SZÉPIRODALOM

csak álmodta mielőtt elindult

hogy a nevét mondták háromszor is az ő nevét

derengett rémlett sosem volt egyértelmű

hogy elképzelte leírta vagy tényleg megtörtént vele

belefért-e életébe ahogyan utat tört magának

szabadkozva a zsibongó tömegben

és fellépett a deszkára amit addig csak messziről látott

és kis terpeszben ott állt a fölpántlikázott mikrofoncsokor előtt

mondom mindez így utólag bizonytalan sőt

a győzteseknek kijáró erőfölényt igénybe véve könnyedén cáfolható

de az már bizonyos hogy mindkét kezét vállmagasságig emelte

és tenyerét ferdén felfelé fordította és lassan ökölbe zárta az ujjait

megkapaszkodott a rá irányított fényfolt szélében

mert a világban rendnek kell lennie

és meg nem inoghat el nem eshet

neki itt szilárdan állnia kell

mert most őt is szólni szólítja végre a méltányosság

legalábbis azt hitte szegény

annyi hiábavalónak bizonyult esztendő után

a zsibongás elcsitult páran még köhintettek párat

aztán csak a csönd a langymeleg himbálta lassú hullámait

ott kellett maradnia nem mehetett vissza a helyére

a tekinteteket mint megannyi tűszúrást érezte az arcán

de egyetlen zokszó sem hagyta el az ajkát

nógatták kezdje már biztatták sorolja

jajgasson sopánkodjon énekeljen

mutassa azokat a legendás véraláfutásokat

sebeket varokat hegeket árulásokat bűnöket

nevezze meg a bűnösöket

álljon ki végre kiáltották neki észbe se véve

hogy ő az egyetlen aki akkor ott kiállt

és türelmetlen ütemes tapsba kezdtek a gyilkosok

Tisztelt Há! – mondta rekedten és a taps elcsitult

de a költő csak állt a fölpántlikázott mikrofoncsokor előtt

megkapaszkodott a rá irányított fényfolt szélében

mint rab a rácsban

melyen kijutni nem tud ugyan

és jeleket se küldhet máshoz

legfeljebb a jegenyék csúcsa fölötti vonulásukban biztos madarakhoz

meg az éghez ami régóta figyeli

tehát úgyis tudja minden gondolatát