Anna néni különös színfoltja kirándulásunknak. Csíkmadéfalva határában találkozunk vele. Az emlékmű mellett lakik, egyszerű kis parasztházban. Kiszámíthatatlan a kiránduló autóbuszok érkezése. Anna néninek mindig készenlétben kell állni. Bármilyen elfoglaltságba temetkezik, egyik fülét az út irányába kell szegeznie, hogy meghallja és megkülönböztesse az érkező járművek hangját. Meg kell hagyni, jó füle van. Alig szállunk le a buszról és sétálunk el az 1764. január 7-e hajnalán lemészárolt kétszáz székely emlékére állított Siculicidiumhoz, Anna néni már fiatalokat is meghazudtoló gyorsasággal igyekszik a leparkolt autóbuszunk irányába. A hóna alá csapva kis vaspolcot cipel, a kerítésre akasztja, majd rápakolja portékáit. Türelmesen várakozik.
Mi még tisztelgünk az áldozatok emlékének, álldogálunk csendben és hallgatjuk idegenvezetőnktől a történteket:
- A szörnyűségre Adolf Buccow osztrák főgenerális, teljhatalmú királyi biztos és Siskovich nevű társa adott parancsot…
- Céljuk az elrettentés és megfélemlítés volt, hátha ettől rend lesz a végeken. A székelyek nem szívesen vonultak be a Mária Terézia által felállított határőrezredbe. Megbontotta volna híres egységüket, hierarchiájukat. Túl jól sikerült az elrettentés. A halálos áldozatokon túl a menekülők közül sokan az Olt-ba fulladtak, elhurcolták őket, vagy később belehaltak sebeikbe. Nem csoda, hogy a szörnyű eset után ezrek kezdtek elbujdosni, csángálni, elcsángálni Moldva felé. Innen ered a csángó kifejezés. Minél messzebbre, csak el innen, el erről a szörnyű helyről…
Hátborzongató történet. Kétszázötvenhat évvel a vérengzés után most békés, csendes a csíki táj. Őrzi a szörnyű-véres hajnal emlékét. Kicsit még mi is emlékezünk, de sokáig nem maradhatunk. Indulunk vissza a busz irányába
Egy-két utastársunk megelőz a vásárlásban. Anna néni lelkesen kínálja a kis emléktárgyakat. A kínálat szerény: papírra préselt havasi gyopár, képeslapok, 28 oldalas székely viccek, meg egy, s más apróság. Közelebb kerülök Anna nénihez. Már kezemben tartok két préselt havasi gyopárt, meg egy „székely viccek” füzetet. Már nem is az áru érdekel. Nézem Anna nénit, derűs mosolyát, hallgatom lelkes vidám hangját. Nézem kis hajlott, sovány alakját. Nem tudom megállni, hogy szóba éledjek vele, annyira vonz a személyisége.
- Hány éves tetszik lenni? - kérdezem.
- Megmondjam? - néz rám kicsit huncutul.
- Jó lenne, ha megtudhatnám.
- Nagyon sok az már. Nem fogja elhinni… Nyolcvanhat - kutatja tekintetemet, látja rácsodálkozásomat. Közben kifizetem a megvásárolt árukat. Nézek Anna nénire, valóban hihetetlen számomra éveinek a száma, de el kell hinnem, olyan őszintén néz rám.
- Forinttal fizethetek, Anna néni?
- Csak forintba dolgozok lelkem. Csak forintba - kacsint egyet. Többen elmosolyodunk. Jó üzleti érzéke van. Forintért mindenhol kicsit drágábban adják az árukat. Jó néhány utastársam is vesz tőle valamit.
- Lenyűgöz Anna néni mozgékonysága, szellemi frissessége, életereje.
- Készíthetünk egy fotót, Anna néni? - kérdezem tőle.
- Hogyne készíthetne, aranyos - mondja örömmel.
- Nem sűrűn fotóznak engem.
Csattognak a fényképezőgépek, Anna néni nem fogy ki a mosolyból. Elnyűtt, idős arca boldogságtól sugárzik. Valaki tréfásan megjegyzi, hogy még a végén Anna néni fog nekünk fizetni.
- Küldjenek nekem is belőle - kiált utánunk.
Szállunk fel a buszra, nézünk ki az ablakon. Látjuk, ahogy Anna néni utánunk int:
- Isten áldja Magukat! Isten áldja! - közben kezdi összepakolni örömét adó kis portékáit. Többen visszaintünk:
- Isten áldja Anna néni!
Belelapozok a viccfüzetbe, de csak Anna nénire tudok gondolni. Jó volt Vele találkozni, a kezét megfogni, belenézni jóságos tekintetébe, egyáltalán jó tudni, hogy itt a Csíki medencében él még egy nyolcvanhat-éves Anna néni, akitől megint csak tanulhattunk valamit.
Vajon, ha egy év múlva erre járunk látjuk-e még? Remélem, igen.
Hozzászólások
János, nagyon örülök, hogy olvastad az írásomat. Vajon él-e még Anna néni? Jó lenne tudni!
remek írás, jó a téma is, örömmel olvastam
Kedves Ilona, én valóban úgy éltem meg, mintha tündérkertben jártam volna. Lehet, hogy más szemüveggel látnám a mindennapokat, ha ott élnék, "völgylakóként", ahogy írod. Mi a Hármas-Körös közelében, kicsit távolabb a szépséges Bihar-hegységtől, csak az alföldi rónaságot látjuk. Itt ameddig a szem ellát sík vidék van. De vannak tavasszal gyönyörű virágzó repce-földek, kora nyáron aranysárga napraforgó tengerek, búzamezők, itt-ott kunhalmok, akácerdők, idén nyáron sajnos kiszáradt kukoricatáblák is, helyenként fekete sártengerek, és sok-sok látnivaló, ami a hegyvidéki embernek lehet, hogy szebbnek érdekesebbnek tűnik, mint nekünk. Persze ezt mi is csak akkor látjuk, ha kimegyünk a városból, ahol a hétköznapokat éljük. Nagyon tetszik az utolsó mondatod, s teljesen egyetértek vele. "A léleknek kell szárnyalnia, a gondolatnak, hogy ne érezzük magunkat rabnak."
Köszönöm a "pacsit", László. A rendcsinálásnak mindig nagy ára volt. A csíkmadéfalvi emlékműnél már másodjára jártam. Sok-sok évvel ezelőtt voltam először. Most mélységesen megérintett Anna néni személyisége, ezért nem tudtam kihagyni Őt elbeszélésemből.
Úgy mesélsz, mint aki tündérkertben járt. Pedig csak egy hegyektől körülvett, szűk kis völgy Hargita-fürdő, és egy valamivel szélesebb medence a Csíki-medence, ahol élünk, völgylakóként. A hegyek, lehet, hogy védnek, de el is zárnak a világtól. Perspektíva nélküli azitteni lét. Gyakran nyaranta is ködben ébredünk, olyan, mintha bura alatt lennénk. Talán ezért szokták az itteni emberek az arcukat gyakran az ég felé emelni. Arra nem ütközik akadályba a tekintet. A léleknek kell szárnyalnia, a gondolatnak, hogy ne érezzük magunkat rabnak.
Ezek a "sógorok" mindenkit móresre akartak tanítani? Most meg, hogy odavannak a bankjaikért... pedig hát, azokat senki sem mészárolja le.
Gratula + pacsi!
Köszönöm szépen a hozzászólást, András.
Magával ragadó, remek írás. A történelmi visszatekintés is nagyon a „helyén van” benne.