Sokáig ültem az asztalnál.
Előttem a szétfoszlott régi nejlonzacskóból kiborított nagy halom, feketére, szürkére patinásodott öreg süteménykiszúró. Rakosgatom őket méret, típus szerint, párba, csoportokba. Ezt megtartom, ezt talán, ezt kidobom… vagy mégsem? Kell nekem ebből valami egyáltalán? Hiszen nekem is tele a fiók hasonló, újabbakkal.
De ezek mások. Anyámé, az ő anyjáé voltak, talán még régebbiek is lehetnek. Mennyi szeretettel, gondossággal készült süteményt formáztak velük a dolgos asszonykezek!
Eszembe jutnak a régi ünnepi készülődések. Főként karácsonykor anyám napokig sütött. Éjjel háromkor még számolgatta hányféle készült el, hányat kell még csinálnia.
Nem kellett, dehogy kellett!
Hiába volt jó étvágyú a család – apám különösen szerette a süteményeket – mindig maradt még január közepére is valami. De mama sütött, és egyre többfélét. Mert ugye voltak a hagyományosan elkészítendők, aztán jöttek újabban hallott, olvasott receptek. Többnyire maradtak is, csatlakoztak a korábbi listához.
Már rég csak ketten voltak, a gyerekek kirepültek, de akkor is sütött és sütött. Kell a gyerekeknek, az unokáknak.
Örököltem tőle ezt a konyhatündérséget, én is nagy sütögetést rendeztem minden karácsonykor, bár korántsem akkorát, mint ő. Aztán cseréltünk, én is vittem kóstolót, és kaptunk is persze kétszer annyit vissza.
Még akkor is sütötte a megszokott süteményeket, mikor egyedül maradt, mert jönnek a gyerekek, unokák valamit kell nekik kínálni. Hiába mondtuk, hogy ne fáradjon, mi is sütünk, majd viszünk. De nem, neki kellett sütni, hiszen évtizedeken át belérögződött, elhagyhatatlan szokás volt. Igaz, már nem úgy sikerült, sokszor megégett, mert elfáradt, lepihent közben. Persze a sütőre fogta: rosszul süt.
Ma már ő is fentről figyeli a karácsonyi készülődést. És talán ezért is nehéz megválni ezektől a régi süteménykiszúróktól. Ezek is az ő emlékét őrzik, a régi sütik illatát, a régi karácsonyokat.
Bevallom én gyűjtögető, ragaszkodó típus vagyok. Nem szeretek kidobni semmit, semmilyen apróságot, amihez valami emlék fűződik. Például van egy csomó régi képeslap, ajándékkísérő a gyerekeimtől, szüleimtől, családtagoktól. Némelyiken van dátum, többségén még az sem, és mégsem akaródzik megszabadulni tőlük. Pedig tudom, lassan kellene szelektálni, és elengedni néhány dolgot. Utódaimnak ezek úgysem jelentenek túl sokat, jobbára semmit, csak gondot, ha már nem leszek.
Idáig jutva a gondolatokban, végül elengedtem az ócska linzerformákat, de egyet megtartottam. Egy perec formát. Ilyenem nem volt, és pont most olvastam egy sajtos perec receptet, ki is próbálom.
Mama, majd figyeld fentről, hogy sikerül!
- december
Hozzászólások
Olyan ritkán írtál prózát, hogy talán egyetlenre enlékszem vissza a két évtized alatt, amióta ismerlek.
Bizony-bizony, ilyen az ember, amikor elanyátlanodik, és nem tudja, mit kezdjen a kezébe kerülő emlékekkel. Drága Földim... a mamára emlékezem most én is, és az új szemüveg ellenére elhomályosul a látásom. Sajnálom, hogy a sajtos perecedet nem tudtam lemeózn, de biztos vagyok benne, hogy remekül sikerült, és a mama is joggal lenne rád büszke. Majd ha már nem kell diétáznom, készítessz újra. Ugye?
Nekem különösen szívfacsaró ez az írásod, mivel nagyon kedveltem az öregeidet, és veled karöltve gyakran megfordultam náluk Fehérváron.
Igazán meglepett, amikor elém került a történeted, hiszen előttem is teljesen titokban tudtad tartani a "formabontó" terved.
Nagy gratula + ötös pacsi!