-Olyan csodálatos a tekinteted, ahogy meredsz magad elé, bele a semmibe, és szinte látom a gondolataidat, ahogy pörög az agyad, tele van...
-Káosszal!-nevetek rá, és megsimogatom a tüsi haját. Kinevet, és megölel. Hatalmas fejét a vállamra hajtja, beleszuszog a nyakamba, és mélyet sóhajt. Megint fáradt, és ha nem a Pokol uráról beszélnék, azt mondanám, kiégett.
-Régóta vársz angyalom?
-Nem tudom. Számít ez? Vártalak és kész. Nem akarod elcserélni ezt a kéglit egy földszintire?
A nevetésétől megrázkódnak a falak, a csészék összezördülnek a csészealjakkal, a képek meginognak a falon. Félelmetesen gyönyörű, ahogy önfeledten nevet, legszívesebben vele maradnék - örökre.
-Gyere ide te klausztrofóbiás angyallány!
Magához húz, és mélyen a szemembe néz. Mondaná, de nem mondja. Nem akarja később megmagyarázni, sem visszavonni. Mert amit kimond, annak súlya van. Úgy csókol meg, mint még soha senki. Ő szépen szeret. Én szépen szeretem. Mi titokban szeretünk...
*
A hatalmas épület a város szélén áll, olyan, mint valami laktanya, de az ablakokból színes fények villognak kifelé, és a zene összemosódik a kiabálással, sikongatással, nevetéssel. Ez itt egy rossz hírű hely. Elég rosszul is néz ki. A parkolóban néhány autó áll, a szétrohadt kis Golf mellett hatalmas Audi. Nekem is ilyen volt...
A társaság elég összetett, szerintem jó néhány tizennégy év alatti van itt, akik otthon azt hazudták, az osztálytársuknál alszanak, vagy épp nem kellett hazudniuk semmit, mert a szüleiket maximálisan hidegen hagyja, merre kallódnak. Van ilyen. Sajnos. Mit tehetek én? Végzem a dolgom. Semmi egyebet.
Persze, az emeletre kell mennem. Még jó, hogy van lépcső. Iszonyatos a tömeg, valami eszement zenének nevezett hangorkán dübörög a hangfalakból, lézerfények villognak színesen, tinik és még-, vagy már nem annyira tinik rángatóznak a ritmusra, ami igen egyszerű: tuc-tuc. A terem közepén lezserül öltözött szőke lány rázza a haját körbe-körbe. Ha nem tudnám mi van vele, első ránézésre azt hinném, csak részeg. De nem csak részeg... A miniszoknyájából időnként kivillanó tangája, melleit alig takaró topja, és a vörös rúzs a száján egészen közönségessé teszi. A mesterségesen előidézett mámorában úszva, magáról és a környezetéről alig véve tudomást, táncol. Próbál a ritmusra feneket rázni, de ez egyre kevésbé sikerül neki. Láthatólag eltompult érzékszervei csak minimálisan működnek.
Nem tudom, ha akarnám, meg tudnám-e menteni. Nem akarom. Nem tehetem. Ő döntött. Nem megyek utána, amikor a mosdó felé veszi az irányt két sráccal, meg két fiatal lánnyal együtt. Tudom jól, minek megy oda. A vesztébe rohan. Tudja jól, de nem érdekli. Már nem. Valaha nem ezt akarta. De mára ez maradt neki, mert ezt választotta. Apuci nehezen összefeketézett pénzén drogot venni-ez lett az élete. Persze, míg a barátja mellette volt, addig örült az ég kékjének, örült a madárdalnak, a virágoknak a kertben, a pipacsoknak az út szélén, örült egy szelet csokinak, örült egy jó szónak, egy ölelésnek, egy csóknak. Örült, amikor az érettségije kitűnőre sikerült, és boldog volt, amikor felvették az orvosira. Aztán megtörtént a baj. A fiút gyorsan elvitte a leukémia. Az orvosok tárt karokkal álltak; ők mindent megtettek. A lány akkor összeomlott, az egyetemet el sem kezdte, mondván: minek? Három hónapig sírt és gyászolt, aztán belevetette magát a bulikba. Nem kérdés, miért vagyok most itt...
-Hello édes! Iszol valamit?
-Kösz, nem.
-Akkor táncolunk?
-Nem, és megköszönném, ha arrébb tolnád az arcodat. Zavar a kilátásban.
Tényleg zavar. Önelégült kis hülye. Most miért nézel ilyen bambán? Menj már arrébb, nem látok tőled semmit! Istenem, mennyire dühös vagy, mindjárt megijedek tőled, jó? Na végre, itt a szőke, lassan indulhatunk. Oda kell mennem hozzá, nagyon rosszul néz ki. Úgy is érzi magát.
-Szia.
-Te meg ki a franc vagy?-kérdi dühösen, és látom, ahogy veri a víz.
-Érted jöttem. Elviszlek. Hamarosan.
-Hova?-kérdi, és pár pillanatra kitisztul a tekintete, aztán beszélni kezd.-Tudtam ám, hogy nem lesz ennek jó vége. De olyan rohadtul üres minden, annyira céltalan és szürke az életem. Fájt, nagyon fájt, amikor meghalt a barátom...akkor meghaltam én is. Nagyon rosszul vagyok...tudsz segíteni?
-Igen tudok. Mindjárt elmúlik...nyugalom.
-Most meg fogok halni? A sok szartól, amit beszedtem?
-Igen, attól.
-Találkozni fogok...vele?
-Igen, elviszlek hozzá.-Sóhajtanom kell-De előtte van még egy kis dolgunk. El kell számolnod...
-Tudom, igen, tudom. Félek.
-Nem mondom, hogy ne félj. Félj csak, van mitől...Menjünk.
Kézen fogom, mert halálosan rémült. Ahogy visszanézünk, látjuk a villogó kék fényeket. Mentősök küzdenek egy lány életéért. Hiába. Mi már beleveszünk a végtelenség ködébe, a füstös utcák semmijébe, a Mindenségbe, ami neki most iszonyú nehéz lesz. Ő döntött. Nem szabad sajnálnom...mégis azt teszem. A meg nem született gyermekeire gondolok, és átvezetem őt a káoszon, hogy egy másik káoszban vezekeljen. Ilyen az élet...ilyen a halál...Soha ne dobd el, amid megadatott!-kiabálom halkan magamban, és még mindig nem értik, sokan nem értik...
Hozzászólások
Igazán kedves, amit írsz, mosolyogtam.:) Nos, hamarosan kiderül, hogyan is lábalok ki e sorozatból anélkül, hogy az irodalmárokat bántódás érné.:)
Kíváncsi vagyok, hogy fogsz ebből a sorozatból kilábalni? Végigmégy az összes halálokon, s egyszer talán az irodalmárok is sorra kerülnek?
Minket azonban csak százéves korunk után szedj össze, mert addig folyamatosan fejlődünk! Persze ez se egy tuti megoldás, mert egyik-másikunknak végül akkora feje lesz, hogy nem fér be a mennyország kapuján.
Grrrrhhhhrrrr...