SZÉPIRODALOM

– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.

Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.

– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkapja. Ugye érti? Sokszor fel sem fogja az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hirtelen, mint derült égből a villámcsapás.

– Saját gyakorlatáról beszél?

Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját, miközben tekintete a sétálókra siklott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak, és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.

– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.

– Megcsalta a feleségét?

– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos, és semmi nem abszolút elképzelt.

– Virtuális? Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.

– Megismerkedtem egy nővel a weben. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hirtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki.

„Néhány napig semmi válasz nem volt s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Bocsánatom kérte, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.

„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.

— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.

– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.

– Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. A kezdeti általánosságok később egyre személyesebb hangúvá váltak. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.

– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.

– Gondolom, hogy igen, válaszolta Faber. Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem. A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.

Majd én meséltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról, miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.

– Maga nem küldött képeket?

– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.

– Szép volt?

– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott, és valószínűleg így volt a többi férfival is.

„Hosszú napok és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek lettünk visszanyerni az éveket, és újra kezdeni életünk más színvonalon.

– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?            
– Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja, volt Faber válasza. A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összeadódása. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egysíkú képeim voltak. Kétszer vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!

„Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.

„Érzelmeim voltak ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyeztethetetlenség volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!

– Egy pillanat Faber, szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik náluknál 30 évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.

– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.

„Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.

Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Mikor látta egy pincér sürgető tekintetét visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.

– Egy másik teát kérek!

– Cyber szerelme befejeződött, vagy… kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.

– Befejeződött.

– Hogyan?

– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.

– Teljesen igaza van, volt a válasz.

– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.

– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.

– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…

Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.

– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.

– Egy pillanat, emelte fel ujját Rodriguez. A nő kereste a repülőtéren?

– Nem. Akarta, de én nem kívántam túlterhelni és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.

„Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.

„Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott itt!

„Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásunk hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott itt. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!

„Lelkiismeretem megnyugtatására végigjártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.

– Ennyi az egész?

– Ennyi. És visszajöttem.

– Soha semmit nem mondott, semmit nem írt?

– Soha semmit. Hallgatott.

– És maga?

– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.

– Kiábrándult.

– Oh hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.

– Nem akarja viszontlátni?

– Nem, ennek vége. Faber kiürítette a csészét.

„Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.

– Jön? Magán a sor, elmesélni problémáit a feleségével.