SZÉPIRODALOM

Átviharzott az irodán. Ezt sokadszor tette meg. Benyitott, berohant, üvöltött egyet, majd kirohant, de ez csak az első felvonás volt. Tudtuk mind a hárman. Szemben velem Viola, mellettem Lili, és a harmadik sarokban jómagam. Megrettenve ástuk bele magunkat a papírkötegekbe.

Jött a második felvonás. Főnökünk már összeszedve minden haragját szitkozódott, káromkodott, üvöltött. Szórta az átkokat, közben föl-alá járkált az ajtótól az ablakig. Tudtuk, hogy nem nekünk szólnak ezek a papírfestéket sem tűrő illetlen szavak. Az irodánk alkalmas volt arra, hogy jól kitombolja magát. Tágas tér, mindössze három íróasztal a három sarokban. A negyedikben a hivatalos iratokat őrző két szekrény roskadozott a belé gyömöszölt irathalmaz alatt. Mi hárman, az ő rabszolgái, az íróasztalunk fölött görnyedve, türelmesen végighallgattuk a már unásig hallott gondolatait. Csak ez kellett neki. Emberek, akik csendben meghallgatják. Már megszoktuk. Hetente egyszer-kétszer előfordult. Érkezése időpontját sosem tudtuk, azt sem, hogy meddig tart majd a tombolás. De láss csodát, ahogy a szitkokat szerteszórta a kiválasztott személyekre, a mérge alábbhagyott, lassan teljesen lenyugodott, végül megszelídült. Utána kenyérre lehetett volna kenni, olyan jámbor emberré vált. Ő volt a főnökünk. Hirtelen haragú, vehemens, örök elégedetlen, de nagyvonalú és emberbarát. Az évek múlásával, ha visszatekintek, egyik legjobb főnökömnek tudhatom.

Amikor a céget teljesen felszámolták, az ő pozíciója is megszűnt. Az irodákból mindent eltakarítottak. Bútorokat, fontos iratokat. Akkor, azon az utolsó munkanapon a mi valamikori kitombolós irodánkba egy összetört ember lépett be. Már nyoma sem volt a korábbi vehemenciának. Tekintete, minden mozdulata elárulta, hogy nagy bajban van. Leült egy magában árválkodó székre, s így szólt:
- Nem így akartam.
- Tudjuk, főnök, tudjuk - mondtuk, szinte egyszerre.
- Nyugodj meg. Sokat tettél ezért a kócerájért. Te minden erőddel azon voltál, hogy talpon maradjon – nyugtattuk felváltva, közben évjáratonként rendeztük, csomagoltuk az iratokat. Viola alig tudta magába fojtani a sírást. Lili tartotta magát. Ő volt a legkeményebb közöttünk. Bennem vegyes érzések keringtek: – Mihez kezdek most? Hová megyek? Hol találok új munkahelyet?
- Ti nekem sosem ártottatok, én mégis rátok pakoltam az összes szennyesemet. Ne haragudjatok. Köszönöm, hogy mindig meghallgattatok. Tehetetlen voltam. Elbántak velem. Nem vettem észre időben valódi szándékukat.
- Ezen már nincs értelme rágódni, Főnök. Kezdjél új életet. Hiszen korábban is annyi ötleted volt, ami meg is valósult. A céget is jól vezetted. Ha nem kényszerítik rád az esztelen utasításaikat, bizonyára talpon marad. Mutasd meg ezeknek, hogy nélkülük is boldogulsz. Ne higgyék, hogy teljesen elbántak veled – nyugtattam, de magam sem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni. Az előző munkahelyemen megúsztam a létszámleépítést. Ide jöttem. Itt reménykedtem. Nyertem másfél évet. Mit értem vele? Egy kis időt, sok-sok munkát, néhány jó kollégát, új tapasztalatokat. Most ott vagyok, ahol másfél évvel ezelőtt.

Lassan befejeztük a csomagolást. Kisöpörtük a három irodát. A nagyot és a két kisebbet. Torkunkban dobogott a szívünk. Nem tudtunk egymáshoz szólni egy árva szót sem, olyan nyomorultul éreztük magunkat. Utcára kerülünk. Hiába dolgoztunk, fáradoztunk. Ez lett a vége. Lassan mentünk kifelé, vissza-visszanéztünk…hátha megáll az idő, talán nem is valóság, talán nem is történik ez az egész, csak képzeljük. De valóság volt. Húsbavágó, lelket-tépő valóság. Tudtuk, ha innen kilépünk, ide már sohasem jöhetünk.
Bezártuk a bejárati ajtót, a kulcsokat a főnök rakta el. Elindultunk.

- Majd holnap talál… - kezdte a mondatot Viola, de hangja a harmadik szónál elcsuklott és mélyről feltörő zokogásba torkollott. Nem bírtam tovább én sem. Megszorítottam lili és Viola kezét, s alig hallhatóan megszólaltam:- Gyerekek, jó volt Veletek! – lelkem mélyén sebzett minden szó. A visszafojtott sírás rosszabb volt, mint megannyi késszúrás. Elváltunk.

Mentem az utcán, s olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint még sosem. Nem tudtam hová tartok. Azt sem tudtam, ki vagyok. Nem érdekelt, hogy tavasz van és virágba borultak a fák. Nem érdekelt, hogy ismerősök jöttek vidáman velem szemben. Köszöntek, éppen csak visszaköszöntem. Akkor hasított belém először a tudat, hogy munkanélküli lettem.