Emennek. Most már biztos. Nem csak én látom így. Egyre többen gyűlünk össze a hideg ízű fészkekhez. Nézzük, ahogy pakolnak. Hallgatjuk a morgásukat, ahogy egymást biztatják; olyan mély, mintha több száz szárny zsongana egyszerre.
A gyűjtők is abbahagyták a pollenevadászatot, pedig az ilyenkor, az akage-virágzás csúcspontján ez szinte hihetetlen. Ilyenkor a gyűjtők szinte majdnem vakok minden másra, csak a virágok érdeklik őket.
A változók nem nagyon törődnek velünk. Egy élénk, csiklandós színűhöz repülök. A szeme nem sokkal kisebb, mint az egész testem. Próbálkozom, mint annyian már előttem, de nem értik a táncot. Lát engem, és mégse lát. Kérlelem, de hiába. Felismerem, többször láttam már a mezőkön. A szélfogói aranyasan csillannak a nap fényében. A teste most olyan színű, mint a fiatal hajtások a vén fákon.
„Maradjatok!” – szól a táncom. „Maradjatok, hisz ti vagytok, akikért érdemes repülni a nagy sivatag felett; akikért az összes kaptár lelkesen táncol a vörös hold fényében; akikért érdemes keresztülrepülni a párás erdő fái között az őszi ködben!”
Nem válaszol. Lát, és mégsem érez. Csak pakolja a nagy, rossz ízű dolgaikat.Emennek. Most már biztos.
– Jó sokan vannak – Morgan nyögve emelte fel a nagy, ütésálló ládát.
– Virágzás van.
Kéti egy gumiszalaggal összefogta világosszőke haját. Élénkzöld pulóverében olyan volt, mint egy nagy falevél, aminek sárgul a vége. Egy nagy fekete darázs – majdnem akkora, mint a hüvelykujja – lebegett az arca elé az átlátszó szárnyaival. Kéti nem tett hirtelen mozdulatot; a rovarok ezen a bolygón meglehetősen békések voltak. Ott voltak mindenhol, még a bázis belsejéből sem lehetett kizárni őket: kékesen-feketén csillogó testű, nagy zümmögők.
– Negyven perc múlva itt a hajó – Sid az előre gyártott elemekből készült bázis ajtajából integetett nekik. Amint kilépett, láthatóvá vált a fején a kommunikátor fülhallgatója.
– Azért nem volt rossz ez a négy hónap.
Kéti ránézett a kölyökre. Egészen lebarnult a szabadban töltött napok alatt. A szeplői most még élénkebben világítottak az orra hegyén.
– Jövőre talán egy jégvilágra küld ki az egyetem.– Na, engem biztos nem! – Sid már a hó és a hideg gondolatára is megrázkódott. – Utálom a hideget.
Morgan megállt a rakodással egy pillanatra.
– Azért szép volt ez a világ – végignézett a mezőn, a piros és sárga, emberfej nagyságú virágokon, majd az erdőn, a fákra tekeredő kúszónövények lila és fehér levelein.
– Szép, kár, hogy nem találtunk semmi érdekeset.
A fejük felett, messze a magasban ereszkedni kezdett a szállítóhajó.
Hozzászólások