A Mosolygó Csend Völgyében élt egy eper, akinek eleinte még neve sem volt. Akkoriban csak üldögélt a fű között, az öreg almafa árnyékában, és a völgy többi lakóját figyelte. Tanulni szeretett volna.
Nézte Fürkészt, a csigát, ahogy lassan kúszott a kavicsok között, mintha minden lépésével meg akarná érinteni a világot.
Lollát, a rigót, aki gyakran csak egy bokor alatt ült és énekelt. Az ő dalai nemcsak a hangzásuk miatt voltak szépek, hanem azért is, amit kimondtak.
Látta Ódont is, az öreg órát, aki halkan ketyegett. Nem az időt mérte, hanem azt, hogy mennyi figyelem fér el egyetlen pillanatban.
Az apró eper csak nézte őket, és egyetlen kérdés foglalkoztatta.
– Mindenki tud valamit… és én mit tudok? – kérdezte magától.
Ilyenkor a keserűség helyett csak a halk kíváncsisága bújt elő, úgy, ahogyan a fény átsejlik két levél között.
Egy reggel arra lett figyelmes, hogy mindenki ugyanazt a napot éli, mégis mást lát belőle.
Fürkészt a kavicsok érdekelték, Lollát a dallamok. Ódont pedig csak a csend a két ketyegés között.
Sokáig nézte őket.
Ugyanabban a völgyben voltak, ugyanaz a szél érintette őket, mégis mindegyikük mintha másik világban járt volna.
Ekkor bújt elő belőle a másik kérdés.
– Vajon én mit látok abból, amit mások nem?
Erre akkor még nem tudott felelni, ezért hagyta hát, hogy a kérdés ott maradjon vele.
Aztán az apró eper egyszer csak kérdezni kezdett.
– Ódon… te honnan tudod, mikor kell megszólalnod?
Ódon megállította a mutatóit. Nem kellett gondolkodnia, de odafigyelt a kérdésre.
– Onnan – mondta halkan –, hogy valaki megkérdezte.
Az eper elpirult. Már nemcsak kívül lett piros – hanem belül is.
– De én nem tudok semmit – mondta. – Csak kérdezni.
Ódon elmosolyodott. Jóságosan derült arccal nézett rá, ahogyan csak ő tudott mosolyogni.
– A kérdés is tudás – válaszolta.
– Olyan tudás, amit még senki más nem mondott ki helyetted.
Ekkor érezte először, hogy talán nem véletlenül nőtt éppen ebben a völgyben.
Másnap reggel Derengő bácsi egy kosárral jelent meg a tövek között. Nem sietett, csak nézelődött egy ideig, ahogy mindig is, mielőtt munkához látott volna. A kosara mellé egy kopott agyagcsuprot tett le a fűbe. Abból szokott teát inni, amikor néha megpihent.
Az eper látta, ahogy Derengő bácsi néhány társát óvatosan leszedi, és a kosarába teszi. Látta, hogy azok boldogok – mert valaki majd örülni fog nekik.
De látta azt is, hogy néhány eper a völgyben maradt. Ők tovább beszélgettek, kérdeztek, figyeltek, és ők is boldogok voltak.
Ezen elgondolkodott.
– Nekem vajon melyik lesz az utam? Az asztal… vagy a völgy?
Derengő bácsi közben odaért, és lehajolt hozzá, de nem akarta leszedni. Csak azért, hogy közelebb legyen.
– Mit szeretnél? – kérdezte tőle.
Az eper egy ideig csak hallgatott. Azután halkan megszólalt:
– Nem tudom, melyik lenne jobb választás.
Derengő bácsi elmosolyodott.
– Nem is kell tudnod. Csak azt, melyik a tiéd.
Ekkor megérezte, hogy nem kell választania a jó és a jó között. Elég, ha önmagát megtalálja.
Aznap este a völgy különösen csendes volt. A levegő lassan mozdult, mert nem akarta megzavarni a gondolatokat. Derengő bácsi már hazament, a kosarát is magával vitte. A csupor viszont ott maradt a fűben az eper mellett – a kert gazdája ott felejtette, vagy talán nem is felejtette el.
Ahogyan az est haladt, az eper csendben úgy gondolta végig mindazt, amit aznap látott:
lehetne édes, piros eper, aki táplál valakit,
lehetne gondolat, ami láthatatlanul marad,
vagy lehetne valaki, aki kérdez, figyel, és nem akar más lenni.
Látta azt is, hogy bárhová kerülne, valakik biztosan vele mennének: a kérdései.
Azután eszébe ötlött egy másik gondolat. Fürkész a kavicsokat látta, Lolla a dallamokat, Ódon a csendet a két ketyegés között. Mindegyikük a világ egy-egy külön szegletét járta be, és mindegyikük abban mélyedt el. Ő pedig mindhármukat látta, egyszerre. Látta, hogy ugyanabban a völgyben mennyiféleképpen lehet élni. Ezt rajta kívül nem láthatta senki, mert mindenki csak a saját világát figyelte.
Azután kérdezni kezdett, halkan, senkinek – a csupornak, a sötétnek, saját magának. Hogy ő miért piros. Hogy a kavicsok is kérdeznek-e. Hogy mit csinál a csend, amikor senki sem hallgatja. Válaszok nem érkeztek, de a kérdések nem is vártak rá. Ott maradtak a csendben, mint a levegő, a csupor mélyén.
Hajnalra aztán harmat is gyűlt a csuporba, csepp csepp után.
Amikor Derengő bácsi visszajött a csuporért, az már tele volt. Felemelte, belenézett, és elmosolyodott.
– Nézd csak – mondta az epernek –, tele van. Pedig én nem töltöttem bele semmit.
Az eper nem válaszolt. Csak nézte a csupor vizét, benne a reggeli égbolttal.
– Hát te is egy ilyen Csuporka vagy – mondta Derengő bácsi csendesen.
Így kapta meg a nevét.
Nem azért, mert kicsi volt, hanem mert minden kérdése egy apró csupor lett, amelyikbe a völgy lassan belecsorgathatta a válaszokat. A többiek pedig attól kezdve Csuporkának hívták.
Később újra ott volt a völgy lakói között...
Kérdezett, figyelt, néha elpirult, és néha megértett valamit. Néha pedig csak ott volt.
A völgy pedig csendben válaszolgatott neki, mert tudta: aki kérdez, az már úton van, és aki figyel, az már megérkezett.
Hozzászólások