SZÉPIRODALOM

A Főnök irodája nagyon érdekes. Minden csupa fehér és világoskék színű. A hatalmas körablakokon át is mindenütt ezeket a színeket látom. Gyönyörű és titokzatos az egész. Emlékszem, amikor először álltam itt, azt hittem, megbolondultam. Zavartan nevettem, aztán sírva fakadtam, és nagyon nehezen értettem meg, hogy mi is történt valójában...

-Főnök, hívattál! - szólok, és nem kérdezem. Mindketten tudjuk jól, hogy hívatott, mert el kell számolnom neki azzal, amit néhány hete tettem.Vagy épp nem tettem… Nem örül, de nem látok haragot az arcán. Inkább valami fáradtság-félét. A szemei kedvességet sugároznak, mégis igyekszik szigorú tekintettel nézni rám. A karjait a mellkasán összefonva áll előttem, a szemembe néz, a háta mögött pedig fény árad be az ablakokon. Hihetetlenül szép látvány.
-Angéla, hibáztál. Nagyot hibáztál. - mondja nagyon komolyan, én meg bólogatok, így adva tudtára azt, amit egyébként is tud; tisztában vagyok vele, mit tettem. - Nem játszhatsz Mindenhatót, nem dönthetsz életről vagy halálról! Tudom jól, hogy tapasztalatlan vagy még, ám okos, túl okos ahhoz, hogy hibázz.

Na persze, okos! Nem mindegy?! Igaza van, nem mindegy. Mindig igaza van-ez természetes. Ő tévedhetetlen. Talán egyszer mégis tévedett: amikor maga mellé vett engem...

-Nem, nem tévedtem kedvesem. Most viszont le kell menned!

-Le?-kérdezem, pedig tudom jól, felfogtam, mit mondott.

-Igen, le. Indulj. És ezúttal ne hibázz. A Hetedik szinthez érkezel hamarosan.

Az ajtó felé veszem az irányt, ami hangtalanul nyílik ki előttem. Ja, a Hetedik szint, mosolygok.Remélem oda nem lifttel kell mennem.

*

Ezen a helyen mindennapos a késelés,  a rablás, a nyomor, a  mocsok, az éhezés és az alkoholbűz. Lassan haladok lefelé a lépcsőn, és akaratlanul is elhúzódom tőlük. Nem, nem irritálnak, egyszerűen csak bennem van még a félelem. Félek, hogy megfertőznek a betegségeikkel, a szennyükkel, és a lelkükkel. Az emberem egy koszos papírdobozon ül. Piszkos kabátján egyetlen gomb van csak, begombolatlanul. Nincs gomblyuk, az is elfoszlott már. Mellette mocskos batyuja, abban az élete. Műanyag flakonból iszik valami löttyöt. Az arca szőrös, ezer éve borotválatlan, piszkos és fáradt. Legalább húsz évvel tűnik idősebbnek a koránál, a ráncaiba belerakódott a kosz, és minden bűne, fájdalma. Megállok előtte és összehúzom magamon a kabátomat. Az aluljáró huzata az arcomba kavarja  a hajamat. Leülök mellé a földre, nekem nincsen dobozom. Igaz, a hideget sem érzem. Az én csontjaimat már nem járja át. Hiszen nincsenek…

A zsebéből egy marék dekket kotor elő, és egy öngyújtót. Meggyújtja a legkisebbet, iszonyatosan remegő kezekkel. A szakálla megperzselődik.

-Vártalak már.-mondja. Mi a fene? Honnan tudja, hogy itt vagyok? Láthatatlan üzemmódban közlekedem épp. Nem fordítja felém a fejét, lehet, hogy csak félrebeszél az alkoholtól, meg az őrülettől, ami elborította a valaha penge elméjét. Szótlanul felém nyújtja a flakont, egy ideig vár, majd türelmes hangon jól érthetőn hozzám szól:

-Igyál. Ne szórakozz, tudom, hogy itt vagy. Tedd magad vizualizálhatóvá, mert így nem tudom, kihez beszélek. Csak érzem. Nő vagy, ez biztos, érzem a szagodat. Jó a szagod. Csak azt nem tudom, mi a francért küldtek angyalt?! Azt reméltem, Őméltósága az ördög jön értem személyesen. Tán alszik?

Hangosan felröhög, és a háborodott hangja fuldokló köhögésbe vált. Úgy rázza  és fojtogatja, mintha már sosem akarná elengedni a testét. Koszlott zsebkendőbe temeti az  arcát, és ahogy  a köhögés csillapodik, rám förmed.

-Igyál már, az Istenedet! Ne finnyáskodj, rád már nem veszélyes a bacilus! – Elveszem tőle a flakont és meghúzom. Irtózatos ízű kotyvalékot nyelek le, ami valószínűleg szétmarná a nyelőcsövemet, ha tehetné. Nem teheti, rám nem csak a bacilusok veszélytelenek már. Visszaadom neki a löttyöt, és cigarettát veszek elő a zsebemből.

-Helló öreg! Nesze, gyújts rá.

-A gyönyörűséges mindenedet, ilyet még nem pipáltam! Mit keresel te itt? Valami vén, romlott lotyóra számítottam. Ha már Őméltósága nem ereszkedett le idáig…

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdem, de nem szól, csak halványan elmosolyodik. A szemében megcsillan hajdan volt fiatalságának eleganciája, ezzel vegyül az érett bölcsesség. Elveszi a cigarettát, és elfogadja  tüzet az aranyszín öngyújtómból. Mélyet szív a dohányból, és elégedetten hátra dől, neki a hideg falnak.

-Nem mindegy az neked, angyalom? Egyébként meg tudhatnád…érzi azt az ember, ha eljönnek érte. Mi a neved?

-Angéla.

-Angéla…Angyal. Itt kaptad, vagy az első születésedkor?-kérdi komolyan, nekem meg fogalmam sincs, honnan tud ennyi mindent a Rendszerről, meg rólunk.

-Eredeti.Meghagyták. Akartam. Szeretem a nevemet, a nagyanyámtól kaptam.-mondom neki őszintén. Mindegy , senkinek nem fogja elmondani a szigorúan titkos infókat.

-Csak közvetítesz, ugye? Nem létezik, hogy ne lenne találkám az Ördöggel.-megint felröhög, és a köhögés szó szerint fojtogatja. Jól van öreg, nem kell már soká szenvedned. Én nem is húznám az időt , de te úgy ragaszkodsz a papírdobozodhoz, mintha az maga lenne az életed.

-Nem, az életemhez nem ragaszkodom ennyire. Az már nekem nincs. Erre viszont, erre a kartonra egy kislány rajzolt  valamit a múlt héten. A piacon kószáltam, ott adta az egyik árus, egy jóféle menyecske. De a kislány kivette a kezemből, és rajzolt rá . Értékes dolog ez, hidd el.

Elhiszem, de indulni kéne lassan. A vizelet bűzét nem veszi be az orrom.

-Finnyás vagy szívem, nagyon finnyás. Biztos nem ilyenekhez vagy szokva, mint mi itt. Te biztosan a javát viszed.

-Igen, általában azt. De elárulom, te vagy  a hetedik. A hatodikat meg nem vittem el. Gyönyörű kislány volt. Nem bírtam megtenni. Az Ördög a szeretőm, a lelkem félig fekete, megtehettem.

-Nem fekete az. Talán egy kicsit sötét, de nem fekete. Bár azt nem tudom, mifenét eszel az Ördögön, de te dolgod. Ha jólesik…

Az arca szürke és komor. Rám néz, majd maga elé bámul, kiissza  a flakonból az utolsó kortyot, és feltápászkodik. Az egyik lábát kicsit húzza, a háta görnyedt, rettenetesen görnyedt. Iszonyú fájdalmai lehetnek már, amire nem kap gyógyszert. Csak a szesz tompíthat rajta valamit. Felém nyújtja a kezét, és felsegít.

-Nahát, kézen fogtam egy angyalt!  Menjünk, elegem van ebből itt. –hegyeset köp a lába elé, és elindulunk. A második lépés után megtorpanok, vissza kell mennem! Felemelem az összehajtogatott kartonpapírt a mocskos padlóról, és megfordítom. Amit látok, attól először iszonyú félelem fog el, majd hirtelen megnyugvás járja át a lelkem. A mai dátum felett egy angyal alak, meg egy pálcika ember szarvakkal, de nagy mosollyal a kerek arcán….

Hát emlékszik!

-Emlékszik ránk a kis fruska. Mikor rajzolta ezt neked, öreg?-kérdem, és belekarolok, majd elindulunk felfelé a lépcsőn, magunk mögött hagyva a beteg testét a koszos padlón, meg a batyuját, és az üres flakont a kartondobozon.

-Két hete. Azóta várlak. Angyali mosolya volt a kicsinek!

Az volt, elhiszem, hogy az volt. Talán mégsem tettem rosszat, talán ez csak egy próba volt, egy ostoba teszt a Hetedik szintért…