SZÉPIRODALOM

            
Estefelé kimentem meglocsolni a virágokat. Nagyon meleg volt aznap, szinte izzott a levegő dél tájban, azért is vártam, hogy kicsit alább szálljon a nap. Szeretek locsolni.  Olyankor valamiféle intim kapcsolat jön létre köztünk a virágokkal. Szinte érzem, milyen kellemesen isszák a vizet, amit nem győznek, az meg csepeg csöpög mint az embernél, amikor nagyon jóízűen oltja a szomját.     Valami motoszkált bennem, valami olyan szúrós, szégyenlős hangulat volt ez, ami mindig elővillant, amikor a virágokkal ennyire közel kerültünk egymáshoz. Most itt a csobogó víz kilocsogta, megidézte, honnan is  a kellemetlenül felvillanó érzés.

            Lehet-e szeretni egy lelketlen élőlényt, még ha olyan szép is, mint a virág? Szeretem a virágot az kétségtelen, de hogy is állunk akkor azzal a lélekkel? Egyszer júdáskodtam én, emlékszem már. Valamiféle feloldás kellene erre a régi, elhamarkodott bölcselkedésemre. Pedig ott és akkor nagyon helyénvalónak tetszett. Kicsit ködös ez így tudom, de  hogy érthető legyen, a már régen behegedt sebet is feltárom, hogy a virágokkal való fura viszonyomat tisztázhassam.
            Jó pár évvel ezelőttre megyek vissza most, az a délutáni kép még élénken él bennem. Munkából értem haza – mint mindig ebben az időben –, az unokám állt az udvaron, kicsit homokosan, kicsit maszatosan és csak figyelte, ahogy kiszállok a kocsiból. Néztem rá, mi ez a nagy sértődöttség, vagy csak legyökerezett a lába? Nem szólt, furán bámult, egyszer a földre, majd messze fel az égre. A pillantását csak átvitte rajtam, nem akart a szemembe nézni. Odamentem hozzá, megpróbáltam lesimítani azt a nagy bút a savanyú arcáról, de erre felnyújtotta a kezeit,  leguggoltam hozzá, átölelte a fejemet és súgta: Meghalt a Csöpi, a Pocok meg sír.

            Ettől elállt a lélegzetem egy pillanatra, mert valahogy az elmúlás annyira távoli volt akkoriban. Csupa élet, vidámság és erre, kimúlt a kutyám. Vagyis a kutyánk, mert az kettőnké volt. Amolyan két-gazdájú kutya volt az és ezt ő is tudta.  Már több mint tíz éves volt a gyerek születésekor, akiből hamarosan kisgazdi lett. Amikor elkezdte a lépcsőket mászni, a kutya lehasalva figyelte és szinte várta, hogy mikor ér össze az orruk. Ilyenkor a lányom felkapta Dávidot – Te úr isten, csupa kutya szőr vagy! – kiáltott és porolgatta a gazdát.

            Pici kezét a kezembe adta és vezetett a kert széléhez, ahol a tavalyi szalmakazal maradéka volt. Itt fészkelték be magukat a kutyák, a kis fészerben, ami be volt kerítve, rajta rozoga ajtó. A mi kutyáink nem almon aludtak, hanem fészekben, mint a madarak – azóta tudom, hogy létezik kutya fészek is. Lassan közeledtünk a kutya fészek felé. Nagyon különös volt az a kis idő, amíg a néhány métert megtettük. Nem akartam, hogy odaszaladjon a kihűlt tetemhez, mondtam, hogy csak lassan! 

            – Lessük csak meg, ne menjünk oda! Jó?

            Nem értette miért ne, de úgy csinált, ahogy tőlem látta, bekukucskáltunk az ajtó résén. Az igazi döbbenet engem ért. Pocok, az egy éves kölyökkutya szalmával tele szájjal döfögette az öreget, – akit  akkorra már egészen beborítottak a szálak – majd azt is rászórta és ment újabbért. Temetett! Ilyent még nem láttam, ha mesélték volna, el sem hiszem. Amikor észrevett bennünket, odaszaladt hozzánk és elfeküdt előttünk, mint szokott; simogassuk meg!  Észre sem vettük, hogy lassan az egész család ott áll mögöttünk és leselkednek be ők is . Valamelyikük megszólalt.

            – Ez már nem éled fel, el kellene ásni!

            Nekünk, a két gazdának – majdnem összeért az arcunk – olyan volt ez, mint egy ítélethirdetés. Egy négy éves, és egy több mint ötven éves ember bámult egymásra. Elásni?  Erre kicsit meghűlt a levegő, én is csak dörmögtem, hogy jól van no, majd csinálunk valamit, de most várjunk még. Persze gondoltam én ezt. Reggel, amikor elmentem már nagyon gubbasztott és mindnyájan tudtuk, hogy nagyon öreg. Ahogy csendben ballagtunk vissza a házhoz akkor jutott eszembe, kiviszem a szőlőbe és a kedvenc növényeim tövébe temetem el. Nagyon egyedül akartam maradni, de a gyerek csak lógott rajtam akármerre is mentem. Ládát kerestem, amiben ki tudom vinni szegény kutyát és valami takaró félét, mert  nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy dobálom rá a földet. Egy ruhára mégis csak más. Nem volt gyakorlatom még a temetésben, ha jobban belegondolok, ez volt az első kutyám. Ez is közös lett! Pakolásztam, ásót, mi-egymást és menni akartam, de a gyerek elengedte a kicsi kutyát, amit a gondjaira bíztam, szaladt, hogy ő is jön velem. Valahogy megpróbáltam megszabadulni tőle, az anyjára néztem, hogy csináljanak már valamit.
            – Eddig is ment veled mindig, most miért ne mehetne? Csak bőg, ha itt hagyod.

            Elindultunk ketten a kutyánkkal. Magyaráztam neki, hogy oda megyünk, ahol az a piros szőlő van, ott temetjük el. – Jó – mondta, de mintha nem emlékezett volna rá hol is van az. Kicsit felengedett a hangulatunk, amikor nekikezdtünk. Nekem a munka, – az ásás –, neki meg a szép sárga homok vette el a keserű hangulatát.             Dolgoztunk, jól akartuk csinálni.  Amikor a gödör már elég mély volt, óvatosan belelógattam a kutyát, aztán elengedtem. Egy vászon-félét megpróbáltam rádobni, – ásóval igazgattam – de a gyerekre is figyelni kellett, mert nagyon belemelegedett a munkába, kézzel szórta a homokot és félő volt, hogy a gödörbe esik. Dobáltuk, dobáltuk a homokot. Én meg is akartam taposni, hogy kevesebb föld maradjon ki, de azt nem volt szabad. Szinte rám förmedt, hogy: Ne!

            Veregettem az ásót, hogy megtisztuljon, szedegettem össze a dolgainkat, akkor tűnt fel, hogy micsoda komolykodással dolgoztunk. Fel akartam oldani a hangulatunkat, erőltetett vidámsággal mondtam.

            – Jó kis kutya volt ez a Csöpi.

            Éreztem, nagyon fura a helyzet, hogy is beszélhetek olyan felnőttesen egy ekkora gyerekkel? Hiába, rég kinőttem már abból a korból. Nehéz eltalálni  a hangot, akármennyire is igyekszem. Nem válaszolt, hanem elmerengve, nagyon is felnőttesen mondta.

          – Te, figyelj csak Papa! Ugye csak az embereknek, meg az állatoknak van lelkük a növényeknek nincs?                       Néztem rá, és hát mit is mondhattam volna?

            – A növényeknek szerintem sincs.

            Ez az a mondat, ami miatt szégyenkezem én, ha a virágokkal beszélgetek. Ha teljesen felnő, lehet, hogy elővesszük újra ezt a kérdést, mert nem jó ez így. Tisztázni kellene! Lehet, hogy a növényeknek is van lelkük.