SZÉPIRODALOM

Jeff magasra nyújtotta harmadik karját, majd letépett egy ikeralmát a fáról. Tüzetesen átnézte: közelről távolra, távolról közelre. Megkopogtatta, ellenőrizte tömörségét, vájatokat keresett benne, hogy valami geoféreg esetleg megkezdte már a belsejét. Egészségesnek találta. Az idei nukleáris tavasz első és egyetlen ép termése. Körülötte az óriási vörös szemű kártevők gyűrűs testükkel körbefonták már a zamatos gyümölcsöket, de ezt az egyet épségben hagyták. Viszont tudta, hogy egy almával nem sokra megy.

A tavasz napról napra jobban erőre kapott, a radioaktív ködfelhőt szinte már teljesen áttörte, elűzte a zord, jeges telet. Jeff alig egy fél napja ébredt. Csipás szemeit hunyorítva hordozta körbe viskója szobájában, a félbeszakított álom szinte még előtte repdesett. A visszaszámlálóján tekintete megakadt, a számok mind nullán álltak. Lejárt az idő, lejárt az ideje. A tél elmúlt, ideje volt folytatnia, amit tavaly félbehagyott. Ideje volt munkához látnia. Nem sok volt már vissza. Úgy becsülte, ha jól haladna továbbra is, akkor már csak néhány szezon. Ellenőrizte az étert, híreket várt, de néma volt minden. Pedig remélte, hogy végre megtud valamit a nagyvilágról, hogy történt esetleg még valami jelentősebb változás a légköri szennyezettséggel kapcsolatban, de az éter csak üresen sercegett.

– Talán holnap – nyugtázta komoran, majd készülődni kezdett.

Elvégezte a szokásos tavaszi ébredése utáni bemelegítő gyakorlatokat. Első kar, második kar, majd harmadik karnyújtás. Utóbbit igencsak tornáztatnia kellett, ugyanis a nyolcvanadik tavaszon kifejlődött végtag messze nem azt a teljesítményt nyújtotta, mint amire szüksége volt a munkához. Apropó teljesítmény. Míg a gyakorlatokat végezte, elgondolkodott. Hányadik tavasza is lesz már ez? Egy ideig jegyzetelte, már csak a fontosabb eredmények miatt is, de egy jó ideje elvesztette a fonalat teljesen. Az  első kilencvennél még nem voltak gondok. Emlékei szerint a száztizediknél kezdett rohadni minden. Igen, így volt. Akkor kapta a megsemmisítési parancsot, így mindent letarolt, ami már hasznavehetetlenné vált. És sajnos ez egy fél kontinensnyi zöldterületet jelentett. De tudta, hogy minden egyes mozdulata a szent célt szolgálja. Ahol ma rombol, ott holnap majd épít.

A százharminckettedik tavasszal ültetett, viszont azon a télen volt a leghevesebb a téli dermedtség, ami az egész addigi munkáját tönkretette, így a következő tavasszal kezdhette újra az egészet. Viszont ezt már megfontoltan tette. Biokezelést alkalmazott, és a következő tavasszal örömmel tapasztalta munkája gyümölcsét. Kis cserjék sokasága mosolygott az égbolt felé. A sugárzásmérő folyamatosan kattogott, de nem tett kárt bennük. Az élet ragyogni kezdett, és a tavasz végén boldogan közölte az éterbe sikeres előrehaladását, amit társa a világ másik felén örömmel nyugtázott, és alkalmazta Jeff módszerét.

A következő tavaszok mind pozitív eredményeket hoztak. Bár a szennyezettség erősen kikezdte szervezetét, de Jeff nem adta fel. Nem, mert tudta, hogy sikereket arat, és ha ez így megy tovább, néhány tavasszal később az ember ismét birtokba veheti elpusztított otthonát.

A medrekben ismét tiszta víz csordogált, melyeket vegytisztítókkal regenerált és tartósított. A kimentett ikrák újra életeket adtak, így megjelentek a kissé torz, de életképes vízi élőlények. A sivár, kiszáradt világ tavaszról tavaszra színes öltözéket öltött magára. A természet növekedett, a vadon ismét megelevenedett. Jeff minden tavasz végén büszkén tért téli álmára. Tudta, hogy már nincs sok vissza. Tudta, hogy munkája nemsokára meghozza a rég várt célt. Tudta, hogy hamarosan viszontláthatja családját, és együtt kezdhetnek új életet, egy új világban. Folyton eszébe jutott az a tavasz, amikor elindult a bomlás, amikor a pusztítás hatalma leigázott mindent. A természeti csapás mindent letarolt, de az a két bátor ember önként vállalta a betegség gyógyítását és a világ újjáépítését, míg az a kevés túlélő egy biztonságos, átmeneti helyre költözött.

Boldog volt, és ezt nem győzte az éterbe közölni, ám az egyik tavasz végén nem kapott választ. Újabb tavasz következett, az éter ugyan néma volt, de Jeff végre a saját keze által újraélesztett terményeit aratta, betárazva vele az egész évszakra. Szorgalmasan folytatta a munkát, és úgy becsülte, hogy ha a dózis két raddal lejjebb csökken, akkor leadja a jelet, és kezdődhet a populáció visszatelepítése. A két rad hat tavasz után csökkent, de az éter néma maradt. Jeff viszont bizakodva tért nyugovóra.

– Majd jövőre!

Viszont a következő tavaszon, miután gyakorlatai végeztével dolgozni kezdett volna, észrevette, hogy megjelentek az óriás gyűrűsök, ezek a vörös szemű férgek, amik eddig sohasem mutatkoztak. Az éter néma, neki egy ép almája volt csak, és úgy festett, hogy a kemény munkája napról napra romba dől.

A férgek mindent pusztítottak. Fűt, fát, virágot, állatot, mindent, amihez csak hozzáértek. A régi világban tudták kezelni, de ezeket a mostaniakat már az a csodaszer sem állította meg, amit százszoros hatékonyságúvá hígítva próbált bevetni.

Reménytelen volt minden. Kemény munkája, amit több száz tavasszal elért, egy álom alatt romba dőlt.

Az egy darab almáját végül zsebre dugta, és maradék ivóvízkészletével hosszas vívódás után úgy döntött, hogy utánajár a némaság okának, hátha társával ketten könnyebben megoldást találnak majd.

Döbbenten tapasztalta, hogy a gyűrűsök máshol is pusztítottak. Körbefonták, beszippantották az új élet legkisebb bugyrait is.

A hanyatlás visszaköszöntött, de Jeff nem adta fel. Tudta, hogy még egy éjjel, és eléri társát.

A telihold világította az utat számára, a csillagok segítettek a tájékozódásban, és napkeltére elérte Simon viskóját. Benyitott, és pár perc múlva tudta már, hogy mindennek vége van.

Simon csendben pihent. Elpusztult. Mint az egész világ. Az éter némább volt, mint eddig bármikor.

Jeff kiült az épület lépcsőjére, majd gyönyörködött a nukleáris napkeltében. Tüdejét megtöltötte a tavaszi levegővel, a zsebébe nyúlt, és beleharapott az utolsó almába.