Csak egy halványkék, de kecses reménység a férfilélekben.
Mint kint a fák zöldesbarna koronája, türelmemet most is elrejti,
a Te női valód elől az árván maradt ősz.
Mehetnékem van a félkomfortzónából.
Némán taszít már a feketésszürke tehetetlenség.
Noha Isten minden nap égszínkéken gondol rám.
Vajon nevemet sem tudva, Te is?
Mintha késedelmes lenne a földbarna időzítés:
hajnali ködökbe burkolódzó, ismeretlen jöveteled.
Nem a másikhoz.
Hozzám.
Jáspisként felragyogó imád valahol talán az égig ér.
Vajon megtaláltál?
A délelőtti égbolton tétova, s lágy, fehéresszürke felhőátvonulás.
Az ütött-kopott konyhában, a halványzöld stokedlin ülve,
megszavazom magamnak a sokadik cigarettát.
Noha semmire sem jó.
Talán csak arra, hogy szürkészölden, s csak néhanap,
de Téged gyorsabban várlak.
Pedig csak lila délibáb ez.
Csöndes őszirózsás imákban, néha aranylón érzem: látlak.
Véletlenül sem érdemeltelek ki.
Egy Magasabb Úr áteredő kegyelme az,
ami szörnyeinket belül egy pillanat alatt porrá teheti.
Téged és engem: megigazít.
S már Te is látsz talán ott belül.
A hófehér vonzás selymesen a szívhidegen felülkerekedik.
Miközben nem egymást várjuk.
De mindketten egyetlen pillanatra a Mennybe látunk.
Koromfekete félelmeink pengeéles horizontja fölött
kigyúl egy apró csillagkép.
Téged és engem Valaki gyöngyvirág illatú kegyelemmel
majd aranylón összeköt.
A fölsebzett, de éledező szívekben
a vártnál is gyorsabban, patyolattiszta csöndben közeledik.
Hozzászólások