Lég ellen forgó a szélmalom,
kutyáját csóváló a farok:
öncélból ugat a hatalom,
ám közösből merít a marok.
Csakis saját hasznát szolgálva
csűri-csavarja az érveket,
fösvényen önt a morc molnárja
apró zsákodba egy keveset.
Földről is sepri a porosat -
nevet rád a kegyes grácia -,
feljegyzi mindig az okokat
társa, a hű bürokrácia.
Bársonyba rejtik el a valót,
kulisszák mögé bújnak, ahol
koncukként mérik szét az adót,
nem nélkülöz, ki velük csahol.
Nézd a sok naplopót! - mára mind jóllakott.
Szuszogva nyúlnak el, arcukon vaskalap,
testük nyugodt, lelkük előregyóntatott,
de álomba süppedő kezük még matat.
2009-04-04
Hozzászólások
Nem piszkáltam ezt a verset. Megírása óta, ebben az állapotában leledzik, úgyhogy alapból sikerült ennyire, akkor...