Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,
sóhajt a szél, s egy padra telepszik,
koldul az éj, néhány csillag remeg,
árva magány, ami vállamon feslik.
Lépteim halkan az utcán suhannak,
a híd alatt némán alszik a fény,
boltívek árnya a vízre borulva,
kék csöndet ringat mély vágyam ölén.
Cserepes számból száll fel az ének,
csorba a szó, de mégis ragyog,
százfelé tépett sorsom szegény lett,
a szél durva keze messzi ropog.
Léptem nyomán pocsolya reszket,
koldus az álmom, rongyom a lét,
tenyerem üres, mégis az estnek
csillaga bennem lobogva ég.
Szél hozott suttogva halkan,
hajnali füstbe köd szavaimba,
híd alatt fázva partokon jártam,
messzire vitt el az éj vigasza.
Hozzászólások
Igazán érzékletesen, számos költői eszközzel támogatva vetíted elénk a egy koldus éjjeli körjáratát a folyóparton. A szegény embert sajnos nem támogatja baráti környezet, sőt, inkább még az ág is húzza. Elszomorító, hogy bizony így állunk a rendszerváltás után 35 évvel. Egyesek csak annyit mondhatnak: „koldus az álmom, rongyom a lét", míg másnak ezer milliárdot is meghaladja az ebül szerzett vagyona.
A lehangoló állapotokat árnyalt, lágyított képekkel teszed kíméletessé. Remélem, a csavargó végül valahová be tudott kuckózni!
Elismeréssel gratulálok.
Köszönöm kedves Míra, hogy bekukkantottál hozzám! Mivel az írásaimban /is/ kerülöm az aktuálpolitikát, így az összefüggés nem volt szándékolt. Az is meglehet, hogy az írásomban szerepeltetett "személy" épp' a jóléte miatt szenved... írom; lehet