"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*
Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,
- betöltetlen űrt - ringatni dalomban.
Fény elől bujdosok fagyos-hófehéren,
átlényegülve rideg, zord Időben
kínná kövesedett, jeges fájdalommá.
Végeláthatatlan lélek-útvesztőkben,
magzatként hordalak versemben, időtlen',
fájdalomköveken sírlak verssorokká.
*Folytassa pályázat. /Idézett sorok: Babits Mihály - A lírikus epilógja/ részlet/
Hozzászólások
"fájdalomköveken sírlak verssorokká" - szép vers
Néha örömmel játszom el nagyjaink gondolataival, tovább gondolva azokat :) Talán megbocsát most is a szerző, talán kellő alázattal teszem :) Így szeretném. Köszönöm a kedves méltatást. :)
Jócskán van humor a Babits idézetben. Bizony, időnként elmerül a szerző saját fájdalmában vagy örömében.
Remekül követed a bevezető gondolatokat.
Gratulálok!