és Möbius engedelmesen mutatott egy planétát, ahol a felhők mögül időnként láthatóvá vált a vizekből felbukkanó földrészek körvonala.

„Milliárd évekkel ezelőtt ott voltunk, mondta a professzor fennhangon, szinte önmagának, és titkárja hozzátette:

- Az őseink Uram, az őseink!

A galaktikus kar gyengén foszforeszkált és a szélén méltóságteljesen, szinte láthatatlanul forgott a naprendszer.

- A pillanatnyi helyzet, - parancsolta szárazon a professzor és az aranyszínű csillag hirtelen vörös szörnnyé változott. Merkúr eltűnt és a kék planéta a nap pokoli tüze szélén keringett.

Látta, hogy tűznyelvek nyalták a megrepedezett kiszáradt földet, ahonnan eltűntek az óceánok. Képek sorozata mutatta a lávát hányó hegyeket és a kiégett földet, ahol az életnek semmi nyoma sem maradt. Eltűnt a millió és milliárd év irt és íratlan történelme.

Összeszorult torokkal nézte a pusztítást. Évek, századok, évezredek nyoma tűnt el és a planéta visszasüppedt az eredeti állapotba, ahol hatmilliárd éve kezdődött minden.

Képtelen volt beszélni, de erre nem volt szükség. A gondolat szimbiózis Möbiussal kitűnően működött.

Eltűnt a pokol a fal egyik sarkába húzódva, hogy helyét átadja egy ragyogó Földnek. Egyik felét felhők takarták és nem messze tőle a hold fehérlett. Majd közeledett a kép és az óceán hullámai fölött repültek. Möbius szótlanul mutatott elámult tekintetük elött ismeretlen vad vidékeket, ahol bizarr állatok élték életük gyanútlanul, nem tudva, hogy figyelik őket. Hegyek, örök hó ölelte gleccserek, vadon és megművelt földek fölött siklottak el. Majd hangyaboly szerű világvárosokat láttak és egy astroport fölött álltak meg egy pillanatra. Onnan indultak és oda szálltak a világűr hajók folyamatos ritmusban.

Möbius hátrált az időben és egy primitív, tüzet köpdöső rakétát mutatott amint erőlködve szállt fel, hogy távolabb a föld kőrül néhány emberrel egy kapszulát dobjon ki magából. Lassan haladt a mindenség végtelenjében a kis kapszula és az emberek szűkösen össeszorulva utaztak a hold felé.

- Milyen hősök voltak!

Önmagának motyogott a professzor, de Möbius szokása ellenére válaszolt.

- Hősök és zseniálisak, Uram. Nevük felejthetetlen. Rajtuk kívül ebből az időből nincs más ismert ember. A világűr hódítóinak az ősei voltak. Utódiak meghódították a galaktikus kart és más civilizációkkal léptek kapcsolatba.

- A háború, gondolta Tonar.

- Igen, a háborúk, - válaszolt Möbius ellesve gondolatait. -Több ezer éven keresztül nyertek és veszítettek mielőtt odaértek, ahol most vagyunk. Pedig képtelenek voltak és vagyunk megmenteni Sol 1-et és a Földet.

- És ha pályát változtatnánk?

- Megtehetnénk, ha Sol-1 nem lenne utolsó fázisában. Véglegesen összeomlott, igy nem érdemes a pályát változtatni. Meghalt a Föld, Uram.

Tonar a képek sorozatát nézte, változni a kontinensek formáját, városok épülését és eltűnését anélkül, hogy nevüket ismerné tudva jól, hogy e képek mögött millió, milliárd egyén létezett. Életük, haláluk, örömeik és bánataik, szenvedés és gyönyör, az élet rejtőzött mindenütt.

Möbius érezte, hogy ezeknek a régóta eltűnt ismeretlen embereknek emléke elszomorította őket. A Főld lassan újból eltávolodott a végtelen térben és időben. A galaktikus kar gyengén foszforeszkált, Sol-1 őrülete eltűnt a mindenség sápadt fényében.

- Gondolom, hogy visszamehet horgászni, Uram. A hal horogra akadt, készüljön hosszú küzdelemre.

                                                    *  *  *