Mit lehet tenni egy ilyen november pénteki napon, mint a mai? – fogalmazódott meg a kérdés Éva fejében. Lehet például mosogatni, kitakarítani a lakást, elszaladni a boltba, főzni a gyerekeknek és persze a férjnek. Természetesen valami olyat, ami kedvére van mindenkinek. Éva ilyen dolgokon töpreng, miközben a takarítás mellett dönt, úgysem végzi el helyette senki. Milyen jó lenne inkább elmenni valahová, el a városból, jó messzire! Beülni az autóba és lemenni például a Balatonra. Ó, istenem! – sóhajt fel. Talán majd egyszer! – de a gondolat nem hagyja nyugodni gazdáját, tovább tekeredik benne. Mindig csak a legnagyobb forróságban voltak ott, lehetőleg június végén vagy inkább júliusban. A férje és a gyerekek imádják a vizet. Sajnos neki fehér a bőre, ezért nem szívesen megy a napra, helyette inkább olvas az árnyékban.
Éva most gondolatban utazik. Látja a tavat, a napfelkeltét, a hajnali órákat, amikor kihalt a part és csend uralja a tájat, meg néha a sirályok vijjogása. Néhány éjszakai pecás vonul vissza otthonába vagy kibérelt szálláshelyére, kezükben a felszerelésükkel. Éva mezítláb megy át a füves részen a partig, talpának még nyirkos, mégis élvezi, majd óvatosan beereszkedik a vízbe. Ilyenkor még sokkal hűvösebb, de erőt vesz magán, hiszen ezekre a percekre várt tegnap óta. Kell egy kis idő, amíg a hideg okozta fájdalom megszűnik, majd csak a ritmikus levegővétel hallatszik és a karcsapások keltette apró csobbanások. Harminc perc nyugalom. Harminc perc a napból, ami csak az övé. Aztán didergés a parton, gyors törölközés, vissza a többiekhez, mert bizonyára felébredtek már és várják. Elképzeli azt is, amikor a gyerekek játszanak; imádnak a matracról beugrálni a délutáni langyos vízbe. Julival, a legidősebb lányával naplementekor szokott úszni. A fényképeken, amit férje készített, a két fej sziluettje látszik csak a fénnyel szemben és a túlsó part sötét vonulata.
Lassan elfogy a délelőtt, a takarítást már befejezte, az ebéd következik.
De a tél is milyen szép lehet! – ábrándozik tovább. Még soha nem látta valóságban a befagyott Balatont. Sajnálja, hogy nem tanult meg korcsolyázni. Pedig néhányszor kiment a Városligetbe, a jégre, de nem volt kitartása hozzá. A gyerekek szerencsére bátrabbak voltak és ügyesebbek. Bár, még nincs elég hideg ahhoz, hogy befagyjon a tó, a hullámok hatalmasak lehetnek.
Évát keserűség önti el. Milyen igazságtalan az élet! Szabadságon vagyok, és ahelyett, hogy lazítanék, akkor is csak a házimunkával töröm magam. Zoli bezzeg! Éjszakába nyúló üzleti vacsorák, több napos külföldi utak. Tavaly Belgiumban volt négy napig. Közben Orsinak meg eltörött a keze, orvoshoz kellett vinnem.
Elhúzza a függönyt a konyhában, az autó ott áll a ház előtt. Férje nem állt be vele a garázsba miután megtankolta előző este, mert autóval akart menni reggel a munkahelyére. De valamiért mégsem vitte el.
Hirtelen elhatározásra jut: utazótáskát keres. A legszükségesebb holmikat pakolja bele és néhány melegebb holmit. Már egy éve nem vezetett városon kívül, mindig csak a bevásárlóközpontig megy, esetleg az óvodáig meg az iskoláig és vissza, ha otthon marad az autó. Mindig a begyakorolt útvonalon halad.
Elszánt, mint fiatal korában, amikor még az egyetemre járt: egymaga megindult vonattal a tenger felé. Mindenki le akarta beszélni, hogy veszélyes egyedül egy nőnek, de ő tántorítatlan maradt.
Érdekes, hogy az embernek mennyire elfogy az önbizalma három gyerek után, ha folyton a férjére támaszkodik és a fizetésére, meg az ötleteire, amikkel mindig kész tények elé állítja! Zoli mindig tudja, mit akar. Kimért, hideg racionalizmus. Én pedig… – mérgelődik.
Éva végez a csomagolással, majd telefonál.
- Anya! Hazahoznád a gyerekeket? – Röviden elmondja, mit vett a fejébe. Nem válaszolja meg a vonal túlsó oldalán elhangzó miérteket.
- De édes lányom... – hallatszanak még anyja aggódó szavai, de ezekre már nem válaszol, csak ennyit mond a telefonba befejezésül:
- Segíts rajtam, anya!
Az autó motorjának egyhangú duruzsolása.
Álmosnak érzi magát. Bekapcsolja a rádiót. Otthon és az autóban is mindig Zoli kedvenc rádióadóját kell hallgatnia. Megkeresi a klasszikus zenét sugárzó adóállomást, most senki sem szólhat bele, mit hallgasson. Közben a két nappal korábban történtek járnak a fejében. A gyerekek fürdetése, lefektetése. Az esti sorozat a TV-ben már lement, kezdődik a második film, de nem igazán érdekli, helyette inkább olvasni kezd egy regényt. Valahogy ez sem köti le, pedig a napokban vette; kolléganője ajánlotta neki, áradozott róla, és megígértette vele, hogy elolvassa. Türelmetlenül lapozni kezd előre, igyekszik néhány gondolatot kiragadni, hátha nagyobb kedvet kap tőle, aztán mégis erőt vesz magán, és elkezdi az olvasást elölről. Közben többször rápillant az órára: fél tizenegy, tizenegy, fél tizenkettő. Aztán éjfél. Zoli még mindig sehol. Kimerülésig tartó várakozás. Az igaz, Zoli szólt, hogy kicsivel később jön haza, de már negyedik hete nem szeretkeztek. És most, hogy a gyerekeket sikerült korábban ágyba dugni, reménykedett benne, hátha mégis összejön valami. Végre csörren a kulcs a zárban, nyílik az ajtó, férje belép, látja, hogy felesége még ébren van, ezért szelíden megdorgálja, amiért ilyen sokáig fent maradt. Aztán rámosolyog, és megkérdezi, hogyan telt a napja? Éva nem akarja túlságosan férje kedvét szegni, de pocsékul érezte magát egész nap. Bejelentették, hogy iskolájukat össze akarják vonni egy másikkal, így az ő helye is veszélybe került, Orsinak hőemelkedése van, ha elkapott valamit, megint táppénzre mehet. Nincs kedve mindent felsorolni, elintézi azzal, hogy nem történt semmi különleges, csak Orsit említi mégis; az apának joga van tudni a lánya hogylétéről. Zoli odatartja az arcát, Éva csókot ad rá, közben kitágítja orrcimpáit, hátha idegen illatot fedez fel. Zoli mosolyog, és mosolyog. És minél jobban mosolyog, minél kedvesebb, Éva annál biztosabb benne, hogy férje megint máshol járt, mint kellett volna. Beindul a fantáziája. Elképzeli, hogy pár órával ezelőtt bizonyára más nőt csókolgatott, másnak a mellét simogatta, bezzeg az övét nem hajlandó észre sem venni, pedig három gyerek után nem is rosszak. Annak a nőnek biztosan szebb melle van, mint nekem – hergeli magát. Zoli mindig a kisebb melleket szerette. Persze, soha nem vallaná be, de én tudom! Vajon mi lehet a baj velem? Csúnya sem vagyok, buta sem. Három szép lányt szültem neki. Rendesen vezetem a háztartást, tavaly sikerült visszamennem tanítani az iskolába, ezért még azt sem lehet rám fogni, hogy meg lennék fásulva az otthonléttől. Az ágyban sem voltam soha lusta. Akkor mi lehet a baj velem?
Évának eszébe jutnak azok az idők, amikor még lehetett hangosan szerelmeskedni, és nem aludtak a gyerekek a szomszéd szobában. Mennyivel nehezebb most! Egy pisszenés sem lehet, nehogy felébredjen valamelyik.
Éva tovább morfondíroz, és fokozódik az elégedetlenség benne.
Vajon milyen lehet az a nő? Szőke, barna vagy fekete? Netalán vörös? És milyen lehet vele az ágyban? Vagy nem is ágyban csinálják? – elképzel néhány helyszínt, ahol meg lehet ejteni az ilyet, de az extrémeket rögtön elveti: Nem! Zoli annál kényelmesebb, inkább egy hotelszobába vagy a nő lakására mehetnek. És vajon megtesz neki mindent az a nő? És mindent megenged?
Éva úgy gondolja, hogy nem hagyta el magát három gyerek után sem. Zoli is jól néz ki, az már igaz, ismeri be. A heti kétszeri fallabda a munkatársakkal alaposan megmozgatja az izmait. Nem petyhüdt sehol sem.
Egyszer megpróbálta Éva is, de nem kedvelte meg ezt a játékot. Vagy csak észrevette, hogy nem szeretik a többiek, ha elkíséri férjét. Azóta inkább futni jár esténként a budai utcákon. Egyedül.
Az autó halad tovább. Az út felét megtette már, de kicsit hosszabb, mint ahogy számított rá, valószínűleg a forgalom miatt. Péntek délután van, sok a teherautó. A végcél még nem kristályosodott ki teljesen benne, de tudja, hogy nem halogathatja tovább; kis idő után Füred mellett dönt.
Eszébe ötlik egy gondolat: Milyen érzés lehet nekimenni egy fának egy kanyarban? Mit érezhet az ember? Vagy inkább egy kamionnak. Kicsit kellene csak balra fordítani a kormányt ennél a sebességnél, és kész. Nagy csattanás. A másodperc töredéke az egész. Szinte hallja, ahogy a hírekben bemondják: „Balatonfüred felé fél úton, egy személyautó egy szembejövő, szabályosan haladó teherautónak ütközött. A személyautó teljesen összetört, utasa meghalt, a teherautó az árokba borult. Nagyobb anyagi kár nem keletkezett.”
Tehát, én anyagilag nem érek semmit! – ezen elmosolyodik.
Tovább tekerednek a gondolatok Éva fejében, és most egy másik esetre gondol. Otthon vannak, férje a késői óra ellenére hideg sört tölt magának, deres a pohár, az állólámpa fényében forgatja, szemléli a buborékokat, szájához illeszti a pohár szélét, kortyol egyet, és arcán elégedett mosoly jelenik meg. Elképzeli, hogy ezek a szájszélek bizonyára más nő száját, mellét csókolgatták. Ettől a gondolattól elfogja a méreg. Férje még arra is figyel, hogy poháralátétet használjon, nem úgy, mint máskor. Tudja, hogy idegesíti Évát, ha meglátszik a vizes karika az asztalon; nagyon igyekszik, de nem csaphatja be. Nézi, ahogy férje elindul a fürdőszoba felé, zuhanyozni készül. Elképzeli, ahogy megfürdik, majd szárazra törli a tesztrészeit, az intimebb helyeket is, azzal a puha törölközővel, amit ő készített oda neki. A fehéreket szereti és a jó puhákat, amelyek az érzékenyebb bőrfelületnek is kellemesek.
- Mit olvasol? – kérdezi Zoli.
Éva feléje tartja a könyvet, de látja rajta, hogy ez a kérdés csak feszültségoldó ötlettől fogant, férje nem igazán kíváncsi rá. Jólesett volna, ha megkérdezi, hogy tetszik-e amit olvas, ha beszélhetne róla. De Zoli nem kérdezte. Mint ahogy azt sem, hogy van-e kedve szerelmeskedni. Az képtelenség, hogy egy férfi ennyi ideig kibírja! Ha mégis, akkor annak csak egy magyarázata lehet, hogy szeretője van! – érzi, hogy torka beszűkül, nehezebben veszi a levegőt. Halk, sípoló hangot hall. De ezt csak ő hallja. Az ő belső fülével.
Évának eszébe jut az a nőcske, akinek a céges névkártyája hátuljára oda volt írva az otthoni címe. „Nincs jelentősége! – mondta Zoli, amikor véletlenül kipottyant a zakója zsebéből, és Éva rákérdezett. – Csak a sofőr miatt kértem el, hogy fel tudjuk venni, amikor megyünk vidékre. Ne kelljen beutaznia ezért a munkahelyre.”
Valamelyik nap, amikor Éva a szennyest dobálta a mosógépbe, arra vetemedett, hogy férje alsónadrágjait is szemügyre vegye, hátha talál valami árulkodó nyomot, de nem sikerült rajtakapni. Nagyon szégyellte magát emiatt, de egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek. Van úgy az ember ilyen szituációkban, hogy fél megtudni az igazságot, de tudatlannak maradni talán még borzasztóbb, ezért azt kívánja mégis, hogy beigazolódjon sejtése. Ő is így érezte.
Feltűnik a balatonfüredi tábla.
Néhány útkereszteződés után a part felé veszi az irányt, keres egy parkolóhelyet. Most válogathat tetszése szerint, nem úgy, mint nyáron, amikor nem lehet helyet találni sehol.
Kiszáll az autóból. A hátsó ülésről felveszi a kabátját, begombolja, hosszú sálat teker a nyaka köré, fejére húzza sapkáját. Megindul a víz felé, végig akar haladni mellette, ameddig csak lehet.
Csontjáig hatol a szél. A hullámok néha kijönnek, áttörnek a kövek között, egyre kijjebb és kijjebb. Az égen a nap korongja ezüstösen dereng a felhők között. Nyugodtan, hosszú ideig szemléli, érzi, hogy pirosodni kezd az arca a hidegtől.
Észreveszi, hogy távolabb fiatal pár közeledik: a férfi karja a nő vállán, a nőé pedig a férfi derekán nyugszik. Ekkor ismeri fel azt a partszakaszt, ahol valamikor ők is ugyanígy sétáltak Zolival, megismerkedésük idején. Nézi a fiatalokat, kicsit talán sajnálja is őket.
Vajon mikor rontják majd el? – kérdezi magától. – És meddig lesznek együtt?
Pécs, 2007. július 2.
Hozzászólások