SZÉPIRODALOM

Egy napsütéses reggel a konyhámban szorgoskodva a mágusnaptáramhoz léptem, és elégedetten konstatáltam, hogy ma van a nagy nap.

– Manci, te ma itthon maradsz! – szóltam a sarokban támaszkodó seprűmnek, akinek láthatólag nem tetszett az iménti megjegyzésem, mert cirokszálait megborzolva táncolni kezdett, felkavarva a port.

– Tudod, hogy te vagy az állandó járművem, de ma van a Nagy Varázsmentes Nap. Ilyen csak évente egyszer van! – azzal izgatottan beléptem a kamrába, miközben szemem sarkából láttam, hogy Manci tovább duzzog.

Az egyik polc tetejéről levettem egy hatalmas, kopott dobozt. Kicipeltem a konyhaasztalra és felkattintottam a két karcos csatot. ­Kipakoltam a korábban aprólékosan összeszedett ruhadarabokat, és magamra vettem. A hajamat megfésültem, és az emberek által csak sminknek nevezett kenceficéket kentem az arcomra, úgy, ahogy egy régi színes magazinban láttam.

Manci előmerészkedett a sarokból és kíváncsian emelgette ciroksörényét, forgolódott körülöttem, amitől a padlón eddig nyugodtan pihenő porcicák randalírozásba kezdtek.

– Pompás, most tényleg úgy nézek ki, mint egy ember! – A tükörbe nézve elégedetten vigyorogtam, majd a doboz alján kezdtem kotorászni, és egy gondosan becsomagolt szerkezetet vettem elő.

– Az emberek ezt mobiltelefonnak hívják, ezen keresztül szoktak egymással beszélni – magyaráztam kotnyeleskedő barátomnak. –  Számomra érthetetlen, hogy nem tudják a telepátiát alkalmazni, de hát nekik ez jutott. – A seprű ide-oda billegve fejezte ki értetlenkedését.

– Persze szigorúan csak kölcsönben van, hiszen ez tiltott tárgy – hangomat lehalkítottam, mintha valaki meghallhatná. – A sógornőm a Mágushivatal Humán Részlegéről csempészte ki nekem. Elmagyarázta az alapokat, és megmutatta, hogy van rajta egy GPS nevezetű játék, ami az embereknek segít eligazodni az utakon. – Manci megperdült a levegőben és csörgette cirokszálait, ami nála a harsány kacagást jelentette.

Megnyomtam a készülék egyik gombját, ami csippant egyet és világítani kezdett.

– Tudom, tudom, nektek kisujjatokban, akarom mondani ciroksörényétekben benne van az összes út, elágazás, fontos hely – próbáltam lehűteni járművem kárörvendezését.

A kamra sötétjéből előtoltam a ma használatos járművemet, aminek két kereke, kormánya, pedáljai és egy viszonylag kényelmetlen ülése van, a neve bicikli vagy kerékpár, esetleg drótszamár. No, emiatt én csak Csacsinak hívom.

A telefont beillesztettem a tartójába, és az alkalmi járművemet kitoltam a ház elé.

Hátrafordulva láttam, ahogy Manci kíváncsian forgolódik az ablakban.

Gondosan bepötyögtem az erre a napra tervezett úti célom címét, a szomszédos falu főterén álló Sütiházét, és kihangosítottam a készüléket.

– Az Ön úti célja 10,3 kilométerre található, kerékpárral a menetidő 38 perc – tájékoztatott egy kellemes női hang a telefonból.

– Akkor induljunk! – kiáltottam fel.

Ám nem történt semmi, a bicikli mozdulatlan maradt.

– Ja, persze! – csaptam a homlokomra – Ez nem megy magától! – azzal rátettem a lábamat a pedálnak nevezett valamire, és elkezdtem hajtani a biciklit. Szerencsére nem ez volt az első alkalom, hogy használom Csacsit, így nem borultam el vele, de beletelt egy kis időbe, amíg megszoktam, hogy milyen ritmusban és erővel tekerjem a pedált. Eközben a telefonos nőszemély folyamatosan beszélt hozzám.

– Eltért a kijelölt útvonaltól! A következő kereszteződésnél, 50 méter múlva forduljon jobbra, majd a körforgalomnál hajtson ki a második elágazásnál.

– Hát ez remek! – dohogtam magamban, de aztán legyűrtem idegességemet, és vidám arcot vágva követtem a hang utasításait. – Mégiscsak szép nap ez! – biztattam magamat.

Sikerült a GPS által adott tanácsok szerint kijutnom a körforgalomból, és elindulhattam a másik falu felé. Az út egy szakaszon egy sűrű erdőn vezetett át, ahol olyan félhomály volt, hogy kénytelen voltam járművem lámpának nevezett szerkezetét működésbe hozni, hogy lássam az utat. Egy hármas elágazáshoz érve vártam, hogy a női hang megadja a helyes útirányt, ám ehelyett egy kis ideig csendben maradt, majd váratlanul megszólalt.

– Jelveszteség! Jelveszteség! – ezt ismételgette, és már-már kétségbeesést véltem hangjában felfedezni, amikor felkiáltott – Újratervezés! – én meg csak álltam ott a kormányra támaszkodva, ujjammal dobolva vártam, hogy végre kitalálja, merre is van az arra.

– Mancival ilyen sohasem fordult még elő! – berzenkedtem félhangosan.

– A középső elágazásba hajtson be, kövesse az utat, majd a következő útelágazásnál forduljon balra! ­ - kaptam az újabb tanácsot.

– Úgy látom, sikerült végre kitalálnod merre is kell menni! – korholtam az ismeretlen nőszemélyt.

Gyorsabb tempóra váltottam, hogy behozzam az elvesztegetett időt. Egészen megizzadtam, mire a falu határához értem. A széles út leszűkült és több kisebb útra vált szét. A GPS tanácsára a jobb szélső útra hajtottam, és tekertem tovább a finom süti reményében. Az egyik utcasarkon integető emberek egy csoportját pillantottam meg. Vidáman visszaintegettem nekik, ám ekkor hangos kiáltásokat hallottam a hátam mögül, és a telefonos nő is hangosan figyelmeztetett:

– Figyelem! Ön behajtott egy egyirányú utcába! Azonnal álljon meg, és forduljon vissza!

– Mi a franc az az egyirányú utca? – kiáltottam fel, miközben lefékeztem a száguldó biciklit.

A választ abban a pillanatban megkaptam, egy közeledő komor tekintetű rendőr képében.

– Hölgyem, ez az utca egyirányú, ide kerékpárral sem lehet behajtani abból az irányból – mutatott a hátam mögé.

Fülig pirultam, és hebegtem-habogtam. Máskor egy egyszerű igézetet használva elfelejtette volna ezt a találkozást, ám most ezt nem tehettem meg.

– Jaj, Biztos úr, teljesen igaza van! Hová tettem az eszem? Ez a fránya izé tehet róla! – böktem a telefonra. – Tudja, most használom először, és nem szólt, hogy ide nem lehet bejönni – lódítottam, közben pedig szégyenlősen pislogtam, remélve, hogy megesik a szíve rajtam.

– Szerencséje van hölgyem, hogy nem jött más jármű az utcában, még baja esett volna – hangja szelídebbre változott. –  Most nem bírságolom meg, de kérem, hogy jobban figyeljen! Egyébként hová tart?

– A főtéri Sütiházba megyek.

– Akkor, ha visszafordulva elérte az utca végét, kanyarodjon jobbra, majd egymás után kétszer balra, és már ott is lesz a főtéren! Jó sütizést kívánok! – azzal mosolyogva sarkon fordult, és ott hagyott.

Felsóhajtottam.

A rendőri útmutatást követve néhány perc múlva a Sütiház előtti parkolóba hajtottam, ahol több tucat négykerekű jármű várakozott.

– Ön megérkezett úti céljához! – szólalt meg váratlanul a GPS.

– Hát persze! Ha rajtad múlt volna, ki tudja, hol kötök ki? Megbízhatatlan perszóna! Nem irigylem az embereket– korholtam alkalmi túravezetőmet. – Mancival ez nem történt volna meg – hálás szívvel gondoltam otthon maradt hű társamra. –Na mindegy is, vár rám a finom sütemény!

Miközben félhangosan mormogtam, letámasztottam a biciklit, és kíváncsi emberek csodálkozó tekintetének kíséretében elégedetten besétáltam a Sütiházba.