Angéla vagyok. Angyal. Amolyan fekete. Nem őrangyal, ahhoz nem voltam elég jó, elég tiszta és szabálytisztelő. Huszonhat évet éltem a Földön.
Amikor megszülettem, nagyon sovány és csenevész voltam. Az apám, aki orvos, persze agyon vizsgáltatott, de teljesen egészségesnek találtak. Az anyámat viszont annyira megviselte a terhesség és a szülés,hogy nem volt hajlandó több gyermeket vállalni,így egykeként cseperedtem szerénynek nem mondható vidéki otthonunkban.
Eleinte azt gondolták, néma vagyok, mert nem akartam megszólalni. Lassan csak-csak kinyögtem néhány szót. Nem azért, mert nem tudtam beszélni...csak nem akartam. Az óvodában folyton maceráltak, mert a fiúkkal játszottam kommandósat. Ott nem kellett sokat beszélni, csak futni, meg lőni, meg fára mászni.
Szerettem egyedül lenni. Gyakran szedtem pipacsot és búzavirágot, meg földiszedret. Fontam virágkoszorút, és hanyatt fekve bámultam a felhőket, és a kezemet a magasba emelve, ujjaimmal rajzoltam körbe őket. Szerettem a nagymamámat, pedig ritkán mosolygott. Keveset beszélt, és sokat dolgozott.
Ötévesen megtanultam írni, és onnantól kezdve kinyílt a világ. Mindenfélét firkáltam, és elhatároztam;újságíró leszek! Apám nem örült, azt akarta, orvos legyek. Anyámat nem nagyon érdekelte, mi lesz belőlem, ő leginkább egy gazdag férj feleségeként tudott volna elképzelni.
Az iskolában nem volt velem sok gond, jól tanultam, csak a matekot utáltam cefetül, meg a nyivákolós lányokat, akikből nyolcadikra tökéletes Barbie-babák váltak. A gimiben jobban éreztem magam, mert volt média szakkör. A fősuli meg maga volt a mennyország...akkor legalábbis azt gondoltam.
A diplomaosztó után kaptam egy autót, egy igazi, hatalmas, fekete kocsit, amiről mindig is álmodtam. Újságíró lettem, albérletben laktam, és egy többmilliós autóval száguldoztam. Mondták is gyakran, az lesz a vesztem. Nem az lett.
Huszonnégy éves voltam, amikor kínzó fájdalmat kezdtem érezni, először csak az ujjaimban, aztán lassan az egész testemben. Apám aggódott-én nem. Akkor kezdtem csak megijedni, amikor reggel alig tudtam felkelni az ágyból. Apu kivizsgáltatott, anyu jajgatott, én meg elhatároztam, nem fogok tolószékbe kerülni, ahogy azt jósolták. Szteroidokat szedtem és tettem a dolgom. Találkoztam életem szerelmével, akit egy építkezésen ismertem meg, ahova anyagot gyűjteni küldtek az újságtól.Visszagondolva ez az építkezés nekem sorsfordító helyszínné vált..."Ő" ott dolgozott, mindenféle szerkezeti munkákat végzett. Magas, helyes fiú, hatalmas barna szemekkel. Amikor először megláttam, piszkos volt az arca és a keze, de a szemei tisztán ragyogtak. A szüleim sosem fogadták el, csak egy nincstelen senki volt a szemükben. Összeköltöztünk, és nagyon szerelmesek voltunk. Elfogadta a betegségemet is, és azt, hogy valószínűleg soha nem fogok tudni kihordani egy gyermeket sem. Elfogadta a lázadó, nem hétköznapi, és néha nem túl nőies viselkedésemet. Mert szeretett. Nagyon. Másfél éve éltünk együtt, amikor egy reggel munkába indult, én még a kávémat szürcsöltem. Az ajtóból visszafordulva kis dobozt nyomott a kezembe, adott egy puszit, és csak annyit mondott:
-Este akartam odaadni, de egy hang azt mondta,örülnél, ha már most az ujjadon lenne!
Vigyorgott egyet édesen, és elrohant. Nem, nem voltam boldog. Fel sem húztam a gyűrűt az ujjamra. Azt akartam, ő tegye meg.
Megálltam az épülő toronyház közelében, és elindultam a lift felé. Nem szerettem azt a liftet, olyan ideiglenes, nyitott valami volt...
Apám hiába harcolt egy évig a legjobb ügyvédekkel felvértezve magát, a cég nem volt hibás, mindenki mindent rendben talált. Én voltam ügyetlen a fájós lábaimmal meg kezeimmel. Na meg aminek ugye meg kell történnie...
Anyám összeomlott, apám egy darabig sírt, aztán elfogadta, hogy elment az egyetlen lánya. "Ő" magát okolta, mert nem várt estig a gyűrűvel. Én egyszerűen csak nem értettem semmit sem. Ahogy láttam magam vérbe fagyva, és az embereket, akik sikoltoztak, meg rohangáltak, aztán láttam "Ő"-t lemászni a liftaknába, és hallottam a hatalmas, mélyről jövő, fájdalommal teli ordítását, ahogy magához ölelte az élettelen testemet.
Feladatot kaptam. Így akkor láthattam őket, amikor csak akartam. Eleinte gyakran akartam,aztán már egyre ritkábban.Fájt a lelkem, és megértettem lassan; már nem tartozom közéjük. Nehéz volt elfogadni, óriási viharok dúltak bennem, ezért gyakran megszegtem a Fönti szabályokat. Szerződéseket rúgtam fel, megszegtem az adott szavam, megmásítottam a megmásíthatatlant. A büntetést emelt fővel viseltem. A Főnök ellen azonban soha nem lázadtam.
Amikor a tüsihajúval találkoztam, az olyan volt, amikor a kis patak beleveti magát a a szűk torkolaton át a tomboló folyóba. Az a folyó pedig mindent magával ragad, amit a patak vize addig szelíden ringatott magában: gallyat, falevelet, kavicsot, szemetet és kis halakat. Élőt és holtat egyaránt. Ha létezik szerelem az angyalok lelkében, nekem az is megadatott, bár gyanítom, ezt ajándékba kaptam a hatalmas Úrtól, aki velem visszaváltozhatott ártatlan kisfiúvá. Nem kellett a rossz arcát mutatnia, kiereszthette a gőzt, elpilledhetett a vállamon. Nem kellett szégyellnie előttem, hogy valójában, legbelül ő is gyenge...
Szeretem a Létezést. De az Életet sokkal jobban szerettem. Már tudom, mi a különbség a kettő között. Nekem nem volt választásom. Bár lett volna...! Akkor ma háromgyerekes anya lennék és boldog feleség. A harmatos fűben hanyatt fekve bámulhatnám a csillagokat. Érezhetném a cseresznye lédús zamatát, a frissen mosott ruha illatát. Idős néniket segíthetnék át a zebrán.
Nem számít, már semmi sem számít.
Most elküldenek a Földről, nem tudom, hová. A hetes és a kilences a két szerencseszámom...
Angéla vagyok. Angyal. Amolyan fekete. Nem őrangyal, ahhoz nem voltam elég jó, elég tiszta és szabálytisztelő. Huszonhat évet éltem a Földön...
-VÉGE-
Hozzászólások